2024. április 23., kedd
Szuprematisták, áldozatok; szívemberek, agyatlanok

Kerítések a lelkekben

Amit a dél-karolinai tömeggyilkosságról és a kizárólagosságról tudni kell – Munkatársunk jegyzete – Washington, jún. 26.

Az a dél-karolinai vérengzés, amelyben június 18-án kilenc afroamerikai vesztette életét, nem mindennapi helyen történt. 1822-ben ugyanabból a charlestoni templomból indult el az egyik első rabszolgafelkelés, majd a polgárháború után a felszabadítottaknak szánt földosztás. Az Emanuel templom prédikátora, aki az első megválasztott színesbőrű képviselők közé tartozott, a kongresszusi emelvényről cáfolta meg azt a fehér szuprematista tételt, hogy „a rabszolgaság a feketéket civilizáló intézmény volt”. A mai 21 éves tömeggyilkos – noha egyesek lelki betegséggel próbálják kimenteni – nagyon is tudta, hogy hol, kiket küld a halálba.

Tudhatta, mert a fehér felsőbbrendűséget hirdető honlapokat látogatta, közöttük a Konzervatív Polgárok Tanácsáét, amelynek vezetője közvetlenül befolyásolta a gondolkodását. Ugyanez a szuprematista vezető, Earl Holt, évente több ezer dollárral támogatja a republikánus jelölteket, közöttük az idei szélsőséges elnökaspiránsokat, Ted Cruzt, Rick Santorumot és Rand Pault (akik most sietve visszaadják a pénzt).

Mi sem könnyebb azonban, mint az áldozatokat vádolni a halálukért: az említett templom lemészárolt lelkipásztorát például azzal, hogy állami szenátorként ellene szavazott a rejtett fegyverviselést engedélyező törvénynek. Pedig ha ő és áldozattársai puskával mentek volna istentiszteletre – mint ahogy ez Texasban lehetséges –, akkor a gyűlöletrohamtól „szenvedő” gyilkost ők maguk is megállíthatták volna – elmélkedett a puskalobbi (NRA) egyik agyatlan vezetőségi tagja.

A dél-karolinai eset újra felszínre hozta azt a kérdést, hogy „hol a terrorizmus mostanában?” Friss kutatásokból tudjuk, hogy a 2001. szeptember 11-ei támadások óta az Egyesült Államokban többen (64-en) haltak meg fehér szuprematisták és rendszerellenes fanatikusok merényleteiben, mint külföldi dzsihadisták akcióiban (48-an).

Az áldozat hibáztatása és a furfangos szócserés támadás azonban semmiképpen nem amerikai különlegesség. Európai demagógok köreiben is előfordul – az utóbbi hónapokban egyenesen elharapózott –, hogy ravasz fogalomzavar bevezetésével és az egymástól alapvetően különböző jelenségek összemosásával olyan reakciót váltanak ki a híveikből és a felületesen gondolkodó tömegemberekből, amilyet csak akarnak. Menekültek helyett beszéljünk bevándorlókról, vagy egyenesen terroristákról! Konzultáljuk meg a nemzet szívét, miután megsóztuk az agyát! Kiváló eszköze lehet ez egy leleplezett és lassacskán térvesztő politika újrameszelésének, a szívemberek álnok átejtésének, az agyatlanok agymosásának, valamint az örökösen kívülálló ellenkezés euroféltő „eszmemozdonyosításának”. A politikai bebetonozás jobb teljesítménnyé alakításának.

És Európa áll, mint borjú az új kapu előtt – csak éppen belülről. Nem érti, hogyan keveredtek a klubba tehetséges sarlatánok, hogyan lehetséges, hogy a világ szerencsétlenebb népei a kapukat döngetik, pedig a „civilizált világ mindent megtett” az inkluzivitás megteremtéséért. Nem érti, hogy ember és ember között nem lehet újra falakat, drótkerítéseket, tankakadályokat emelni – hanem az embert kellene felemelni mindig, mindenhol és minden erővel. De az „európai szívember” nem „agyatlan”, hanem megvédi saját szívének kedves kis szemétdombját, unió ide vagy oda. Legfeljebb a szomszéd kerítésére, vagy éppen Amerikára mutogat: „Ha az USA nem rombolja szét a közel-keleti diktatúrákat, akkor most minden tyúk meg kakas boldogan kapirgálna a saját kerítései között”. Mert a nem-agyatlan európai szívember bezzeg tudja, hogy invázióra készül a kirekesztendők hada, ezért emelni kell – uniós pénzből, ha lehet – a várfalakat. Igaz, hogy a modern pápa nem fog ezért újabb déli harangszót elrendelni, mint a nándorfehérvári csata kapcsán – de a „csuhások” (ahogy a szívember régebben nevezte a papokat) szava csak akkor számít, ha a szívembert prédikálják bele a szavazóurnába.

Az eurokraták pedig csak csűrik-csavarják a szót, komfortos kompromisszumokba menekülnek, kvótáznak, majd önkéntesítenek, elítélnek, majd felmentenek – csak éppen víziójuk nincs. Sem euróban, sem márkában, sem drachmában. Sem szívükkel, sem agyukkal, sem pénzzel, sem fegyverrel nem képesek megérteni és megmenteni a világot – mert beszorultak a saját kerítéseik közé, a saját jóléti csigaházukba. Megtörténhet, hogy már csak Ferenc pápa az egyetlen nagy formátumú politikus, akinek egyszerre van szíve, lelke, agya; aki így mer szólni a tömegekhez: „Felhívlak benneteket, hogy kérjetek bocsánatot azokért a személyekért és intézményekért, amelyek becsukják az ajtót ezek előtt az emberek előtt, akik családot keresnek, akik védelmet keresnek”.

De képes-e egy pápa lebontani a lelki kerítéseket!?