Ničije dete (Senki gyermeke), 2014. Írta és rendezte: Vuk Ršumović. Fényképezte: Damjan Radovanović. Vágó: Mirko Bojović. Zene: Jura Ferina, Pavao Miholjević. Főszerepben: Denis Murić, Pavle Čemerikić, Isidora Janković, Miloš Timotijević. A Nemzeti osztály szelekció versenyfilmje.
Truffault Vad gyermekének utánérzése fogalmazódik meg a film első jeleneteit nézve, amin nem segít a tény, hogy ez egy megtörtént eseményeken alapuló mozi. Mintha egy nagy francia klasszikust nyúlnánk le, és helyeznénk hazai környezetbe. Csak a dátum kelti föl a kíváncsiságot: miért pont 1988?
Ahogy ez a tiszta elemekkel dolgozó minimalista film halad előre, ez az érzet gyorsan átfogalmazódik: a Senki gyermeke egyszerre emberi felcseperedésdráma és alig észlelhető allegória a Jugoszlávia szétesésében aktívan részt vevő hermetikusan elhatárolt kisemberről.
Harist (a 15 éves Denis Murić elképesztő alakítása) Boszniában találják meg, farkasok közt nőtt fel. Egy belgrádi gyermekotthonban szocializálódik egy türelmes srác, Žika segítségével, épp azokban a pillanatokban, amikor az ország a feje tetejére áll. Apró örömök és hatalmas ürömök, egy bezárt világ és hatalmas tragédiák, kint és bent – ezek határozzák meg ennek a szépen komponált filmnek a világát.
A kamera szinte kizárólag Harisra (vagyis ahogy társai nevezik: Pućkera) koncentrál, a többi acteurből sokszor csak lábakat látunk. Az eleinte áltudományosnak tűnő mese gyorsan fejlődik izgalmas akváriumanalízissé. Haris leteszi a pioníresküt, amikor a tanárok már látják, hogy pionírok többé nem lesznek. Haris végignézi legjobb barátja szenvedését és öngyilkosságát. Haris megtanul beszélni, de nem beszél, és továbbra sem ért semmit abból, hogy miért jönnek menekültek az árvaházba. Haris nem fogja föl, miért kell egyik pillanatról a másikra bosnyákká válnia.
Vuk Ršmanović első filmje mindezt egyáltalán nem tolakodóan és szájbarágósan közli, hanem finom elemekkel, remek szcenárióval és ihletett rendezéssel. Az év egyik legkiválóbb szerb alkotása.
LYUKAK
Enlkava, 2015. Írta és rendezte: Goran Radovanović. Fényképezte: Axel Schneppat. Vágó: Andrija Zafranović. Zene: Nenad Pirnat. Főszerepben: Nebojša Glogovac, Filip Šubarić, Denis Murić, Anica Dobra, Goran Radaković. A Nemzeti osztály versenyfilmje.
A szerb filmtermés föladatának érzi a Koszovóval történő elszámolást. És ez rendben is van így. Pláne, ha közben görcsösen kerüli a területi vitákról szóló diskurzust (magyarán egyik oldalnak sem lép a tyúkszemére) és az emberközi viszonyokat vizsgálja.
Csak míg ezt teszi, nem árt, ha eszébe veszi, hogy a forgatókönyv pont az olyasféle buktatók kiküszöbölésére íródik, mint amilyenektől az Enklávé hemzseg.
Egy szerbek által lakott koszovói enklávéban haldoklik a nagyapa. A tízéves gyereknek kell leutazni a faluba egy KFOR tankkal, hogy a papot odacibálja. Az azonban várja a szétlőtt templom új harangját, így csak késve indul el. A gyerek közben albán kissrácokkal találkozik, akikkel bújócskázni kezd. A faluban albán menyegző, előkerülnek a fegyverek, a rendőrség kimegy a halottas házhoz, és az egész történet úgy fordul rosszra, ahogy csak lehet.
A majd’ fél alkotáson át tartó expozíció sokáig azt hiteti el a nézővel, hogy a film szegényes sztorija csupán kellék, hogy a rendező felmutathassa a szétlőtt épületek és az elárvult birkapásztorok világát. Túl későn tudjuk meg, hogy itt történet is lesz, és a kései kezdés megtámasztatlan befejezést szül. A film bővelkedik jó ötletekben (amikor a csúnyán viselkedő albán rendőrről kiderül, hogy szerb, vagy amikor a nemzeti konfliktust tízéves kölykökön demonstrálják). Az Enklávé azonban mindezen ötletek ellenére súlyos téridő-egyenetlenséggel küzd, és olyan lyukakkal, amelyek nem csupán nem teszik gördülékennyé a film folyását, hanem a megértését is gátolják. Fölösleges parabolák, az utolsó tíz percben bevezetett több hónapnyi ide-oda kapcsolgatás az időben, a tér átláthatatlansága sokszor amatőrebbnek mutatja ezt az alkotást, mint amilyen.
