Facebook-oldalas profil- és borítóképén megtörték a cím egyenes vonalát. Ugyanis rendkívül szokatlan és nem vall szakmai jártasságra egy könyv borítóján a szerző nevét és a könyv címét egymástól elválasztatlanul, azonos betűtípussal és nagyságban szedni. A magyar nyelvben és névadásban járatlan ember úgy vélheti, a kettő egybe tartozik; a szerző neve, esetleg a címe az a könyvnek, hogy HÁSZ RÓBERT ÍGÉRETFÖLD. Számomra a Sirbik Attila tervezte, Davor Gromilović illusztrációjának felhasználásával készült borító (sőt, a citromsárga fedőlap, ahol ugyan kiemelték a cím megkülönböztető karakterisztikáit!) egészében kifogásolható esztétikai szempontból – még akkor is, ha esztétikai ítéleteink mindig ízlésbeli különbségeket is jelölnek. Ugyanakkor a könyvészetnek vannak szabályai; el tudjuk dönteni, szép-e vagy sem egy könyv, hiszen – a Vajdaságban is – létezik, és oda is szokták ítélni a Szép Magyar Könyv-díjat. S Hász Róbert Ígéretföld című, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent regénye nem kifejezetten szép könyv. (Mindez számomra azt mutatja, látva a kiadás ifjú tehetségekre alapozó elgondolását, hogy fontos, sőt nélkülözhetetlen kvalitás a tehetség, de azért a szakmát is meg kell tanulni! Erre szolgál az ifjúkor rendelkezésre álló „sok” ideje.) Kár, mert amúgy tisztességesen, jó nyelvi és formaérzékkel megírt regény az Ígéretföld.
Az ún. antiutópiák műfajsorába tartozik, amely hasonló jellegű katasztrófafilmek (filmsorozatok) képeit idézi fel bennünk. A sok közül: Michael Bay Armageddon (1998), Mimi Leader Deep Impact (1998), Bruce McDonald Szökőár/Gyilkos hullám (Killer Wave, 2007), Ernie Barbarash Meteor (2009), Brad Peyton Törésvonal (San Andreas, 2015). A zárt közösséget alkotó holland enklávé leírása alapján pedig Peter Weir A kis szemtanú (Witness, 1985) című filmje is eszünkbe juthat.
Valamikor a 22. század elején, jelenünkhöz képest kb. 100 év múltán játszódik a történet, amire abból következtetünk, hogy a regény idősebb, negyvenöt éves főhőse, Szalma László összekötő tiszt is jóval a „Nagy Förgeteg” után született, és csak az idősebbek elbeszéléséből ismeri a világkatasztrófa szörnyűségeit (a fiatalabb, ún. helyettes összekötő, Lakatos Lajos a húszas éveiben jár, és a történelemkönyvekből vannak csak ismeretei a katasztrófákról). Az események konkrétumokra (háromnapos sötétség, az orosz tankokat megbénító por ledobása, ami a Föld lakossága nagy hányadának elpusztításához vezetett, illetve az ugyancsak végzetes hatású szökőár etc.) való felbontására és bemutatására – az elbeszélés során „elejtett” utalások sorozatát követően – Szalma és egy véletlenül megismert túlélő egyoldalú (mert a 80 évesnek saccolt öregember végig néma marad) beszélgetése révén kerül sor. Rendkívül életszerűtlenül hat egyébként a jelenet, mert azon kívül, hogy az olvasó teljes körű tájékoztatását, az események összefoglalását szolgálja – semmilyen jelentéses funkcióban nem áll. A diskurzusban az öregen és a tiszten kívül senki nem vesz részt, ezért nem nagyon van értelme annak, hogy Szalma felmondja a nagyanyjától hallott történetet annak, aki személyes átéltsége révén sokkal többet tud nála: „A Nagy Förgeteg. Ha átélte, biztosan nem felejtette el. Nagyanyám sokszor mesélt róla. Be kellett zárkózni, ablakot, ajtót bedeszkázni. Áramtalanítani, hogy az elektromos vezetékek ne vonzzák a házhoz a viharral érkező Sárgaport, mert félő volt, hogy a szél azt is hoz magával Északról, és várni, várni a lezárt házakban, hogy odaérjen a halál. A mai napig nem tudni, mit dobtak az oroszok a tengerbe a holland és angol partok között, de ember akkora bombát még nem alkotott, amekkora az volt. Azok sem voltak tisztában az erejével, akik megtervezték, másképp biztosan nem dobják le. A lökéshullám irtózatos viharokat támasztott, amik végigsöpörtek a Földön. Megmondták, mikorra ér a Förgeteg a Kárpát-medencébe. Órára pontosan. És megérkezett alacsony, fekete felhők formájában, és tombolt a falakon túl, tombolt, mint a végítélet. Csattogtak a villámok szünet nélkül, remegtek a falak. Azt mesélte a nagyanyám, hogy három napon át szüntelen imádkoztak a pincében, mert biztosak voltak benne, hogy a világnak vége van. A pince mentette meg őket. Mert a ház eltűnt a fejük fölött. Minden gyertyát elégettek, ami csak fellelhető volt. Aztán a harmadik nap reggelén világosodni kezdett a Nagy Förgeteg továbbvonult keletre. És amikor kimerészkedtek a szabadba a világ már nem az volt, ami korábban. És soha többé nem lett olyan. Már nem számított, ki kezdte a háborút. A Nagy Förgeteg azt is utolérte, aki befejezte. Voltak, aki utóbb azt mondták, így volt jó. Hogy az a régi világ elpusztult. Egyszerűen lejárt az ideje, ahogy a vén fa is kidől, amikor elkorhad a gyökere. Csakhogy nem jött helyette semmi új. Egyik nép helyet cserélt a másikkal, Na, de minek papolok itt magának?” (124).
A regénybeli történet ideje tehát a Pió atya (1887–1968) és a bajor kútásó/kubikos Alois Irlamaier (1894–1959) harmadik világháborúról és annak szörnyű következményeiről szóló jóslatai (ezekből vett idézetek keretezik a regény szövegét!) beteljesülése utánra tehető, arra az időszakra, amikor a Föld népességi összetételének és területi felosztásának átrendezőse már lezajlott, és kezdenek helyrerázódni az életviszonyok azzal, hogy – miként a holland enkláve tanácsának elnöke, Van Boyten elmondja – a globalizációs társadalom visszásságai helyett a hagyományos értékekhez –, esetükben a holland őstermelők szívós kitartásához és zárt erkölcsi értékrendjéhez (szorgalom, szerénység, fegyelem) kellett visszatérniük a megmaradás érdekében. Tőle tudjuk meg, hogy a Nagy Förgeteg után „jött az ár, mindent vitt” (25) a holland mélyalföldön; a tehetősek Amerikába és Ausztráliába vándoroltak ki, a színesbőrűek Afrikába és az Antillákra, a vendégmunkások visszatértek szülőföldjükre; otthon csak az maradt, akinek nem volt hova mennie. Hamarosan azonban, a termőföldek eliszaposodása miatt, végképp ellehetetlenült az életük, beszűkültek életlehetőségeik, ezért kénytelenek voltak más (befogadó) országokba települni, leginkább Franciaországba, Új-Oroszországba és Magyarországra. A más országokba való betelepültekkel ellentétben, akik nyelvüket és kultúrájukat veszítve asszimilálódtak az ottani népességbe, a Magyarországra települtek Van Boyten szüleinek vezetésével valahol Közép-Magyarországon – az akkori politikai elittel egyezséget, Kontraktust hozva létre – megalapították a beloofde land-nak, azaz ígéretföldnek mondott enklávét, ahol szigorú normáknak eleget téve, a múlt tartós értékeire alapozva és bizonyos – a modern értékrend perspektívájából nézve – diktatórikus rendeletek (az információs társadalom vívmányait betiltják, négyméteres fallal korlátozzák a mozgásszabadságot, viselkedésnormákat vezetnek be, alkoholtilalmat rendelnek el nyilvános helyeken etc.) bevezetésével őrzik nemzeti identitásukat és közösségüket. A népességfogyatkozás/pusztulás, valamint a térséget sújtó szárazság miatt parlagon maradt földeket bérelnek a magyar államtól, és öntözéses-üvegházas mezőgazdasági termelést folytatnak – az Északról (főleg Skandináviából) érkező vendégmunkások olcsó munkájának köszönhetően sikerrel. A megtermelt árut viszont magyarországi cigány kereskedőcsaládok értékesítik a Mediterrán Unióban, illetve Új-Oroszorszában. Merthogy a világkatasztrófa után új társadalmi munkamegosztás jött létre: az elöregedett nyugati demokráciák életképtelennek bizonyultak, viszont – erre is utal a regény – a kevésbé civilizált, természetesebb társadalmi közösségek (pl. a cigányok) könnyebben boldogulnak: „Azt mondják, mi azért vészeltük át viszonylag kisebb veszteséggel a világ nagy összeomlását, mert eleve alacsonyabb civilizációs szinten éltünk. Mondhatnánk a civilizáció visszasüllyedt a mi színvonalunkra. Mi nem költöztünk el, csak mert megszűnt az áramszolgáltatás. Leállt a pénzkereskedelem, meghaltak a bankautomaták. A cigányságot nemigen aggasztotta a nemzetközi részvénypiacok összeomlása. Amikor a hollandok megérkeztek, mi itt voltunk. Pontosabban mi voltunk itt” (37).
Hász Róbert nagyrészt kész sémákkal dolgozik, felhasználva az amerikai–orosz ellentétről és a hidegháborúról alkotott közmegegyezéses elképzeléseket, az ember önpusztító magatartásáról, tudományáról és találmányairól szóló sztereotípiákat. Az elsüllyedt világvárosok (New York, Marseille, London, Amszterdam) képe mintha egy amerikai katasztrófafilmből került volna a regénybe (pl. Steven Spielberg A. I – A mesterséges értelem/A.I. – Artificial Intelligence, 2001; Roland Emmerich Holnapután/The Day After Tomorrow, 2004). A főkötős, hosszú szoknyás holland nők, illetve bajuszos, fekete kalapos enklávebeli férfiak pedig úgy hatnak, mintha tényleg a Peter Weir-filmből léptek volna át a Hász-regénybe, élükön a közösségbe (ott az amishok vallási közösségébe, itt az enkláve területére) kívülről érkező John Bookot alakító Harrison Forddal, azaz Szalma Lajos ENSZ-missziós összekötő tiszttel, akinek ugyancsak (mint Booknak) a közösségben él élete szerelme, azzal, hogy Szalma „Rachelje” (Beatrijs) nem özvegy, hanem egyedülálló, pontosabban a (hagyományos erkölcsi kódex értelmében) a „megesett” nők csoportjába tartozik (Ean Hongaartje, azaz Magyarka a megkülönböztető nevük); közös gyermekük, Marieke tíz év körüli. S mint az amishokról szóló filmben, itt is a gyermek vállal a férfival titkos szövetséget: ő rejtegeti Szalma nem egészen legális úton szerzett drágaköveit, amelyek ugyanakkor egy majdani jobb vagy más élet feltételeit (reményét) jelentik számunkra.
Bizonyos múltbeli mediális előképeket (talán némi iróniával) maga az elbeszélés is mozgat, amikor Szalma a Gary Cooper alakította western-hőshöz, Will Kane-hez hasonlítja magukat, mert – miként mondja – „akiknek az érdekeiért dolgozunk, magasról tesznek ránk” (32). (A Zinnemann-filmben [1952] is egy sajátos erkölcsi rend szerint élő közösségről, a békepárti kvékerekről van szó, sőt, a rendőrbíró újdonsült felesége, Amy is ezért utasítja el a fegyveres harcot.) És van ennek a momentumnak, miként Yves Mondtand Les feuilles mortes című örökérvényű slágere (Hulló levelek címen vált ismertté a magyar szórakoztató zene világában) „megszólaltatásának” is valamiféle rejtett üzenete a történetben: nem véletlen, hogy a közösség érdekeinek mindenekfelettiségét hangoztató világképpel szemben ezek a több évszázaddal korábbi, a magányos hős eszményét és a személyesség érzelmi attitűdjét hirdető műalkotások válnak parabolává. Az enklávéban ugyanakkor: „Első helyen áll a közösség, második helyen a család, az egyén érdekei csak a legvégén következhetnek, és soha nem veszélyeztethetik a közösség érdekeit” (27). Pedig – miként ez később beigazolódik – az enkláve sebezhetősége, legneuralgikusabb pontja is ebben ismerhető fel. (A regény egyik jelenünkre vonatkozó allúziója: a nemzeti/etnikai alapon szerveződő zárt közösségi formációk tarthatatlanná váltak a világon.) Tudják ezt az enkláve vezetői, a Tanács és erőszakszervezete, a Család is – ez utóbbi valamiféle átmenet a hagyományos politikai rendőrség és a szervezett alvilági formációk között, csak a szervezet fejét nem Keresztapának (mint a Coppola-filmekben), hanem Apunak hívják. A Család „mindent tud” és kézben tart, többek között arról is tudomása van (de a nemi arányok egyenlőtlenségében rejlő feszültség enyhítése érdekében – ugyanis az enklávéban megmagyarázhatatlanul több leánygyermek születik és több nő él – szemet hunynak felette), hogy Szalma László összekötő tisztnek családja van a falakon belül, amit mind a Misszió (és tiszttársa), illetve a Van Boyten vezette városi Tanács/Kontraktus előtt sikeresen titkol. Az enkláve (látszólag) nyugodt és rendezett élete és hétköznapjai mögött azonban már rég „bomlasztó” erők működnek, amit egy kívülről ható szervezet, az EFM (Egyesült Felszabadító Mozgalom) erősít fel. Noha úgy tűnhet, hogy a kisember hiszékenységére és tájékozatlanságára alapozó propaganda és „agymosás” sikerének köszönhetően az enklávéban élő hollandok egyáltalán nem szeretnének „felszabadulni”, az események kimenete azt mutatja, hogy az ember elemi szabadságvágyát, individuális érdekeit, bezártság és kényszerítő erők iránti ellenérzéseit, valamint a társadalom ún. entellektüel rétegének ellenállását egy bizonyos ponton túl még a legrafináltabb diktatórikus eszközökkel sem lehet elfojtani. Szerencsére, mondhatjuk.
Nem kevésbé ellentmondásos és kétszínű az enklávét körülvevő, katasztrófasújtott, gazdaságilag és szellemi értelemben is tönkrement 22. századi Magyarország vezetésének viszonyulása a területén létrejött zárt etnikai közösséghez; egyrészt anyagi hasznot húznak létezéséből, élelmiszer-termelésének köszönhetően tartják fenn magukat, másrészt bizonyos intézkedések (pl. az enkláve területén belül is kötelezően meg kell tanulnia mindenkinek magyarul, azaz a többségi állam nyelvét, mi több, ezt még a külföldi, német és skandináv vendégmunkásoktól is elvárják) révén megpróbálják befolyásolni is a közösséget. A két társadalmi/etnikai formáció kapcsolata ezért a kölcsönös zsarolás eljárásán alapul: a Kontraktus területet és nagyobb önállóságot szeretne kicsikarni az államtól, míg az befolyását és ellenőrzését szeretné nagyobb mértékben kiterjeszteni rá. Ebbe a kétes kapcsolatrendszerbe „robban be” a helyettes összekötő tiszt, Lakatos Lajos „kiházasítási” kérelme, amellyel engedélyt szeretne kapni a Tanácstól holland szerelmével, Kalie Lambersszel való, az enklávén kívüli házasságkötésére és családalapítására. Erre azonban – miként Szalma Lajos mondja –, nemhogy hangyányi, „hangyafaszányi” esélye sincs, mi több, a Misszió is rendre el szokta vetni ezeket a kérelmeket. Annak, hogy most mégsem ez történik, hanem benyújtják a Tanácshoz Lakatos kérelmét, egyáltalán nem humánus okai vannak: zsarolási alapul használják a Tanács irányába. Az azonban – hosszas és patetikus indoklás kíséretében – egyértelműen elutasítja: „...a fal megbontása, akár csak egyetlen tégla kimozdítása révén is gyengíti azt. Az első után következne a második. A második után a harmadik, míg végül a fal leomlana. Minden tégla számít a falban. Önök olyan kéréssel fordultak hozzánk, melyre eddig még nem volt példa. Olyan döntésre kérnek bennünket, mellyel szembemennénk hagyományainkkal, amivel önként ütnénk ki egy téglát közösségünk védfalból. Az elsőt. A precedenst. A kiházasítás engedélyezése sokkal súlyosabb, nagyobb horderejű döntés közösségünk számára, mint amilyennek első hallásra tűnik. Éppen emiatt a Tanácsnak, bár nem vonja kétségbe, sőt átérzi a kérelmezők szándékának tisztességét és őszinteségét, kérelmüket nem áll módjában támogatni” (57). Mindezt tetézi, hogy a férfi kedvesének Kalie Lambersnek is nyoma vész, (állítólag) senki nem tudja, hova lett. Szalma a Tanács manipulációját sejti mögötte, minthogy felkínálják Lakatosnak az önkéntes identitásváltást, vagyis azt, hogy ő költözzék be az enklávéba és vegye fel szokásaikat. Szalma el is kíséri a helyettesét egy ilyen családba, a „beházasodás” családmodelljének megismerése céljából, de amit Forgács Antal egykori összekötő tiszttől megtudnak és tapasztalnak, az nem egészen az, ami kívülről látszik az enkláve életéből. „Az enkláve már nem az, ami régen volt. Kívülről nézve talán semmi sem változik, olyan, mintha megállt volna idebenn az idő, de ez nem így van. A most felnövekvő generáció már nem támogatja feltétlenül apáik, nagyapáik ideáit. Nem azt mondom, hogy szembefordulnak az alapító atyák eszméivel, inkább közönyösek. Olyan minden mindegy generáció ez. Nincs bennük lelkesedés, a hagyományok iránti rajongás, mint a régi Van Boyten-félékben. Amikor én kezdtem összekötői munkámat, akkor még teljesen más volt idebenn a légkör” (110–111). Vagyis ez a nemzedék – miként majd Lakatos összegzi a történteket később – „kezdi úgy érezni, hogy jövőjét ne a múlt, főképpen ne őseinek a traumája határozza meg” (152). Aztán váratlanul bűnügyi történetbe fordulnak az események, mivel Lakatos Lajos helyettes összekötő tisztnek is nyoma vész, s ekkor – a nem épp megvesztegethetetlen (hiszen hamis, pontosabban a Misszió által jóvá nem hagyott fuvarleveleket osztogat a cigány kereskedőknek, s az így kapott drágakövekből „építgeti”, bakonyi ház formájában a szó szoros értelmében is, saját jövőjüket – mondhatnánk a western- vagy thrillerhősök sem makulátlanok soha!) Szalma László egyedül indul el a keresésére, a kihalt országutakon autózik, Új-gyöngyösre is elmegy a fiatalember jómódú családjához (már korábban is feltűnt neki, hogy a kifejezetten gazdag fiatalember, aki akár világ körüli útra, vagy az elsüllyedt városokba szervezett búvártúrára is mehetne, miért a misszióban lát kihívást!), de Lakatosnak nincs nyoma. Tudja, hogy nem számíthat egyik közösség részéről sem segítségre, miként az egyik legismertebb kereskedő eltűnt nyergesvontatói ügyében sem fordulhat a hatósághoz. Egyedül maradt a küzdelemben. Komolytalannak tűnhet a hasonlat, de maga az elbeszélő vetette fel az analógiát: Szalma László úgy rója egyedül az enkláve kihalt utcáit, mint hajdan Will Kane (Gary Cooper) Hadleyville-ét, mi több, amikor a fal mellett felsorakoznak az előkerült, de sofőrök nélküli, gyanús mozdulatlanságot mutató teherautók, fogja a gépkarabélyát és egyes egyedül indul el feléjük. Az utolsó pillanatban feltűnik neki, mintha valaki, talán Lakatos Lajos, integetne, de már késő, akár ha valaki erősen derékon rúgta volna (145), földhöz vágja a légnyomás. Fehér párnák közt ébred kedvese házában, ahol „bűnbánó” helyettese is ott ül az ágya mellett. Ebben a mesében ugyanis semmi sem az, aminek látszik. Az enkláve nem ígéretföld, a Misszió nem humanitárius szervezet, Lakatos Lajos pedig nem egy, a jómódba csömörlött, s az önkéntes munkában kihívást látó fiatalember, aki az akadályozott szerelmesek „balladájában” válik hősszerelmessé. Egyáltalán nem. Beszervezett ügynök, aki az EFM akcióira rájátszva, kihasználva az elégedetlenséget, megszervezi a fal egy szakaszának felrobbantását, utat nyitva ezáltal a távozni akarók előtt. Cselekedete szimbolikus értelmű is, megmutatja a Tanácsnak, hogy elbizakodottságuk miatt milyen nagy arányú belső feszültségről nem vettek tudomást (vagyis, hogy mennyire sebezhetőek, sőt gyengék!): „Egy zárt, elszigetelt közösségben idővel megnő a belső feszültség. Egyszer eljön a pillanat, amikor, hogy úgy mondjam, a gőz túlzottan megnő a fazékban, veszélyeztetve, hogy ledobja magáról a fedőt. Ilyenkor mit tesz a gondos háziasszony? Megemeli kissé a fedőt, hogy a felesleges gőz minél hamarabb távozzon” (152). Ezek, vagyis az események kiszámíthatatlan fordulatossága, a jelentések változékonysága, a szimbólumok „jelentéshordozása” számítanak a regény legfőbb erősségeinek, mihez képest az olyan formai megoldások, mint a párbeszédek holland–magyar kétnyelvűsége másodlagosnak tűnnek, főleg, hogy csak ritkán sikerül igazi jelentés szolgálatába állítania ezt az elbeszélőnek (pl. úgy, mint amikor az enkláve Tanácsa előtt folytatott holland nyelvű tárgyalás alkalmával magyar tolmács ismétli el az elhangzottakat, holott elvárható, s Szalmáék egyébként meg is felelnek ennek, hogy a többségi nemzetnek legalább azok a hivatalnokai megtanuljanak hollandul, akik közvetlen kapcsolatban állnak velük).
De ha azt hinnénk, hogy e történetnek Lakatos Lajos titkosügynök a főhőse, és sorsa alakulása jelenti a legfőbb jelentéskimenetet, akkor nagyon tévednénk. Mert nem. Ezért nem fontos, hogy végül is mi lesz vele és Kalie Lambersszel, s az elbeszélő el is ejti ezt a fonalat. Mi ehelyett Szalma Lászlót követjük, aki megvásárolja egy német vendégmunkás lepusztult, de még működő tehergépkocsiját, fölrakja rá családja holmiját, s mint Will Kane–Gary Cooper és Amy–Grace Kelly a kétlovas fogaton, a megdöbbent helybéliek szeme láttára hagyja maga mögött a kisszerű várost és lakóit.
Van ennek a regénynek egy mellékszála is. Szalmáék ugyanis találkoznak egy „bokorugró”-nak nevezett túlélővel, akit dinnyelopáson kapnak, s ahelyett, mint a törvényi rendelet előírja, beszállítanák a részükre teremtett kényelmes, de feltehetően ellenőrzött otthonok egyikébe, segélycsomagokkal látja el, majd visszamegy érte a néptelen faluba (amit jó eséllyel hamarosan az enklávéból érkezők népesítenek be), s magával viszi. Azt, hogy Szalma és családja nem kíván letelepedni ezekben az elárvult falvakban, onnan tudjuk, hogy a családja emlékét őrző, szerettei sírját gondozó néma öreg megsárgult fényképeit is leszedi a falról és magához veszi. Másrészt meg Van Boyten érdeklődésére korábban már elmondta, hogy előnyugdíjaztatását fogja kérni és meghúzódik a Bakonyban fölépített „kis ház”-ban. Ha jól emlékszem, Will Kane boltot szeretett volna nyitni valahol.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
