Huszonnyolc kortárs vajdasági magyar alkotóművész munkáiból nyílt kiállítás pénteken, július 24-én a szlovákiai Révkomáromban. A Duna menti városban a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány (KKMA), a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete (MAMSzE) és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMMI) közös projektjének keretében jöhetett létre a Két határon túl című kiállítás, mely augusztus 23-ig a Limes Galériában tekinthető meg. Idén ősszel zentai és szabadkai kiállítással mutatkoznak be felvidéki magyar képzőművészek a projekt vajdasági rendezvényeként. „A kiállítássorozatban felvonultatott műalkotások olyan vizuális kommunikációknak tekinthetők, melyek párbeszédre ösztönöznek, melyek a határokon átnyúló nemzeti összetartozást erősítik” – fogalmaz Miglinczi Éva művészeti író, a programsorozat művészeti menedzsere a tárlat katalógusának bevezetőjében.
Hatórás út után pihent meg a vajdasági művésztársaság a révkomáromi Panoráma Hotelben. A köszöntők és az ünnepi torta elfogyasztása után városnézésre indultak Litomericzky Nándor építésznek, a MAMSzE kuratóriumi tagjának a vezetésével Révkomárom belvárosában. Sok idő nem volt a várossal ismerkedni: öt órakor kezdődött a kiállításmegnyitó a Limes Galériában, mely az egykori ferences rendi templom, későbbi katonatemplom épületében működik. Ez az épület kívül templom, belül kiállítóterem. Beszédet intézett a közönséghez Stubendek László, Révkomárom polgármestere, Farkas Veronika, a Limes Galéria igazgatója, Gondi Martina, a VMMI megbízott igazgatója és Szarka Mándity Krisztina, a Két határon túl kiállítás kurátora. A megnyitón az Ágoston Béla, Pengő Csaba duó mutatott be zenei performanszot.
Szarka Mándity Krisztina: – Június folyamán már eljöttem ide terepszemlét tartani, ismerkedni a térrel. Hogy hány alkotás fér el, hogy mennyire valósítható meg az az elképzelés, hogy ha már templomtér, akkor legyenek a kiállításon szakrális alkotások is. De nem szerettem volna túlhangsúlyozni a szakralitást csak azért, mert ez egy néhai templom, hiszen ma már kortárs képzőművészeti galéria. (...) A festmények kiválasztásakor folyamatos szűkítésre volt szükség. A szűkítés első körében azt kellett kiválasztanom, hogy a hatalmas vajdasági magyar képzőművészeti színtérből kik legyenek azok az alkotók, akik bekerülnek ebbe a térbe. A szűkítés második köre akkor volt, amikor elhoztuk a képanyagot, minden alkotótól legalább három alkotást. Bármilyen nagy is ez a tér, nem tudott kiférni olyan képmennyiség, amit előzetesen elképzeltem. Például a zentai Városi Múzeum kiállítóterme be tud fogadni legalább nyolcvan alkotást. Ez a tér, sajnos, nem tudott befogadni ekkora képmennyiséget. A „vajdasági”, az „identitás” és a „határ” kulcsszavak voltak fontosak. Azt pedig, hogy a művekben mindezek hogyan tükröződnek, szeretném, ha mindenki maga válaszolná meg. Tolnai Ottó feltette egyszer azt a kérdést, hogy létezik-e vajdasági festészet, és ha van, akkor mitől vajdasági. Folyamatosan keres olyan alkotásokat, olyan részleteket, amelyek be tudják bizonyítani, hogy létezik. Ez is kulcsfontosságú volt: bebizonyítani, hogy nem csupán létezik, hanem nagyon gazdag.
Miglinczi Éva: – A Kernstok Károly Művészeti Alapítvány munkájának az egyik része az, hogy az elszakadt országrészek művészeti életét megjelenítse részint Magyarországon, részint az Art Limes folyóirat oldalain. (...) Szabadkán nagyon kedves barátaink vannak, többek között Szajkó István festő. Egyszer egy szabadkai látogatásunk alkalmával Istvánnak fölvetettem ezt a kérdést, hogy mi lenne, ha szerveznénk egy olyan rendezvényt, amikor a vajdaságiak jönnének ide, a felvidékiek meg mennének oda. István erre merészen rábólintott. A felvidékiek is ráálltak a dologra. Ismertem korábbról Mezei Erzsébetet, írtam neki e-mailt, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet felé tolmácsolja az elképzelésünket. Onnantól pedig, hála Martináéknak, minden sínen volt. (...) Adtam egy listát képzőművészek neveivel, akikről úgy gondoltam, hogy föl lehetne kérni őket. Ezt ők átnézték, hozzáadtak és elvettek belőle művészeket. Fölvetődött a kérdés, hogy ki legyen ennek a kurátora, és én akkor egyértelműen azt mondtam, hogy fiatal legyen, tehát Krisztina, aki friss szemlélettel fogja ezeket a műveket válogatni. (...) Ennek a két kiállításnak pont az a legnagyobb erénye, hogy két határon túl kerül megrendezésre. Mert a vajdasági és a felvidéki művészetet Magyarországon még úgy-ahogy ismerik, de nem biztos, hogy ezen a bizonyos Két határon túl, ami a kiállításnak a címe, eljut ez a tartalom. A legnagyobb találmánya ennek az egész szervezésnek, hogy megismerhetjük egymást. Nagyon bízom benne, hogy a művészek között kialakul az együtt gondolkodás, hogy olyan kapcsolatok épülnek ki, amiből kiindulva közös dolgokat lehet majd csinálni a jövőben. Az a tervünk, hogy ezt a kiállítást még itt, Felvidéken elvisszük valahova, és Magyarországon is bemutatjuk. Szeptemberben pedig átvisszük a felvidéki anyagot Vajdaságba, Zentára és Szabadkára. Már konkrétan tudjuk, hogy milyen művek fognak odakerülni. A felvidéki kiállítók egy művészeti egyesület tagságából tevődnek össze, míg a vajdasági anyag egyfajta válogatás. Ez nagy különbség. (...) Az anyaországban a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány ennek az egésznek a mozgatója. Ezt mi szervezzük, és ennek a kiállításnak az anyagi hátterét is az alapítvány teremti meg. Részint pályázati, részint szponzori pénzekből.
A kiállításmegnyitó utáni vacsorán Kopócs Tibor, a MAMSzE elnöke mondott búcsúbeszédet, köszönetet mondva a művészeknek és a szervezőknek egyaránt.
A révkomáromi tárlaton kiállító művészek: Acsaji Györgyi, Ágoston Lóránt, Bakos Anita, Balla Ákos, Benes József, Butterer Kiss Márta, Csernik Attila, Dodony Anikó, Fődi Éva, Gubik Korina, Gyurkovics Hunor, Kozma Laura, Lázár Tibor, Markulik Balázs, Maurits Ferenc, Mezei Erzsébet, Molnár Imre, Pesti Emma, Sagmeister Peity Laura, Soltis Miklós, Szajkó István, Szarapka Tibor, Tallós Kosanić Zsuzsanna, Tarkó János, Torok Melinda, Tóth Alisa, Tóth-Kovács József, Verebes György.
