2024. április 25., csütörtök

Ők jönnek, mi meg nézzük

Vasárnap este hét óra, a nyári időszaknak megfelelően még világos van, Horgos központjában ülök többedmagammal egy helyi kávézó teraszán. Két helybeli lány lép az asztalunkhoz, beszél-e valamelyikünk angolul. Észrevesszük a mögöttük álló fiatal, húszas évei elején járó férfit, hátizsákkal, már tudjuk, miről van szó.

Menekültek, bevándorlók, csendes megszállók, ki így, ki úgy nevezi őket. Még az asztaltársaságunk tagjainak véleménye is arányosan oszlik meg, ki sajnálja, ki elmarasztalja őket. Hamarosan megérkezik a menetrend szerinti járat Szabadkáról, amelyről újabb vándorok csoportja száll le. Hirtelen kezdem úgy érezni magam, mint egy valóságshow nézője, csak itt épp élő egyenesben láthatom a dolgok mechanizmusát. Néhányan a kávézó mosdójába igyekeznek, mások a telefonkészülékeiket nyomkodják bőszen. Rémülten figyeljük, amikor két óvodáskorú gyerek az úttestre lép, a felnőttek láthatóan nem veszik észre, a kicsiknek végül nem esik bajuk, kikerülik a szállingózó autósokat. Megdöbbenve és értetlenül nézzük azt is, hogy a két kihelyezett szemeteskonténer melletti árokba hajít az egyikük valamit, amitől nyilván végleg meg kíván szabadulni. A buszmegállóban tömörülő bevándorlókhoz lassan megérkezik néhány helybeli is, s egy belgrádi rendszámtáblás terepjáró is leparkol a közelben. Ám ez már nem is annyira meglepő, hiszen a faluban egyre gyakrabban látni NS, ZR, BG és egyéb rendszámtáblás járműveket, a volán mögött pedig legtöbbször helybeliek ülnek. Amikor hónapokkal ezelőtt egy bátor kis csapat filmes dokumentumfilmet készített az embercsempészetről Horgoson, azt állították, hogy legalább száz embert tudnak, akik benne vannak, kíváncsi volnék, azóta vajon mennyivel növekedett a számuk. A híresztelések szerint a taxisok, akik Magyarkanizsáról szállítják a menekülteket, akár több ezer eurót is megkereshetnek egy nap. Olyan összegeket zsebelnek be, amelyekről az itteni dolgozók álmodni sem mernek. S hogy mennyire veszélyes hivatás ez?

A minap egy fiatal rendőrnővel utaztam Magyarkanizsáról Horgosra taxival. Az autó mellett egy menekült lépett hozzánk, a taxist kérdezte, hogy elvinné-e, mire az elmagyarázta, előbb bennünket visz el, de azután jön érte. Útközben a rendőrnő elmondta, Nagykikindáról küldték ide nemrégiben, viszont a menekültekkel kapcsolatban csak azt hajtotta, nem érti, honnan jönnek ezek, meg hogy a lakosságot nem zavarják-e. Nos, egy részüket biztosan. Amikor az első csoportok a parkban táboroztak, két rendőr jött a helyszínre, felkeltették őket, összeszedették velük a szemetet, amelynek mennyisége akkor még kevesebb volt a mostaninál. A múlt héten azonban már tele voltak a parkok, az emberek az általános iskola épülete falának dőlve sziesztáztak, ruhák száradtak a padokon és a parkok fáin. Egy idős házaspár az orrom előtt jegyezte meg, hogy akik ilyen márkás ruhákban járnak, azok nem igazi menekültek. Eszembe jut az iraki zongoraművész is, akivel hetekkel ezelőtt beszélgettem; rám nézett, és azt mondta, nem pénzt akar, hanem békét és szabadságot, ezért jön Európába, meg a többiek, akik panaszkodva mesélték, nem értik, miért nem engedik be őket éjszakára a szállókba, hisz van pénzük. Láttam az út mellett, a Tisza parti ösvényen menetelni terhes nőket, tetőtől talpig feketében, apró gyerekeket, fáradt tekintetű férfiakat.

Azon kívül, hogy a parkok és a közterek soha nem látott időket értek meg, sok más érdekes dolgot is láthat az európai szem. A mi szemünkben sajnálatra méltó, és általunk elhanyagoltnak vélt gyermekeket, akiket szüleik, rokonaik cipelnek magukkal, s akik korukhoz viszonyítva önállóan viselkednek; csoportokban levő férfiakat és nőket, akik nem hagyják el egymást, s ez az összefogás, a határokat nem ismerő vándorlás energiája is kiütközik az arcukon. Igen, ők megtehetik. Az emberi összefogás a határokat is lerombolja, hisz hány országon keresztül haladnak át, és sehol nem állják útjukat, egyik határon sem. Valahol csodálatra méltó ez az elszántság. Persze, az a gazda, akinek letapossák a földjét, átgázolnak a kerítésén, vagy az a sofőr, aki óvatosan lassítva kénytelen kikerülni az úttesten menetelőket, az, aki a munkahelyeket, aki az európai kultúrát és a szellemiséget félti tőlük, s az, aki már saját városában sem jár el azokra helyekre, amelyeket megszálltak a menekültek, nyilván más energiákat lát bennük. Viszont egy dolog, bárhonnan nézzük, nem változik, ők jönnek, mi pedig csak nézzük őket.