2024. április 18., csütörtök
Menekültválság

Kerítésverők és falazók

Az utca embere csak a felelősség hárítását látja, de hol a megoldás? – Munkatársunk jegyzete – Washington, júl. 24.

Június közepén Kanizsa (amit a helybéliek sohasem neveztek úgy, ahogyan a kisebbségi hatalom átkeresztelte) központjában megkérdeztek, mit szól az amerikai sajtó a szerb–magyar határon átcsapó menekültáradathoz. Nos, akkor még a válság méretei nem, csak a Párizs óta tartó magyar kormánypropaganda (a menekülteket a megélhetési bevándorlókkal, sőt a terroristákkal összekötő „nemzeti konzultáció”, annak plakátkampánya, plusz a kerítésépítés) és Budapest folyamatos unió-ellenes fellépése jutott el az amerikai elemzők érzékenységi küszöbéig – akik minderre kemény kritikával reagáltak. Pedig a menekültfolyam méretei valóban rendkívüli helyzetet okoznak és a három földrészt átfogó válság nemzetközi kezelését követelik.

Csakhogy éppen itt érhető tetten az eredetileg nyilvánvaló belpolitikai célokkal indított idegenellenesség politikájának kudarca: nem lehet egyrészt indulatosan bírálni szövetségeseinket, számosítottan nulla szolidaritást vállalni velük (mint ahogy a befogadottak letelepítésének önkéntes kvótájánál történt), másrészt viszont pénzt, jogokat, „szuverenitást” és azt követelni, hogy ők – akárki, csak ne mi – oldjuk meg a válságot. A magyarság – országhatárokon belül és kívül – sokkal jobban járna egy szövetségesbarát, szolidaritást és szubszidiaritást vállaló kül- és uniós politikával, amely nemcsak kisiskolás szinten meg óriásplakátokkal követelné a tiszteletet (lassan már csak formális) szövetségeseitől, hanem intézkedéseivel és politikájával ki is vívná azt. Aki a meglévő szövetségek szétzilálásán, sőt a külső barátok meg ideálok dicsőítésén fáradozik, az ne csodálkozzék, ha a végén egyre több, egyre szúrósabb kerítést kénytelen építeni – mígnem maga sem tud majd áthatolni rajtuk. Esetleg kifelé sem, nemcsak befelé.

De térjünk vissza a menekültválságra, mert az valóban fenyegeti nemcsak a vajdasági magyarokat, Magyarországot, Szerbiát, Európát, hanem akár a jelenlegi – mégoly rendetlen – világrendet is. A válságérzetet nemcsak a menekülők száma, kinézete, idegen kultúrája szítja, hanem a hivatalos szervek meg a nemhivatalos propaganda is. Az előbbinek persze az lenne a dolga, hogy széleskörű nemzetközi összefogást hirdetve, a szövetségesekkel és más partnerekkel vállvetve keresse a kiutat. Az utóbbit ugyanis aligha lehet kiküszöbölni az internetes hír- meg álhírterjesztés korában. (Persze jó lenne abban bízni, hogy értelmes, tanult emberek nem dőlnek be a magyarul is terjesztett orosz propagandának, de ez nem így van.)

Kétségtelen, hogy a menekültáradatra évek óta számítani lehetett. Nem is annyira az arab tavasz összeomlása és a fekete-afrikai fundamentalisták hőzöngése, hanem a szíriai polgárháború meg nem állítása, valamint az Irak széthullása során beálló állapotok miatt. Az orosz állami propaganda szerint mindez az Egyesült Államok be-, illetve be nem avatkozásának a következménye. Ennek az önmagában is ellentmondásos, Európa egységének és a transzatlanti szövetségnek a megbontását célzó, az orosz birodalmi törekvések pusztító hatását álcázni igyekvő, trójai faló szerepét játszó bomlasztó törekvésnek sajnos nagyon sokan felülnek, sőt a legmagasabb szinteken működő csatlósai is akadnak.

Ez utóbbiaknak sajnálatos módon még igazuk is lehet, ha az EU és az Egyesült Államok vezetői nem látják be cselekvési felelősségüket. Barack Obama halmozottan hátrányos helyzetből kormányoz, hiszen elődje volt az, aki két olyan fölösleges és ésszerűtlen háborút indított, amelyeket csak befejezni volt érdemes. Ugyanakkor az azokból való kivonulás egyértelműen megágyazott a mai viszonyoknak. Az EU viszont – nem utolsósorban belső akadékoskodói miatt – annyira el van foglalva a köldöknézegetéssel, hogy egyszerűen képtelen nagyhatalomként viselkedni. Angela Merkel – akit sokszor és sokan emeltek meg nem érdemelt politikai magaslatokba, holott valójában csak a német gazdaság (nem mellesleg önző megoldásokkal bebetonozott) ereje képezi hatalmának alapjait – mindeddig képtelen volt Európa elé víziót, szerepet, feladatot, tennivalókat állítani, amelyek kibillenthetnék a belső „válságkezelés” önbéklyózó nyomorából.

Maradna az ENSZ meg a Biztonsági Tanács – amelyet Jeszenszky Géza volt konzervatív magyar külügyminiszter is említett a minap mint a menekültválság nemzetközi kezelésének leglogikusabb központját. Csakhogy az utóbbinak a hatékony beindításához nagyhatalmi konszenzusra van szükség – amit még olyan egyszerű ügynek a kezelésében is megbénít az orosz ellenkezés, mint a srebrenicai népirtás elismerése.

Az iráni megállapodás egyhangú életbe léptetése talán enyhíthet a BT tehetetlenségén. A nemzetközi összefogás kicsikarásához akkor is olyan külpolitikára van szükség, amely nem folyton szembeállításra, ellenkezésre és gyűlöletkeltésre alapoz, hanem kölcsönös megértésre, együttműködésre és szolidaritásra. Csak akkor remélhetik a kanizsaiak meg a többiek, hogy a rájuk zúduló menekültáradat megoldódik, mielőtt összeroppantaná azt az egyesek által szándékosan is apasztott reményt, hogy az euroamerikai társadalmak nemcsak saját „életvilágukat” meg tudják őrizni, hanem a korábban kizsákmányolt vagy lesajnált „világok” felemeléséhez is hatékonyan hozzá tudnak járulni.