Sebestyén Tibor (1943-2015) (Molnár Edvárd felvétele)
Találkoztunk.
Topolyai gimnazistaként, a hetvenes évek elején sokat hallottam, olvastam az újságban Sebestyén Tiborról, a szabadkai színház színészéről, aki gimnazistákkal előadásokat, irodalmi műsorokat készített, és a Középiskolások színjátszó vetélkedőjén évről évre elvitték előlünk a pálmát. Ájultan irigykedve néztem a Mindenség szerelmét (Juhász Ferenc) a Gyöngykagylót (Kassák), Handke Közönséggyalázását, a Talpsimogatót (Déry Tibor) az Álmodtam egy szépet (Petőfi) a Hangballadát….
Pribilla Valit, Czifra Erikát, Bakota Árpit, Spiegel Tibit… ezekből az időkből ismerem.
Topolyán vendégszerepelt a Népszínház 1974 tavaszán, Tibi is ott volt. Előadás után odamerészkedtem hozzá a kulisszák rengetegében, bemutatkoztam neki nagy izgalommal, és megkértem, jönne hozzánk Topolyára megrendezni az Antigonét, mert elkezdtem ugyan, de beletörött a bicskám, ugyanis a főszerepet is magamra osztottam. A sovány, magas, hosszú hajú, szúrós szemű fiatalember érdeklődve, nagy megértéssel fogadta a lángoló lelkű gimnazistát. Néhány hónappal később megszületett az előadás, az akkori KSZV díjnyertese, közben kirúgtak a gimiből, ő könyörgött vissza az igazgatónál (ma sem tudom, hogyan sikerült neki) akkor pecsételődött meg végképp a sorsom: színész leszek. Olyan színházszeretetet, olyan lelkesedést, olyan tüzes, hittel teli rajongást kevésszer éltem meg későbbi szakmai életemben, mint akkor ott, Topolyán, 1974 tavaszán. Sugárzott az egész lénye, szárnyakat adott nekem, elpusztíthatatlan sasszárnyakat, amelyekkel nemcsak repülni, harcolni is lehet. Harcolni a közömbösség, a tehetetlenség, az eltunyulás ellen. Akkor ott barátságunkra is pecsét került, életre szóló pecsét.
A hetvenes évek végén diplomás színészként a szabadkai színházhoz kerültem, akkor is istápolt, biztatott, provokált ha kellett, de ha kellett védett, apám helyett apám volt, testvér helyett a testvérem. Könyvet adott a kezembe, vitatkozott, tanácsot adott… volt úgy, hogy kenyeret…
Nem volt hozzá túl kegyes a sors, nyilván, mert neki kamasz korában nem akadt egy olyan istápolója, mint amivé ő maga nevelte önmagát, nem volt neki egy Sebestyén Tibije.
Én szerencsésebb vagyok, nekem volt. Igen, csak volt, ma már azt kell mondanom, hogy volt. Hihetetlen, rémisztő, szívszorító.
Köszönöm a sorsnak, a kiszámíthatatlan, kegyetlen, véletlen vak sorsnak, hogy ismerhettem.
Találkozunk.
