2024. március 28., csütörtök

„Testes” könyv

Patak Márta: A test mindent tud. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015

Nem túl jó és nem túl rossz. Viszont középszerűnek vagy semlegesnek sem mondhatjuk Patak Márta A test mindent tud című regényét, hiszen egyáltalán nem hatás nélküli. Olvasása nem hagyja hidegen olvasóját; lehet lelkesedni érte, s fel lehet háborodni rajta. Egyszerre.

A rendkívül kimunkált, gördülékeny és plasztikus magyar nyelven megszólaló elbeszélő (Helén) hőse és mesélője is a regénynek, amelybe legalább két másik, műfajukat tekintve a memoár és a napló határmezsgyéjén meghatározható alkotás, Trombitás Janó emlékiratai és Csernai Mátyás naplója és filmje (pontosabban ennek irodalmi forgatókönyve) ékelődik. Szerveződését tekintve rövidtörténetekből építkezik a szöveg minden szinten, tehát az szerelmi „négyszögről” szóló, Helén által közvetített kerettörténet, az 1942-es újvidéki eseményekre visszaemlékező Trombitás-kézirat, s a Csernai-naplóból előkerült, az 1944-es délvidéki megtorlásokat megjelenítő filmtörténet is. Az egymásba ékelődő narratív rétegeket a számozás módjával különítette el az elbeszélő: az alaptörténet fejezetei arab, mások történetei viszont római számozásúak. Regényszerűségének elfogadása is ezen áll vagy bukik. Megítélésem szerint bukik. Nemcsak arról van szó, hogy a rövidtörténetekre tagolódó szöveg nem szerveződik egységes regényalakzattá, hanem arról, hogy maga a főelbeszélés sem fogadja magába a többi szólamot, mi több, a Trombitás-memoár és a Csernai-napló elolvasása és közzététele után Helén egyszerűen „megfeledkezik” róluk, „elejti” a szálakat, amelyek így „idegen test”-ként ékelődnek a klasszikus nemi szerepek képlékenységét is felvállaló „szerelmi négyszög”-történetbe, amely diszkréten biszexuális/homoerotikus kapcsolatokról, a „jóízlés” határán belül kibontakozó testvérszerelemről (is) szól. Ugyanis a szereplői négyes valamennyi tagjának (Mátyásnak, Annának, Helénnek és közvetve Imrének is) gyermekkori traumákra visszavezethetően sérült az identitástudata.

Az elbeszélés retrospektív jellegű. A visszatekintés eljárását és beszédmódját tragédia, gyermekkori pajtása, testvérként szeretett barátja, társa/szerelme, Csernai Mátyás, azaz Matyi halála hívta életre és hozta létre. Helén két nappal azután szólal meg, s kezd történetük elmesélésébe, miután Leányfalunál a Dunába szórták a Madridban, közlekedési balesetben elhunyt férfi hamvait. A gyermekkor történeteivel kezdi. Apró mozzanatok, megfigyelések, események és epizódok következnek egymás után, amelyekből érthetővé válik, hogyan alakult ki és miért cipelik súlyos vagy kevésbé súlyos teherként lelki sérüléseiket.

A testvérpár, Matyi és Anna ún. színészgyerekek, akik saját szerepeikkel és sikereikkel eltelt szüleik mellett (és nem velük!) látszatszeretetben, engedékeny családi légkörben nevelkednek, amit semmi, legfeljebb egy hajszálnyi határ választ csak el a teljes érzelmi elhanyagoltság állapotától. A sorsközösség ismérve vezeti hozzájuk, s nő fel velük együtt, „fogadott testvér”-ként Helén, az elbeszélő, aki hétéves volt, amikor szerb édesapja egyszerűen kilépett az életükből, s miután új házasságra lépett édesanyja még a közös fényképekről is eltünteti a férfi alakját, s ezáltal a szó szoros értelmében kitörli az emlékét is tudatukból, a kislány ugyancsak identikus apakép és férfi minta nélkül marad. Hogy a felnőttek világával nincs reális és működő kapcsolatuk, a három gyerek felnőtté válása során ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy különbejáratú, teremtett világukban összekeverednek a nemi szerepek, hanem abban is, hogy nem a valós, hanem egy virtuális világ jelenségeiben hisznek, fiktív személyek és habitusok lesznek majd az etalonjaik. Matyi számára pl. nem az édesapja alakja, hanem egyik szerepe, egy fiatal német tiszt lesz a legfőbb példakép; erre a szerepre vezethető vissza az oldalkocsis motorkerékpárok iránti rajongása is, ami majd a halálát okozza, illetve a Spanyolországban megismert, az oroszországi fogolytáborokat megjárt világháborús veterán, Luishoz való feltétlen kötődése, aki „háborús veterán motorok és harci jármű- meg repülőgépmodellek megszállottjai” (191) számára alapított klubot, és magyar bajtársakhoz kötődő emlékei is vannak a háborúból. Anna viszont e különbejáratú és felnőtt minták hiányában konstituálódott világukban „önként vállalta a szerepét, ikertestvérként egyszerre az édesanyja, a nővére, a felesége és a szeretője is akart lenni az öccsének” (27). Annak, hogy Helén pszichológus lett és nem képes tartós párkapcsolatokra, saját bevallása szerint is sok köze volt az ikerpárhoz fűződő ambivalens viszonyának. Jó példa erre házasságának sikertelensége:

„Matyival elég gyakran, Annával viszont csak hébe-hóba találkoztunk. Nem erőltettem, tudtam, hogy Anna úgyis rögtön hívni fog, amint szüksége lesz rám, mert Matyin kívül az örömét csak velem tudja megosztani. Anna nagyon zárkózott, kiismerhetetlen természet, nagy szerepe volt abban, hogy pszichológus lettem.

Én már elsőévesen rögtön novemberben férjhez mentem egy évfolyamtársamhoz. Úgy éreztem, itt az alkalom, hogy végre elszakadjak tőlük, főleg Annától. Aztán alig másfél év huzavona után végleg szétköltöztünk Balázzsal...” (15).

Legsérülékenyebb személyiséggé Matyi válik közülük: művészi tehetségét festőként képtelen kibontakoztatni. Tanulmányait Budapesten félbehagyja, Madridban pedig már nincs kitartása új tájékozódásokra, s a mesterek is hárítják vagy idegenkednek problematikus világától. Számtalan festménybe belekezd, nagyszerű terveket készít, többek között monodrámát szeretne írni az 1942-es újvidéki vérengzések vádlottjairól, illetve ír egy filmforgatókönyvet (annak irodalmi részével készül el) az 1944-es megtorlásokról, de az elképzelésnek a naplóban megformált szinopszisain túl nincs tényleges folytatása, illetve kimenete: „Helén, én nem vagyok erre a világra való, nemegyszer hallottam tőle. Meg hogy azt hazudta magának, hogy jó festő. Azt mondta, ringattam magam egy illúzióban, aztán megijedtem, de el is ment a kedvem a festéstől” (19).

Mint más témák taglalására, Matyi alkotói válságának jelenségeire is többször visszatér, ismétli, árnyalja és más-más szempontból világítja meg az elbeszélő – legerőteljesebben a Matyi történetével foglalkozó első fejezetben (Amit Matyiról tudhatok). „Matyi nem éri be kevesebbel, a tökéletesre törekszik, és nyilvánvaló, hogy kudarcot vall. Sok témába belekap, és előbb-utóbb mindet félbehagyja. Nem ismer kegyelmet, nem bocsát meg magának a tökéletlenségért. Folyton marcangolja magát, mintha örömét lelné abban, hogy közben szenved. Nem tudja megrajzolni az enyészet mítoszát, ebbe se nyugszik bele” (60).

A gyermekkori elhanyagoltság, magány, konfliktusok, zaklatások, Anna agilis természete, tanulmányi és szakmai kudarcok, egzisztenciális kilátástalanság és identitászavarok jelentette traumák után Matyi véletlenül találkozik össze a félig olasz, félig magyar, Madridban élő uruguayi fiúval, Imrével, aki után elmegy Spanyolországba, s tragikus körülmények között bekövetkezett haláláig hét évet tölt vele a fővárosban. Helén szerint: „A tehetetlenség vitte el Matyit. Anna hamar belefáradt, hogy minden pillanatban tartsa benne a lelket, mikor maga sem hitte, hogy egyszer még híres festő lehet belőle. De nem akarta bevallani magának sem, hogy nem hisz benne, Matyi viszont érezte, ott is hagyta a főiskolát. Azt mondta, aki itt folyton művészetről beszél, az lehet, hogy rájött valamire, de hogy neki tanítani az égvilágon semmit nem fog, abban biztos. Meg ezt a sok fölösleges mázat nem hajlandó magára kenni, ő csupaszon akar festő lenni, ahogy megszületett, de itt mindenki rá akarja aggatni a festőköpenyét, nem veszik tudomásul, hogy neki nincs szüksége rá, mert ő nem szégyelli, hogy meztelen” (19).

Az Újvidék-történet. Tehát egy mély intellektuális és érzelmi válsághelyzetben jelenik meg váratlanul/a sors akaratából (?) Imre, s avatkozik bele Matyi élete alakulásába úgy, hogy – ismét csak Helén és egy újabb megvilágítás szerint – új esélyt ad számára, újabb „hét évet ajándékba”: „Ő lett neki a menedék, egész lényével, Bácskástul, Madridostul, mindenestül, megtanult tőle kicsit élni is, azt hiszem” (61).

Imre, noha Uruguayban nőtt fel, bácskai (egészen pontosan: újvidéki) magyar származású nagyszülei mellett magyarnak nevelődött. Montevideóban mindig is magyarnak vallotta magát, noha „szigorú értelemben véve” (54) – mifelénk talán úgy mondanák: „vérségi alapon” – nem volt az, mivel édesanyját 1942 februárjában az árvaházból hozta el sváb nagyanyja, aki „úgy volt sváb, hogy közben inkább magyar, vagy úgy volt magyar, hogy közben sváb is...” (54). Imre édesanyja feltehetően azon árvák egyike volt, akinek a szüleit az újvidéki razzia során ölték meg, miből kifolyólag „lehetett szerb, szlovák, magyar, zsidó, cigány vagy sváb, esetleg székely vagy dobrovoljac, rutén vagy román is akár” (uo.). Az övé (miután Madridba költözik, kiderül, hogy európaisága is) más természetű magyarság, mint Matyié, Annáé és Heléné, illetve a magyarországi, közép-kelet-európai, de különösen a bácskai emberé. Magyarsága „vallott és gyakorlott, nem pedig születési alapon járó kiváltság vagy érdem volt a szemében, de úgy, hogy ő uruguayi és közben olasz, szicíliai olasz is egyszerre” (uo.). Ami pedig európaiságát illeti, a külső szemlélő attitűdje jellemzi. Helén szerint „Imre természetesen nem európai. Hiányzik belőle az olaszok megbocsátható nyeglesége, a görcsös önigazolásvágytól fűtött magyarok örökös szorongása, amit Matyi közép-keleti kórnak nevez, hiányzik az öntelt spanyolok korlátolt szűklátókörűsége. Kívülről tudja nézni, otthonról ismeri jól Európát” (55).

Montevideóban sem anyai, sem apai (olasz) nagyszülei nem tanulnak meg rendesen spanyolul, ugyanakkor ezt, amit nálunk „kisebbségi léthelyzetnek” nevezünk és handicapnek tartunk, ők frusztráltság nélkül, inkább előnynek fogják fel: „Imre otthon egyszerre három nyelven is beszélhet. Angolul és németül is perfekt, egészen nyilvánvaló, hogy a nyelvtudásával tud majd boldogulni Európában” (uo). Nagyapjának – aki feleségével és örökbefogadott gyermekével közvetlenül a razziák után távozik a vidékről – magyarságtudata és annak vállalása erősen nosztalgikus alapú, honvágyat is tartalmaz, viszont nincs benne a háborús összeomlás, a bűntudat, a tehetetlenség útvesztője és a megtorlások miatti félelem kataklizmája: „Akármi volt is, akármi történjen is, te magyar vagy, fiam, ezt ne felejtsd el, köti a lelkére a nagyapja a halálos ágyán, miután elmondja a családi titkot...” (uo.).

Imre a Budapesten meglátogatott, egykor Újvidéken élő Tera nénje révén egy egészen másféle magyarság- és Bácska-kép birtokába jut. Noha nagyapja a halálos ágyán megígérteti vele, hogy mindképpen elmegy Újvidékre, hogy megismerje azt a – valójában képzeleti, és az emlékek áthatotta – vidéket, Bácskát és Újvidéket, amelyről mint a világ legszebb tájáról beszél, nem biztos, a regényből legalábbis nem derül ki, hogy Imre és Helén, aki az édesapja nyomára szeretne jutni a délvidéki városban, eljutnak-e végül a helyszínre, Újvidékre. Imre első, hét évvel korábbi nekirugaszkodása, amikor csak Szabadkáig, illetve Magyarkanizsáig ér, azért végződik kudarccal, mert nincsenek fogalmai az európai politikai és nemzeti határok szabdalta létezés feltételeiről. Azt sem tudja, hogy Magyarországot és Bácskát határ választja el, s hogy a vajdasági hírekről nem a magyarországi médiából kell tájékozódnia. E látogatása alkalmával találkozik a várnegyedben Matyival, aki majd utánamegy Madridba, s aki az ő családjának újvidéki története által megérintve próbálja meg, mintegy utolsó kísérletként újraalkotni művész identitását („Mikor Matyi írni kezd, magában elmosolyodik, hát idáig jutottam, a reménytelen önkifejezés első és utolsó állomásához!” [187]). Forgatókönyvet ír, amely a 42-es és a 44-es vérengzéseket jeleníti meg azzal a tanulsággal, miszerint „a 44 őszén történt kegyetlen öldöklés a 41/42-ben történtek közvetlen következményeí”, s azzal a szándékkal, hogy „a néző agyának rejtett zugában maradjon egy villanásnyi háttérjelenet is akár, ne csak azt lássa, amire a kamera fókuszál” (159). Filmjéhez felhasználja a barátja Tera nénjétől hallott történeteket, amelyek a kislány szemével regisztrált 42-es újvidéki tömegmészárlásról, illetve S.-nek, egy, a 44-es megtorlások során meghurcolt, megkínzott, s a csodával határos módon – de lehet, hogy csak egy jobb érzésű partizán kegyeinek köszönhetően, aki leüti a vesztőhelyre vezető úton, s ott marad a sárban – megmenekült férfi (nem derül ki pontosan, hogy Tera néni, vagy egy közvetlen hozzátartozójának a férje-e) traumatikus élményeiről szólnak. Trombitás Janó történeteiről azonban legfeljebb csak hall, mert a címmel ellátott rövidtörténeteket, amelyeket – a nem sokkal később öngyilkos – Trombitás (nagyszerű zenész volt, de még 1991-es Budapestre költözését követően sem volt képes túltenni magát családi és személyes traumáin) Imre számára vetett papírra mintegy végelszámolásként, s az csak hét évvel később, Matyi hamvainak hazahozatalát követően veszi át nénjétől, aki megőrizte számára. Ezeket már Helén olvassa, s illeszti saját Újvidék-elbeszélésébe (Amit Újvidékről tudhatok) Matyi filmjének irodalmi forgatókönyvével együtt.

A Trombitás Janó történetei, illetve Matyi filmforgatókönyvének részletei jelentik a regény legmegrázóbb és legértékesebb fejezeteit. Megváltoztatják mind Helén, mind Imre korábbi magyarság- és Bácska-képét. Imre csak ekkor érti meg, hogy nincs, lehet, hogy soha nem is létezett, de a második világháborúban végképp megsemmisült az az idilli Bácska-kép, amelyről a nagyapja, aki nem tudta, hogy kivándorlásukat követően mi történt a vidéken, egyrészt csak a „véráztatta drága magyar föld kopottas [...] mítoszá”-t (192), másrészt saját emlékeit örökítette át az unokájára. Nem tudjuk meg, vajon elutazik-e végül Imre és Helén Újvidékre. Csak sejtjük, hogy – a közben megszerzett keserű tudás (hogy lehetne idilli az a föld, ahol ilyen szörnyűségek történnek!) birtokában – már nem.

„Imrének nagyon kevés fogalma van a mai Magyarországról, erre Matyi hamar rájön. [...] A legszívesebben azt mondaná neki, ha jót akar, felejtse el, amit a nagyapjától hallott Újvidékről, Budapestről, Magyarországról. Ha tényleg meg akarja tudni, mi történt, miután a nagyapja kivándorolt, akkor nézze visszafelé az eseményeket. Vagy jobban jár, ha elolvas egy-két Gion Nándor-regényt” (192).

Egy nem és egy igen. Patak Márta regényét olvasva nekünk, térségi olvasóknak – akiknek az olvasmányélményeken túl családtagjaink és ismerőseink révén közvetlen elbeszéléstapasztalataink is vannak az 1942-es és 1944-es tömeggyilkosságokról (mert nem teljesen igaz, hogy felmenőink a legutolsó időkig hallgattak a történtekről!) – is a Gion-regények jutnak eszünkbe, vagy a legújabb Végel-regény, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. De fel kell merüljön bennünk az a kérdés is, hogy épp az elbeszélő által említett Gion-opus, s a 2013-as Végel-regény után nyújthat-e, jelenthet-e még valamiféle többletet A test mindent tud? A hétköznapi ember sorsát alakító fátum, a kisember tehetetlensége, az emberben lakó szörnyeteg (amit előidézhet a gyávaság és a félelem egyaránt) vagy épp ellenkezője, hogy a szörnyetegnek is emberarca van, vagy az a tény, hogy sokan akaratukon kívül, tudatlanságból vagy indulatból, megtévesztések által kerülnek bűncselekmények sodrába, hogy az ember e térség történelmében egyszerre lehetett gyilkos és hősi áldozat, s hogy túl lehet-e élni mindezt ép testben és lélekkel etc. – nem jelenik-e meg mindez az említett opusokban a Test mindent tud-nál sokkal nagyobb művészi erővel? Az én válaszom – bár el kell fogadnom más olvasási stratégiák létjogosultságát – egy nem és egy igen. Vagyis nem nyújt többletet ezekhez képest, és igen, amazok sokkal – talán a kevesebb közlés és a tömörebb kifejezés eljárása révén – nagyobb művészi erővel fejezik ki e tartalmakat.

Matyi története. Az utolsó előtti fejezetben (Amit Madridról tudhatok) Matyi madridi életének eseményeit és halálának körülményeit meséli el az elbeszélő. Nem tudja eldönteni, mert nem tudhatja senki (a spanyol kamionsofőr, akivel karambolozott, magyarul kimondott utolsó szavait még csak megjegyezni sem tudta), hogy Matyi szándékosan vagy véletlenül rántotta-e félre DKV motorjának kormányát és ütközött frontálisan a vele szembejövő teherautóval. A lehetőség fennáll, hiszen Matyi madridi története is kudarc-történet. Ennek levelei és ott készült alkotásai egyaránt jelét adják. „Miért csak a halottakkal tudok sorsközösséget vállalni?” (198) – írja egyik levelében, amit Helén akkor még félreért és a délvidéki áldozatokra vonatkoztat. Egy művéről pedig csak később fedezi fel, hogy mit jelent igazán: „Az alak arca nem látszik, takarja a csuklya, a mozdulatából úgy tűnik, mintha az ötödik kelyhet, amit a kezében tart, a köpenye alá akarná rejteni. A tarotban a kelyhek ötöse a gyász, a fájdalom, az elveszett egyensúly lapja. Régi sebekre utal, nehéz kapcsolatot feltételez. Matyira ez kivétel nélkül igaz. Elmenekül Annától, tőlem, vagy kettőnktől együtt, mégsem találja a helyét. Fél. Mindentől. Leginkább attól, hogy Imrét is elveszíti, hogy a harmadik kehely is felborul” (uo.).

Mindennek ellentmond Matyi egyik legfrenetikusabb élménye, egy felirat (illetve ennek értelmezése), amit a Nuestra del Perpétuo Socorro templom falán pillant meg: Un cuerpo lo puede todo. A test mindent tud. „Rendben van, akkor a tehát a testünk mindent tud, mindent eltűr és mindenre képes? Matyi ezt válaszolta rá nekem. Szívem szerint az írtam volna neki, hogy a test olyan, mint egy önálló táj. Aki nyitott szemmel jár, pontosan érti, mire gondolok” (256).

Helén csak Matyi halálát követően gondolkodik el azon is, és érti meg, hogy az életben maradás a test biológiai épségének a letéteménye. „Élni kell. Életben kell maradni. A túlélési ösztön mindennél erősebb, nem írhatja felül az ember pesszimizmusa. De ha ez igaz, akkor vajon nem úgy van-e, hogy minden öngyilkos visszacsinálná a tettét, ha lehetne, csakhogy késő, már kirúgta maga alól a széket, túl sok a szer, amit lenyelt, nem képes kihányni. Vagy nem is működik a tudata. Nem fogja fel, mit csinál. Bár az életben maradáshoz a tudat nem is szükséges, a test is elég hozzá. Akkor elképzelhető, hogy az öngyilkosnál a test meg a tudat harca az életben maradás? Ha a tudatánál van, meghal, ha elvesztette az eszméletét, életben tartja a teste, mert a sejtjei biológiailag épek, nem hagyják elpusztulni?” (199).

Ha Matyi szándékosan rántotta félre a DKV kormányát, akkor nyilvánvalóan tudatosan döntött. A teste alulmaradt a harcban. A tudatánál volt.

Helén története. Az utolsó fejezet (Amit magunkról tudhatok) a gyermekkor történetével elkezdett emlékezésnek a jelennel történő lezárását szolgálja. Vannak remek részletei, pl. a válófélben levő Helen vásárhelyi látogatásáról (a sorkatona Matyihoz megy) szóló, amely egy, a korszak (valahol a nyolcvanas évek) lepusztult, késő kommunista világának abszurditását elbeszélő (kicsit kafkai, kicsit Szirmai-szerű) novella. Ebben a fejezetben jeleníti meg – szép, plasztikus képekben – Matyi temetésének (azaz hamvai vízbe szórásának) részleteit, de összességében az lehet az érzésünk, hogy itt merült ki Patak Márta elbeszélésteremtő ereje, s Matyi személyiségének, Helénhez fűződő kapcsolatának cukormázas/szentimentális szólamába fulladtan ér véget.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.