2024. március 19., kedd

Rezolúció

A Srebrenicára vonatkozó brit rezolúció néhány változata kapcsán, mint ahogy egyébként is gyakran, a szerbiai közvélemény gyorsan polarizálódott, miközben szem elől tévesztette azon dimenziókat, amelyeket valóban elemezni érdemes.

A közvélemény túlnyomó része elutasítja a javaslatot, de ebben a tömegben azok a leghangosabbak, akik tagadják, vagy pedig minimalizálni igyekeznek azon áldozatok számát, akiket a szerb erők lelőttek 1995 azon néhány júliusi napján. Ízléstelen dolog licitálni az áldozatok számával, de értelmetlen dolog azt minimalizálni is, a rendelkezésre álló tényeket szem elől veszítve. Ilyen módon ugyanis a múlttal való szembesülésre való készség hiánya mutatkozik meg és épp ez az, ami legitimitást biztosít a rezolúció megalkotóinak. Sajnos, a bűncselekményt elkövették, ezzel pedig szembesülni kell. Továbbra sem kaptunk választ a kérdésre, ki és miért adta ki a parancsot ennek a bűncselekménynek az elkövetésére, noha épp a szerb félnek állna érdekében, hogy ezt egyértelműen megállapítsák. A dolgok természete szerint épp a szerb szolgálatoknak van, vagy volt a legtöbb lehetőségük rá, hogy választ kapjanak erre a kérdésre és nem világos, miért nem került erre sor.

Sajnos, még mindig nincsenek adatok az összes áldozatról az egykori JSZSZK területén, ezért is bátorító a hír, miszerint a szerb kormány támogatja a Rekom akciót. Ez egyebek mellett azt is mutatja, hogy Szerbia végre tudatára ébredt, hogy a tények objektív megállapítása Szerbia érdeke, amely azon álláspontot képviseli, miszerint a balkáni kocsmában kitört véres összetűzésben nincsenek ártatlanok és az a fekete-fehér kép, amely a nemzetközi közvélemény előtt összeállt, nem felel meg a valóságnak.

Egészen más lapra tartozik annak eldöntése, hogyan is kellene minősíteni a srebrenicai gaztettet. Különösen problémás, hogy a brit javaslat bebetonozza a genocídium tézisét, két bírósági ítéletre is hivatkozva. Ezen ítéletek figyelmes tanulmányozása és azok összehasonlítása a hágai törvényszék más ítéleteivel számos ellentmondásra mutatnak rá, amelyek kizárják az ilyen végkövetkeztetést. Erről elég meggyőzően írt Kjell Magnusson svéd professzor. Ő a boszniai háború és a srebrenicai események példáján mutatta be, hogyan alkalmazták a genocídium fogalmát. Más szavakkal: nem világos, miért kellene a bírósági és nem a tudományos igazságot venni egy politikai rezolúció alapjaként.

A genocídium fogalma melletti kardoskodás volt épp az, ami a leginkább kiváltotta a szerb kormány ellenkezését. Hogy átgondoltságról voltszó és hogy a háttérben valami nagyobb dolog bújik meg, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy az ENSZ BT elé került javaslaton összecsaptak a nagyhatalmak. Ezzel kapcsolatban legalább két kérdésre kellene felelni. Az egyik, vajon a briteknek miért jutott eszébe két évtized elteltével a balkáni megbékélés, annál is inkább, hisz maga a rezolúció nem vezet megbékéléshez, ugyanis azt a két szemben álló fél egyike nem fogadja el. Ebben rejlik a brit diplomácia jártassága. Ha mindenki elfogadta volna, a rezolúció automatikusan elérte volna célját. A tény pedig, hogy egyik (a szerb) fél ezt ellenzi, éppenséggel alátámasztja egy ilyen határozat elfogadását a legmagasabb szinten.

Egy ilyen diplomáciai manőverre már csak azért is nehéz válaszolni, mert szemmel láthatóak a mögötte rejlő politikai szándékok és következmények. Röviden, ha elfogadják, az fontos lépést jelent a balkáni politikai architektúra átalakításában. A szerbek, a kilencvenes évek háborúiban elszenvedett vereségek ellenére is, a még mindig erős boszniai szerb entitással és kicsi, de jelentős koszovói „akcióikkal” meghatározó tényezőnek számítanak és a Balkán jelentős részét ellenőrzés alatt tartják. A nacionalizmus nem annyira nehezen elképzelhető kontextusában ez komoly gondot okozhat. Egyszerűbb módja a balkáni béke ellenőrzésének a „félelem egyensúlya”, vagyis egy olyan helyzet, amelyben egyik balkáni állam se lehet erősebb a másiknál, mint ahogy nem is kezdhet önálló akciókba anélkül, hogy ezzel saját magát sodorná kockázatokba.

A másik kérdés, vajon miért olyan fontos az oroszoknak, hogy a javaslatot ne fogadják el, noha ezt senki se kérte tőlük. Szemmel láthatóan a szerb nacionalizmus kártyájára játszanak, amivel baráti gesztust tesznek, ezzel is saját befolyásukat erősítve a szerbek körében, ugyanakkor őrizve, amennyire lehet a szerb befolyást a térségben. Az Oroszországra kifejtett erőteljes euroatlanti nyomásgyakorlás időszakában nem elhanyagolható, ha az embernek az ellenséges területen van szövetségese. Ami nem világos, milyen haszna származik ebből egy szövetségesnek, amelyet a NATO vesz körül, amellett, hogy a nemzeti büszkeség kap egy lökést.

A nagyhatalmak harcában a balkáni népeket senki se kérdezi. Rájuk csak eszközként tekintenek. A megfélemlített és összeveszített feleket csakis mint sakkfigurákat használják, akiket gyakran fel is áldoznak azért, hogy lendületet kapjon a játék.

Éppen ezért a nemzeti vezetők józansága döntő fontosságú, ha jót akarnak népüknek. A mozgástér, ami rendelkezésükre áll, igen szűk, ezért nincs joguk hibákra, kapkodásra és átgondolatlanságra.

A britek megengedték maguknak azt a luxust, hogy a rezolúció erőltetésével hibát kövessenek el, ezzel ugyanis Szerbiát egy erősebb szövetségbe lökték Oroszországgal. Szerbiának azonban nincs joga hibázni, és ebbe az ölelésbe átgondolatlanul belerohanni, azon impulzus ellenére sem, amit a rezolúció provokál. Ezért talán a legjobb lenne hagyni a nagyhatalmakat, hogy játsszák saját játékukat, mert arra hatással úgysem lehet. Ehelyett arra kell összpontosítani, amire hatással lehet, ez pedig a valós regionális megbékélés ügye. Ezért üdvözlendő a szerb kormány döntése, hogy a srebrenicai megemlékezésen részt vesz a kormányfő. Ez a döntés tisztelgés a srebrenicai áldozatok előtt, de felelősségteljes lépés saját népe és állama előtt is.