2024. április 19., péntek

Médiumot vegyenek!

Kevés olyan út van Szerbiában, amelyet a kivitelezők a megszabott határidőn belül felépítenek, kevés az olyan ígéret, amelyet betartanak, s az ígért időn belül tartanak be, de kevés az olyan törvény is, amelyet maradéktalanul alkalmaznak a gyakorlatban. A tervek és stratégiák íródnak, a megvalósítások pedig elmaradnak vagy olykor éveket is késnek. Talán nem is lehet meglepőnek nevezni, hogy a médiatörvény-csomag is hasonló sorsa jutott, annak egyik legfontosabb kitétele, az államinak számító sajtóorgánumok magánosítása közel sincs ahhoz, hogy megtörténjen. A törvényben az állt, hogy az államnak a közszolgálati médiumokon kívül minden egyéb médiumból ki kell vonulnia július 1-jéig. Amikor ma Ivan Tasovac művelődési és tájékoztatási minisztert arról kérdezik, hogy ez valóban bekövetkezik-e a megadott határidőn belül, a tárcavezető azt válaszolja: majd meglátjuk. Pedig nem túl indokolt így tizenöt nappal a minisztertől egy „ej, ráérünk arra még” hozzáállást hallani, főleg akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy még egyetlen nyilvános felhívást sem tettek közzé, a törvény értelmében pedig ezeknek a felhívásoknak minimum harminc napig érvényben kell lenniük az érdeklődők jelentkezése végett. Nem kell túl komoly matematikai tudással rendelkezni ahhoz, hogy valaki megállapítsa, a tizenöt nem harminc, s ahhoz sem kell lángésznek lenni, hogy belássuk, a privatizálást magát sem lehet azonnal egy nap alatt lezárni, legalábbis általában nem kutyafuttában szoktak eljárni az efféle ügyletek lebonyolításakor, ha valóban komolyan gondolják a sikeres végkifejletet. Amit tehát ma nyugodtan megállapíthatunk az az: a megszabott határidő betartásának annyi. A folyamatot külön bonyolítani fogja, hogy a jelenlegi tulajdonosoknak kötelességük új vagyonfelmérést is készíteni, mielőtt kikiáltanák: szabad a vásár.

A vásárral pedig az lehet a gond, hogy nincs vevő. Azoknak, akik ma az újságírásban dolgoznak, s ismerik a mindennapi, anyagi vonatkozású problémákat, biztosan az sem számít olyan nagy újdonságnak, hogy nem rohantak hazánkba az érdeklődők. Nehéz is elképzelni egy gazdasági, politikai, szociális értelemben kimerült államban azt, hogy valamelyik beruházó éppen a „közönség” számarányát tekintve jelentéktelenebb, most eladásra váró sajtótermékben lát fantáziát. A törvény meghozásának folyamatában a kisebbségi nyelveken is sugárzó médiumok esetében sikerült garanciákat kiharcolni azért, hogy az adott médiaház a magánosítást követően se szüntesse meg ezeket a nem többségi nyelven működő szerkesztőségeket. Eladásra várnak azonban olyan valóban nagynak számító médiaházak is, mint a Tanjug hírügynökség, a Studio B belgrádi rádió és televízió, a Dnevnik újvidéki napilap. A Politika privatizálását az állam egy évvel elhalasztotta, mert a vállalatot azon tizenhét kiemelt fontosságú intézmény közé sorolta a kormány, amelyek stratégiai fontosságúaknak számítanak, s amelyekre nem vonatkozik az egyébként érvényes határidő. Mivel sem az előbbi, sem az utóbbi „nagyobb” médiaházak esetében sem jelentették még meg a felhívást, az utóbbiak esetében is legfeljebb találgatni lehet, hogy mekkora lenne az érdeklődés.

Bár hallhatóak voltak érvek és ellenérvek a törvényalkotási folyamat, a közviták ideje alatt, mintha máig sem tisztázódott volna le teljesen: akkor most inkább jó vagy inkább rossz ezeknek a sajtótermékeknek a magánosítása. Az általánosítás a legtöbbször félrevezető lehet, a múltbéli példák egy sora azonban bizonyítja, hogy a médiaházak magánosítása elsősorban elbocsátásokat, a minőségi tájékoztatás megszüntetését, bulvárosodást hozott, mindezt, természetesen, a profit érdekében. S ezek még a sikeresebb magánosítások esetei, voltak ugyanis teljesen tönkretett, leépített médiumok is, melyeket aztán ismét az államnak kellett helyrehozni, s most újra eladásra kínálni.

A privatizáció mellett érvelők egyik leggyakoribb, megalapozott véleménye az állami, hatalmi befolyás, nyomásgyakorlás csökkentésének szándéka. Hatalmi alatt nem feltétlenül köztársasági, hanem sokszor helyi önkormányzati és tartományi hatalmi befolyást kell érteni. Az újságíró-egyesületek ugyanakkor egyet értenek abban is, hogy ezt a nyomásgyakorlást nem fogja egy csapásra felszámolni a magánosítás, az azonban kiindulópont lehet a független tájékoztatás útján.

Összesen hetvenkilenc médiaház várja az országban a privatizációs folyamat végeredményét. Ekkor derül majd ki, hogy közülük hány kap új tulajdonost, hányban lesznek a dolgozók érdekeltek az iránt, hogy részvények szétosztása révén maguk váljanak a médium tulajdonosaivá, s hányban kell végleg beszüntetni a munkát. A jelen pillanatban minderről csupán annyit tudhatunk, hogy már megint nem tudhatunk meg semmit a beígért határidőn belül.