Igaza lehet Costa-Gavras világhírű görög rendezőnek, amikor arról próbálja meggyőzni az őt faggatókat, hogy a szülőhazáját évek óta nyomorgató válság megfilmesítésére a legmegfelelőbb személy nem ő, hanem Charlie Chaplin lenne. Az Oscar-díjas művész arra ugyan nem utalt, hogy kit tartana legalkalmasabbnak a főszerepre, de az élet azt már úgyis eldöntötte. Pénznek, transznacionális tőkének, hitelezőnek hívják az „illetőt”, „aki” országok, s ezáltal lakosságuk életét alapvetően befolyásol(hat)ja.
Csakhogy rendező legyen a talpán, aki a mindenütt jelen levő, de többnyire a háttérben meghúzódó és – a középkori izlandi sagák (elbeszélések) szerzőinek többségéhez hasonlóan névtelenségbe burkolózó –„globális kincstárnokok” lényegét meg tudja ragadni, jeleníteni. Görögország esetében ugyanis csak látszólag a radikális baloldali kormányfő, a fiatal és agilis Alekszisz Ciprasz a címszereplő. Bár a figyelem központjában áll, a valóságban ő csak egy cserebábú a sakktáblán, amelyen a játszmát a „pénzosztók” és az EU vezető hatalmai (mindenekelőtt Németország) irányítják.
Ezért megtörténhet, hogy hamarosan a játékból is kiesik. Az évtizedek alatt – a helyi politikai elit és a velük összefonódó oligarchák alkotta elképesztő rendszer felelőtlensége folytán – súlyos adósság-, gazdasági-, politikai-, pénzügyi-, társadalmi-, bank- és egyéb válságba sodródott Görögország teljes összeomlását megakadályozandó ugyanis (a héten) olyan megállapodásba ment bele az euróövezet csúcsvezetőivel, amelytől mindig is viszolygott. Sőt, a Sziriza pártszövetség vezetőjeként épp azzal nyerte meg a januári előrehozott parlamenti választást, hogy elutasította a további megszorításokat és a meghunyászkodást a hitelezők előtt.
A minap viszont az euróövezet (és a hitelezők) szinte minden területen rákényszerítették akaratukat kormányára. Ha a parlament elfogadja az ország megmentését szolgáló új, immár harmadik hitelcsomagért szabott kőkemény feltételeket, a görög lakosság jelentős megszorításokkal, kiigazítással és fájdalmas reformokkal nézhet ismét szembe. Annak ellenére, hogy július 5-én népszavazáson utasította el – Ciprasz javaslatára – a hitelezők követeléseit, amelyek akkor még (a jelenlegihez képest) kevésbé fájdalmas kormányzati intézkedésekhez kötötték az új mentőcsomag összeállítását.
A Ciprasz által elfogadott egyezségnek kétségtelenül van egy nagy előnye: ideiglenesen megmentheti Görögországot a pénzügyi csődtől. A hátránya azonban hátborzongató honfitársai számára, de az is lehet, hogy kormányfői karrierjébe kerül.
A lakosság már tüntet(ett) ellene és a pokolba kívánja a mentőcsomagjával együtt. Saját pártján belül lázadás készül. A Sziriza több parlamenti képviselője egyre hangosabban tiltakozik a megszorítások ellen, nyíltan bírálja Cipraszt, aki – hazája történetének legfiatalabb miniszterelnökeként – januárban lelkesen, nagy ambíciókkal vette át a kormány irányítását. A súlyos válság nem az ő vétke, de a csaknem öt hónapig tartó parttalan, gyakran durva, de meddő vita a hitelezőkkel, jórészt az ő számlájára írható.
Az ominózus öt hónap alatt igyekezett tartani magát a Sziriza választási programjához, amely elutasítja a válság leküzdésére előírt, s a külföldi hitelezők részéről (2010-től) kötelezően elvárt költségvetési fegyelmet, illetve a lakosságot rendkívül dühítő megszorító politikát. A kampányban kiegyensúlyozott intézkedéseket ígért. Arról is biztosította a választókat, hogy nem hajszolja új adósságokba az országot, ráadásul a 317 milliárd euróra duzzadt hatalmas (külső) államadósság törlesztésének átütemezését, részben elengedését követeli a hitelezőktől.
Ezzel felbosszantotta Brüsszelt és a hitelezőket. Más módját is megtalálta a zavarkeltésnek. Amikor viszont látványosan demonstrálta Moszkva iránti régi elkötelezettségét, arra már Washington is felkapta a fejét. A háttérben emiatt többször vissza is szólt neki.
Első külföldi útja is különös volt: „görög” Ciprusra ment, nem Brüsszelbe, vagy a hazája fő hitelezőjének számító Németországba. Akik jól ismerik, talán meg se lepődtek ezen, hiszen az építészmérnök végzettségű Ciprasz egész élete formabontó.
A 40 éves politikus egy olyan új generáció képviselője, amelynek egyik fő jellemzője, hogy nem fonódott össze a helyi politikai életet évtizedek óta uraló szűk hatalmi csoportokkal, nem tagja a klientúra rendszernek. Sokan a munkásmozgalom klasszikus hőseihez hasonlítják. Mások veszélyes populistának, demagógnak és politikai üstökösnek tartják.
Mindig a baloldalhoz, annak is a szélsőséges, később pedig a radikális szárnyához tartozott. Pályáját a kommunistáknál kezdte, az 1980-as években. A következő évtizedben csatlakozott a baloldali Szinapizmosz párthoz, amely kisebb szervezetekkel együtt hozta létre – a 2004-es választásra – az antikapitalista és antiglobalista Radikális Baloldali Koalíciót, a Szirizát.
Négy évvel később már a pártszövetség elnöke lett, 2009-ben pedig parlamenti képviselő.
Azóta a hagyományos (kormány)pártok által folytatott megszorítási politika elleni lázadás vezetőjeként ismerték. Egészen 2015. július 13-ig, amikor beadta a derekát, kapitulált.
