2024. április 25., csütörtök
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Az elvtársak elvárják tőlünk…

Csak mosolyogni tudok mindazon, ami a 6:2 után történik ebben a kis országban. Mindenki tudja, hogy a főigazgató a fehér-kékektől jött át a piros-fehérekhez, mégpedig meglehetősen váratlanul és furcsa módon… Igaz, elejében nem is volt fő. De idővel a vállára rakták a sok csillagot! Vagy talán ő maga varrta fel a vállára a tábornoki jeleket? Teljesen mellékes, a jelzők nélkül is ő kezdett lenni mindennek a megmondhatója. Talán nem kell megneveznem sem, mert mindenki tudja a futballvilágban, hogy Terzićet évekig körözték a nemzetközi hekusok. S hogy egyszer csak tiszta lett, az mindenkit mellbe vágott! A földgolyó azonban forgott tovább… A kékeknél ismét vele kelt a nap, és vele nyugodott le. A rosszakarói tudni vélték, hogy az egykori nagy BSZK, amely idővel OK Beograd néven létezett – és mostanában haldoklik szép lassan –, még mielőtt ő külföldre menekült, szinte teljesen az ő kezében volt – lévén mindennek az ura, tehát a pénzeké is.

Ellenségei azt állítják, hogy meglehetősen gazdag ember… Ha igaz, akkor nagyon talpraesett, mert bizony a mai futballban ebben a kis országban ebből az erőforrásból alig van – így nevezte az újvidéki polgármester a vizet: „Ne pazaroljuk el ezt az erőforrást ebben a hőségben!” Persze ez csak fele a tényeknek, mert a klubok még ma is kapnak a játékosaikért egy-két milcsit azokból a nyugati dénárokból, melyeket ha beviszel a pénzváltókhoz, annak a százszorosát számolják le elébed. Nos, nem lehetetlen, hogy a klubok „gazdái” nincsenek jóban a menedzserekkel. Márpedig mindenki tudja, hogy kik a klubok gazdái. Persze ez nem vonatkozik a privát klubokra!

Hogy mi köze ennek a 6:2-höz, hát az, hogy nagyon furcsa volt, hogy egy héttel hamarabb a nemzetközi versenyben egy ismeretlen csapat ellen hasra esett a gárda, majd 0:2-es félidő után hatot – fél tucatot – lőtt az ellenfélnek… bárkinek! Nem éppen bárkinek, hanem a főigazgató egykori csapatának, melyből a múltban jött át a pirosakhoz.

Érdekes lesz követni, mit tesz a versenybizottság, mit tesz a labdarúgó-szövetség, s talán még inkább, hogy tesz-e valamit az ügyészség! Őszintén attól félek, hogy a nagyhangú vádaskodásból nem lesz semmi… Valaki majd leszól: „Hagyjátok már egyszer abba, mert vannak komolyabb problémáink is!” Ez tény, de a labda rúgásában bizony nincs! Haugh, szóltam, mondták egykor az indiánok.

Az edző előtt egy szót sem!

A holtakról csak szépet, mondja a nép. Éppen ezért nem fogok neveket mondani, csak tényekről egyet-mást. Azt is abból az időből, amikor a futballpályákon a köztársaságok érdekei sokszor meglehetősen furcsa eredményeket szültek. S ami még érdekesebb volt, ezek a furcsaságok, váratlan eredmények szinte sosem voltak napirenden a FSZJ-ben! Ugye, az teljesen érthető volt, hogy a klubok vezetőségében pártemberek tevékenykedtek, akik jól „tudták”, hogy mi az érdeke köztársaságuknak! Nem voltam még harmincéves sem, amikor Rusevlyanin Hugó, a Novi Sad technikai vezetője, egyébként a Sportújság főszerkesztője rábeszélt, hogy eddzem a Novi Sad ificsapatát. Tornatanár lévén valószínűleg többet tudtam az átlagfocistából előléptetett edzőknél. S mivel az ifik sokszor edzőpartnerek voltak hét közben, jól látszott, hogy „valami történt velük”, mert már nem kaptak fél tucatot, hanem mind kevesebbet, sőt volt már döntetlen meg győzelem is! Nos, ez volt az alapja, hogy amikor Pázmány Feri elment Kragujevacra, nekem adták az első csapat edzését. S hogy már az első évben bejutottunk az I. ligába, az óriási dolog volt számomra. Másodállásban csináltam az edzéseket. Pénze a Novi Sadnak sosem volt… Nemegyszer tartozott a klub félévi gázsival, de egyszer négy egész évig nem jutott pénz az edzőnek… „Kapja a fizetést a Szónál” – szokta volt mondani Hugó. De nemcsak ez volt a különleges velem kapcsolatban, hanem az is, amire most nagyon büszke vagyok… Egy alkalommal folyt a vezetőség ülése, vége volt a technikai dolgoknak, készültem haza, de valamiért visszamentem, és megrökönyödésemre a következőket mondta a technikai vezető: „S erről az edzőnek egy szót sem, mert még megírja a Magyar Szóban, amilyen kockafejű!” A következő meccset hihetetlen rossz védekezéssel veszítettük el! Jobban mondva, két védőnk átaludta a meccset! Mindkettőjüket kitettem a csapatból, de a következő mérkőzésre már visszahozatta őket az elöljáróm! Szóval nem újdonság az, ami ma történik!

Egyébként elmondhatom, hogy huszonhat év alatt a kenguruk országában sosem volt olyan meccsem, amikor azt tapasztalhattam, hogy valaki eladott!

Jövő nélkül nincs jelen!

Amikor ezt a közcímet valaki elolvassa, bizonyosan azt hiszi, hogy tele vagyok ajzószerrel, mégpedig a legerősebbel. Uraim, messze vannak az igazságtól. Délután öt van, és én a jó aussie szokás szerint („osssie, ossie ojojoj” – az egyik szurkolási formája az ausztrál sportőrülteknek) csak naplemente után iszom a whiskymet. Ma este Chivas Regalt iszom, a vejem hozta Egyiptomból. Tehát ebben a pillanatban ezerszázalékosan tiszta a vérem. Nem azt mondtam, hogy a gondolatmenetem is. Szóval, olyan valamibe kezdek, ami nagyon valószínű, hogy sokaknak nem fog tetszeni. Hetekkel ezelőtt írtam egyet-mást Bernd Storckról a magyar labdarúgó-ificsapat vereségével kapcsolatban. Ha emlékeznek rá, a szerb srác térden imádkozva fejelte az egyenlítő gólt pár perccel a meccs vége előtt, a győztes szerb gólt meg a magyar védő „csavarta” külsővel a felső sarokba.

A német edzőt a Puskás Akadémiában ismertem meg, amikor bemutatót tartott a jelenlévőknek – köztük Orbán Viktor miniszterelnöknek, Csányi Sándor MLSZ-elnöknek stb., hogy miképpen gyakorolják az ifi játékosok a szervezett támadásokat, milyen labdameneteket gyakorolnak stb. Minden szempontból támadhatatlan volt, amit bemutattak, engem csak az zavart, hogy ő sem tartotta fontosnak, hogy rámutasson a magyar futball legnagyobb problémájára – nincs egyetlen Buzánszky-féleség! Nincs olyan játékos, akitől fél valaki! Sokan azt fogják ebből a mondatomból leszűrni, hogy vagdalódzást, ütést-verést prédikálok! Szó sincs róla! De azt szeretném látni, tisztán, de sodorják el az ellenfelet, mégpedig úgy, hogy az megemlegesse a meccs után, és „ne érezze magát otthon”, ha a magyar válogatottal áll szemben. Nos, mi ebben a jelen és a jövő? Hát az, hogy ha az ifiket nem tudta rákényszeríteni, hogy németesen vagy éppen angolosan játsszanak, akkor hogy várhatja el az ember, hogy a már formált játékosokat képes lesz kamikazékká változtatni. Mert arra van szükség, mert a mai színvonalú magyar játékos csak akkor tudja felvenni a harcot a világ legjobbjaival, ha 30%-kal többet tud futni, ha hajlandó minden pillanatban a megengedett erőszakot használni, ha tökéletesen tud összpontosítani feladatára – arra, hogy mit kell tennie védekezésben, támadásban, illetve, ami talán a legfontosabb, az említett kettő váltásában – ennek két formájában, amikor támadásból védekezőbe megy a csapat, és ennek az ellenkezőjében, amikor védekezésből támadásba lendül az együttes.

Volna rögtön egy javaslatom német kollégámnak: csinálja a fentit úgy, hogy amikor védekeznek, akkor az ellenfél eggyel többen legyen, amikor viszont támadnak, akkor legyen először kilenc ellenfél, majd tíz, és amikor már jól megy, tizenegy játékos a másik csapatban. Persze a kapus az mindig plusz.