Valójában Herceg János régi könyveit lapozgattam, kihasználva a nyár ritka üres óráit és témát keresve egy őszre esedékes előadáshoz. A gondolat azonban, ha már szabadon futhat, nem egykönnyen áll meg ilyenkor a kívánatos témánál, hanem azonnal tovaszökken, amint lehet, a következő felvillanó képre, emlékfoszlányra. Ez a nyár, a szusszanásnyi szabadság igazi szépsége a magamfajta bogaras betűforgató számára.
Szóval, éppen Herceg János, Visszanéző c., 1977-ben kiadott kötetében olvastam egy történetet a régi Zomborról, amelyben egy fiatal doktor, bizonyos Frey Imre, az első világháború kezdő évében, a Történelmi Társulat ülésén utalást tesz Herman Ottóra, aki, - mint szintén egy utalásból kiderül – itt járt szülőföldünkön, nevezetesen Doroszlón.
„… jó lenne, ha az iskolai tanulók a behozott tárgyakhoz fűződő legendákat és hiedelmeket is elmondatnák az ajándékozókkal. Így még a húsvéti tojásra írt üzenetet és vallomást sem értjük, pedig Herman Ottó szerint ezen tárgyaknak elküldése éppen ilyen célt szolgált a nép körében.
– Az efféle közlések a tanulók részéről nem megbízhatók – vetette ellene valaki. – És badarságot terjeszteni oktalanság volna.”1
Ekkor egy örvös galamb jellegzetes búgását hallom a közeli fáról, kis fürkészés után meg is látom a takaros, szép madarat, amint kényesen illegeti magát egy ágon, bólogat is a burukoláshoz és a gondolat máris bucskázik tovább. Eszembe jut Herman Ottó és Gyulai Pál egykori epés vitája a hámori vadgalambok búgásáról, a gondolat máris a Bükkben, Lillafüreden és a Hámori tó partján száll, ahol gyerekkoromban, kis elemózsiás táskával az oldalamon annyiszor elballagtam. Akkor még mit sem tudtam a nagyhírű természettudós, Herman Ottó és a szigorú, szintén nagytekintélyű ítész, Gyulai Pál, „vadgalambpör” néven elhíresült nyilvános vitájáról, amelyen a korabeli újságolvasó közönség nyilván jól szórakozott. A vitázó felek már valószínűleg nem annyira, mert az egyes riposztok ugyancsak szikráznak az indulatoktól és személyeskedő türelmetlenségtől. Herman Ottóról, „az utolsó magyar polihisztorról” persze sokat tudtam, hiszen éppen ott, Lillafüreden áll, az egykori nyaralójából kialakított emlékház és múzeum, és hát akkoriban éppen magam is nagy biológusnak készültem. Gyulai Pálról meg alighanem csak annyi maradt meg bennem az iskolai órákról, hogy a tőle kapott „kapcsos könyvbe” jegyezte le Arany János kései, lírai versciklusát, az Őszikéket.
Szóval úgy kezdődött, hogy Gyulai Pál méltóságos úr, egyetemi tanár, az Akadémia és a magyar főrendiház tagja, egy ízben, 1887-ben, a Borsod megyei főjegyző, Lévay Pál vendégeként megpihenhetett Hámorban egy idillikus vadászlakban. Sajnos csak egy napja volt szusszanásra a kötelezettségektől hajszolt férfiúnak (az idő már akkor is, ott is úgy nyargalt, mint a nyerges teve, persze nem tudták hova – ahogy Musil írta volt) de amint visszatért a város forgatagába, egy lírai költeményben sóhajtott fel, amit Az erdei lak címmel meg is jelentetett a Budapesti Szemlében.
Kies völgy, a Bükk tövén,
Egy kis házban tanyázom én,
Mohos sziklák, erdők védik,
Bár lakhatnám itt mindétig.
Csendes hely, csak a patak zúg,
Erdőn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.
Így kezdődik a vers, amely igencsak felpaprikázhatta Herman Ottót, mert epés tárcát írt a Budapesti Hírlapnak:
„Gyulai a Hámorban ott is megbúgatja a vadgalambot, ahol nincsen; mert nem is lehet.” „… A költeményből kivehető, hogy a szóbanforgó erdei lak a borsodmegyei Hámornak úgynevezett alsó részében ama sziklaszoros alatt áll, amelyből a Szinva-patak kitör és sziklákon, eséseken át bukva, zúg a védő erdők pedig arra a részre vonatkoznak, amely a Fehérkő-lápa lejtőjéhez és az úgynevezett ’Puskaporos torony’ sziklagáthoz tartozik. A költő nem szabatos, amikor a ’Bükk tövéről’ beszél, mert a Bükk az egész hegység földrajzi neve, amelynek ott a lába, ahol végződik, így tehát ott a töve is s így nem fedi az Alsóhámor helymeghatározását. Mert a Hámor lehet a Bükk ölén vagy méhében, de tövén soha. Itt az Alsóhámorban pedig a vadgalamb elő nem fordul, tehát nem is búg s így reggel se ébreszthette, este se ringathatta Gyulait.”2
Ezt viszont a vendéglátó,Lévay nem hagyhatta szó nélkül és „hivatalos” igazolást állított ki barátja védelmében:
„Vadgalamb-igazolvány.
A diósgyőri koronauradalom minden erdésze s minden vadásztársam igen jól tudja s én magam is folytonos tapasztalásom után igazolom, hogy a diósgyőri Hámort környékező erdőségben, mind a Hámor közvetlen közelében, mind a távolabbi részeken gerlék, vadgalambok, úgynevezett székácsgalambok folyvást tartózkodni szoktak nyári időben s azok ott messzire hallgatóan nyögdécselnek, turbékolnak és búgnak.
Eszerint csak a megcáfolhatatlan igaz tényállasnak felel meg az, ha valamelyik melachólikus vadgalamb „a Bükk tövében” Gyulai Pál versébe is belé „búgott”.
Ezt én úgy a galambászat, mint a költészet érdekében jó lélekkel bizonyítom, a közigazság így hozván magával.
Miskolcon, 1890. február 17-én. Lévay József s. k., Borsod vármegye főjegyzője és gyakorló vadász.
Méltóságos Gyulai Pál úrnak, mint egy kétségbevont vadgalambbúgás költőjének Budapesten.”
Ez persze csak olaj volt a tűzre, Herman Ottó tovább érvel ornitológiai és költői eszközöket nem kímélve, mire Gyulai is keményebbre vált és a nagy természettudós siketségére utalva mondja: hiába is búg a vadgalamb, hiszen azt ő úgysem hallja. Herman azonban visszavág: Gyulai meg Lévay pedig hiába látja a vadgalambot mert nem ismerik!
„Lévay vadgalambigazolványa szerint ugyanis a Bükkben csak két vadgalambfaj él: úgymint ’gerlék, vadgalambok, úgynevezett székácsgalambok’; ámde a Bükkben három faj fordul elő és pedig a gerle (Turtur auritus), a vadgalamb (Columba oenas) és a székács- vagy örvös galamb (Columba palumbus). Ezenkívül azonban ’az a kettős völgykatlan, amely Hámor falu felső és alsó részét foglalja magában, madártani tekintetben igen nevezetes pont, jellemzi pedig az, hogy bizonyos madárfajok, ezek között a vadgalambok is, kerülik, mások ismét – az egész hegységet véve – csakis ott tanyáznak, amint azt szerző (már mint H. O.) Éles határok a madarak elterjedésében című tanulmányában kifejtette.”
Ezzel azonban még nem elégedett meg és ha már sérült hallásával is előhozakodtak, ő is (ágyúval) visszalő:
„A költő vadgalambja fészkelését végezve, a Jávorkútra szokott beszállni éjszakára: egyetlen székácsfészek a Lusta-völgy torkolata táján állott majd minden évben; a gerlék a Királykút és a Szilvás-völgy lakói. Amint a megnevezett pontok fekvése bizonyítja, a vadgalambok elterjedése kört alkot a Hámor, illetőleg a Gyulai Pál ’erdei laka’ körül s ez olyan tágas, hogy a búgás csak akkor ébreszthetne reggel, ha ágyúlövés volna s csak akkor ringathatna estve, ha gőztárogató erejével bírna. Különben is miféle mechanizmussal is ringathatna a zúgás meg a búgás egy 45–50 kilogrammos embert (célzás Gyulai Pál apró termetére) s ha a búgás reggel ébreszt, akkor estve csak altathat”.
És a két nagytekintélyű férfiú még hónapokig gyűrte egymást tárcában, cikkben, levélben, felverve ezzel a békésnek mondott századvég csendjét. Nem volt jobb dolguk – mondhatnánk az értetlen utókor vállrándításával, de hát mennyivel értelmesebbek a mi naponta megvívott vitáink és ki tudja, mit fognak azokról gondolni az utánunk jövők?
És visszakanyarodva Herceg Jánoshoz és az ő feljegyzéséhez, Herman Ottó, bácskai renoméját megalapozó közszerepléséről:
Tehát azon a hajdani ülésen a fiatal doktor felvetését, a városi múzeum anyaggyűjtésének mikéntjéről leszavazták a jelen lévő megyei notabilitások, mégpedig meglehetősen ingerülten.
„Dr. Frey Imre tudta, hogy Herman Ottó nevével rontotta el a dolgot. Mert akármilyen nagy tudós és országos hírű politikus volt a magyar etnográfia első embere, Bácskában igen tartózkodóan viselkedtek vele szemben. Nem felejtették el, hogy Doroszlón lepkefogó hálóval szaladgált a főutcán, és csúfolódó gyerekek követték nagy csoportban a szakállas embert, míg az elöljárók néma megbotránkozással csóválták a fejüket.”3
A gondolat és az idők körbejárnak, a székácsgalamb pedig csak búg itt a szentendrei gesztenyefán, mintha csak ő mesélne Gyulai Pálról, Herman Ottóról, Herceg Jánosról, a Hámorról, Bácskáról, zegzugos útjaimról, amelyek eddig a percig, ehhez a gesztenyefához vezettek.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
