Tájainkon már vagy 40 éve dívik a magyarországi shoppingturizmus, s ez napjainkban sem enyhült, mert bizony sok magyar termék olcsóbb, mint a szerbiai. Ennek talán legkirívóbb példája a sajt, amely immár védjegye mindegyik csencselőnek, s a legügyesebbek keresnek a legtöbbet, mert azok szétdarabolva akár 400 dinárért is árulják a trappista vagy edami sajtot, amelyek nem a világ legjobb minőségű termékei, de mi örülünk, hogy erre is telik. Aztán vannak olyanok is, akik megunják ezeket a termékeket, jobbra vágynak, és a pénzre fittyet hányva csak bemennek a nagyobb szerbiai önkikbe, s gáláns módon rendelnek 20 deka penészes vagy füstölt sajtot. Ilyen nagyzolási hullám kapott el engem is a közelmúltban, így a zentai piacnál található Csarnokban, a zentai Senta-Promet „vezérhajójában” adtam a fejem sajtvásárlásra, s az ún. Sárkány sajtból – annak is a jobb minőségű(nek vélt) és drágább fajtájából, a füstöltből – kértem egy picikét felszelve, mert ezt a fajtát a felvágottszeletelő gépen szép vékonyra, szendvicsre valóra is fel lehet vágni. Hazaérvén természetesen rögtön a hűtőszekrénybe raktam, aznap ettem is belőle, a másik részét pedig néhány nap múlva terveztem elfogyasztani. S amikor ez az idő is eljött, friss kenyeret és jó felvágottat is vásároltam, a sajtom azonban addigra kaputot mondott! Eredeti csomagolásában tiszta zöld lett, de nem valamiféle nemes penésztől, hanem a romlástól. Szaga is elviselhetetlen lett, így mérgemben visszavittem a Csarnokba, ahol a szőke ciklon a pult mögül szenzációs megállapításra jutott:
– Biztosan rossz a frizsidere…
Ezek után nem tartottam lehetségesnek vele a normális konverzációt, és a főnököt kértem. Na, az nem volt, hanem egy fiatal fiú érkezett, aki csodálattal nézegette az általuk eladott portékát, s a számlát kérte. Négy-öt nap után természetesen azzal nem szolgálhattam, de az eredeti csomagolással igen, amelyen dátumszerűen fel van tüntetve a vásárlás ideje, a termék mennyisége, de még az is, hol vettem.
– Hát, most jegyzőkönyvet kellene készíteni, de az a személy most nincs itt. Nem is tudom… – nyúlt ott még percekig a „kisfőnök”, s mivel láttam, én már ott semmit nem érek el, elköszöntem tőlük.
Mindezek kapcsán több dolgot vontam le következtetésként: az egyik az, hogy hiába kerül a magyar trappista feleannyiba, jobb minőségű, mint a hazai termék, mert az a frizsiderben ugyan nem romlik el. A másik az, hogy ilyen esetben szinte tehetetlen az ember, habár a zentai fogyasztóvédők ezzel nyilván nem értenek egyet, mert több hathatós akciójuk után ők bizony valamilyen respektet csak kiharcoltak maguknak.
Marad tehát az, hogy veszem továbbra is az olcsó magyar sajtot, de azért valami miatt egy kicsit keserű maradt a szám íze: a csarnokosok legalább elnézést kérhettek volna, ahelyett hogy arrogáns módon kioktattak és palira vettek… Ez azonban, úgy látszik, kihalt már a mai kereskedői vénákból.
