Udvarszállás azon kevés délkelet-bánáti falvak egyike, amelyben a vallás, pontosabban a katolikus vallás közösség- és nemzetmegtartó, vagyis magyarságmegtartó. Ennek viszont nem az az oka, hogy Udvarszálláson 2 templom is van, hanem az, hogy a Versectől 27 kilométerre található picinyke, mindössze 200 lelkes falu színmagyar. A települést a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének riporttábora idején látogattuk meg egy júliusi forró délutánon. A több mint két tucat Erdélyből és Vajdaságból érkező firkászt a helyiek ugyanolyan érdeklődéssel és szeretettel fogadták, mint ahogyan az újságírók megérkeztek a településre.
Bogdán József atya (Fotó: Diósi Árpád)
Udvarszállást 1833-ban telepítették be Gróf Bissingen Nippenburg Ernő dél-bánsági nagybirtokos szorgalmazására. A falu első, Kisboldogasszony tiszteletére fölszentelt katolikus templomának építését 1861-re teszik a krónikások, az évezred végére azonban tönkrement, de nem az idő vasfoga ette meg, hanem a víz. Mivel a templom falai annyira nedvesek voltak, hogy nem volt érdemes felújítani, a falubeliek kérésére msgr. Huzsvár László, ma már nyugalmazott bánsági püspök közbenjárására az ezredforduló után felépült az új templom, amelyet 2004-ben szenteltek fel. A régi templom attól kezdve ravatalozó kápolnaként szolgált, innét kísérték utolsó útjára az elhunytakat, de a víz újból magának követeli a falakat, az ódon épület pedig lassan feladja a harcot.
A faluban Bogdán József atya, Fehértemplom plébánosa tart vasárnaponként misét. Az atya az Udvarszállástól 20 kilométerre található plébániáján és Udvarszállás mellett, Körtéden is tart vasárnaponként misét, nagyobb ünnepeken pedig Karasjesznőt és Csehfalvát is meglátogatja. Az atya elmondása szerint Udvarszálláson szinte az egész falu katolikus, a fiatalok szép számban járnak misére, hittanon pedig nyolc gyermek van, vasárnaponként pedig rendszerint megtelik a kicsi templom.
– Az embernek a lelke is megtelik ilyenkor. Azért jó itt, mert létezik magyarságtudat. Az ilyen kis magyar közösségekben a templom és az iskola a legnagyobb közösségmegtartó erő, de sajnos negyedik osztálytól felfelé már nem lehet magyarul tanulni – mondja az atya, majd hozzáteszi, hogy aki nem akar szerbül továbbtanulni, az rendszerint Zentán vagy Szabadkán folytatja tanulmányait. – Így tett a helyi kántorunk, Gizella is.
A régi templom (Fotó: Diósi Árpád)
Riportalanyunk, a 20 éves Horváth Gizella mosolygós szőke lány, olyannak tűnik, mintha a falu lelkének tükröződése lenne. Az általános iskola első 4 osztályát a faluban járta ki, ezt követően pedig a 60 kilométerre lévő Székelykevén folytatta tanulmányait, mert édesapja azt szerette volna, ha magyarul tanul tovább. A Versec környéki szórványmagyarság egyik nagy keresztje az oktatás. Az udvarszállási iskola, ahol csak alsó tagozat működik, a karasjeszenői iskola kihelyezett tagozata. Az első négy osztály elvégzése után a gyerekek rendszerint karasjeszenőn szerb nyelven folytatják az ötödiket. Udvarszállás 20 gyermeke közül ma összevont tagozatban 7-en koptatják a helyi, egytantermes iskola padjait. Székelykevén Gizella viszont nem csak arra kapott lehetőséget, hogy magyarul folytathassa a tanulmányait, itt kötött ugyanis komolyabb ismeretséget a zongorával, amelynek bűvölésével akkor sem hagyott fel, amikor a zentai Egészségügyi Középiskolában folytatta a tanulmányait.
– A középiskolát Zentán fejeztem be gyógyszerészet szakon. Itt fejeztem be a zeneiskola utolsó két osztályát, és vettem fel a szólóéneket a Stevan Mokranjac zeneiskolában – meséli az ifjú kántor.
Horváth Gizella (Fotó: Diósi Árpád)
A középiskola befejezte után gyakornokoskodott, letette az államvizsgát, és tavasszal beiratkozott a belgrádi gyógyszerészeti karra. Megkönnyebbülve jegyzi meg, hogy Belgrád csak 100 kilométerre van a falutól, Zenta pedig több mint 215 kilométerre.
– Tőlünk minden város messze van, nem számolva persze Versecet, amely 25 kilométernyire van – nevet Gizella.
Gyerekkoráról beszélve megjegyzi, hogy régen a gyerekkor szebb volt, mint a mostani gyerekeknek, akiknek most a televízió, a mobiltelefon és számítógép a mindenük, régen azonban, ahogy kisütött a nap, az utcán játszottak. Szavai szerint még a vezetékes telefont sem volt szabad használniuk, mert kicsik voltak. A hangszerek azonban már kiskorában is érdekelték, először harmonikázott, majd zongorázni tanult. Ennek az apró mozzanatnak köszönheti, hogy igen fiatalon, már ötödikes, vagyis 11 éves korában elkezdett kántorkodni.
– Amióta az eszemet tudom, vasárnap misére jártunk. Anyu vasárnaponként már fél tizenegyre befejezte a vasárnapi ebédet, hogy elérhessük a tizenegy órás misét. Számomra a világ legtermészetesebb dolga volt a vasárnapi szentmise. A régi kántorunk, aki sajnos betegség következtében igen fiatalon, ötvenévesen elhunyt, régen mindig azt mondta nekem, hogy mielőtt megszülettem, azért imádkozott, hogy apunak és anyunak egy szép, okos gyereke legyen. Miután lebetegedett, akkor már arról beszélt, hogy milyen jó lenne, ha valaki leváltaná. Eleinte nem is gondoltam komolyan, hiszen alig tudtam leütni pár billentyűt, de a nénikék folyton arra biztattak, hogy próbáljak meg valamit eljátszani, nem baj, ha nem megy. Ki is próbáltam, majd az egyik könyv után jött a másik, az egyik zongoratanulással töltött év után jött a másik, és az életem szerves része lett a kántorkodás. Mindenben nagy segítség volt, hogy a székelykevei zongoratanárnőm a helyi kántor, Nagy Irén volt.
Az ezredforduló után épült új templomban (Fotó: Diósi Árpád)
Minden vasárnap ott voltam vele a kórusban, figyeltem, és bármit kérdeztem – mit hogyan kellene vasárnaponként csinálni –, mindig szívesen segített. Lassan az évek alatt kitanultam a mesterséget – meséli a fiatal kántor.
A jövőjéről beszélgetve kifejti, hogy nagyvárosban nem szeretne élni, mivel véleménye szerint, aki faluban nőtt fel, annak a város ugyan érdekes egy ideig, de túl nagy is. Jövőjét ezért, amennyiben lehetséges, szülőfalujában vagy inkább egy szülőfalujához közeli településen képzeli el, a lényeg, hogy ne kellejen túl sokat utazni ahhoz, hogy dolgozni lehessen.
– Szeretem a gyógyszerészetet. Be szeretném a fejezni az egyetemet, és a szakmában szeretnék elhelyezkedni – vallja Gizella.
Szülőfalujában ettől függetlenül nem szívesen mondana le a kántorkodásról, ha pedig felkérik, szívesen kántorkodna máshol is. Volt, hogy középiskolás évei folyamán a fehértemplomi templomban is orgonált.
– Itt játszottam először valódi orgonán, ami furcsa, de egyben felemelő érzés is volt – mosolyog Gizella.
Hozzáteszi, hogy Udvarszálláson eleinte harmóniumot használtak, de most jobbára a saját szintetizátorát használja. Amikor Gizella nincsen otthon, akkor a templomban hangszer nélkül énekelnek, édesapja is a kórus tagja. Mára olyannyira természetes lett számára a kántorkodás, hogy nem érzi pluszfeladatnak, sőt megterhelőnek sem. Lámpaláza már nincs, mondhatni gyakorlott, bár bevallása szerint van még mit fejlődni, de ettől függetlenül tiszta szívből kántorkodik, hiszen mint vallja (és úgy érzem ezt a vallomást Bánát e szép szegletére, az ott élő mindig mosolygós emberek szülőföldjére is értelmezhetjük): „Egyszerűen szeretem”.
