2024. április 25., csütörtök

Erdélyben jártunk

Kisimre Tibor topolyai történelemtanár egy erdélyi iskolai kirándulással búcsúzott az osztálykirándulások szervezésétől

Kisimre Tibor topolyai történelemtanár nyugdíjba készül. Közel negyven éve szervez tanulmányi iskolai kirándulásokat, és május végén vezette ilyen minősítésben az utolsó csoportját Erdélybe, Székelyföldre. Az egyhetes Erdélyi barangolás elnevezésű túra jól sikerült, a diákok sok-sok szép élménnyel tértek haza, melyekre – túlzás nélkül mondhatjuk –, egész életükben emlékezni fognak.

Eredeti elképzelésem szerint – a hetven tagú csoport tagjaként – egy nyugodt félórában beszélgettünk volna a tanári hivatás e különös kihívásáról, a tanulmányi, az érettségi kirándulások szervezéséről, de az erdélyi túra annyira tartalmas, dinamikus volt, hogy erre nem tudtunk időt szakítani sem a szálláshelyünkön, a székelyudvarhelyi kollégiumban, sem napi kirándulásaink színhelyein, hegycsúcson, sóbányában, tóparton, hegyszorosban, emlékhelynél, így az utazást követően, már a fotókat nézegetve került rá sor.

Magyar balladák, legendák, történelmi csaták, királyok, magyar írók, költők kísérték utunkat, útvezetőnk nem csupán egy-egy megállóhelyen, hanem az autóbuszban is mesélt, és gazdagította, felelevenítette történelmi, földrajzi, biológiai, irodalmi ismereteinket arról a vidékről, amelyen éppen áthaladtunk.

Szülőként többször belegondoltam a pedagógus helyzetébe, aki kicsi gyerekeket vezet életük első többnapos útjára szülők nélkül, köztük sok olyat, aki még nem volt távol szülőfalujától, szülővárosától sem, s azokéba, akik ötven kamaszt próbálnak egy héten át kordában tartani. Nem lehet egyszerű feladat.

– Fontos lenne, hogy sokat utazzanak a fiatalok, tapasztalatot szerezzenek szakmai téren, műveltség terén, hogy megismerjék más népek kultúráját és a magukét is.

A családok romló anyagi helyzete miatt egyre kevesebb gyereknek van lehetősége utazásra, hogy világot lásson. Vannak, akiknek az iskolai kirándulás az egyetlen alkalom, amikor elutazhatnának valahová. Iskolánkban, a topolyai Mezőgazdasági Iskolában különböző alapítványoknál pályázunk, az útiköltséget részben így fedezzük, elszállásolásra relatív olcsó diákszállásokat, kollégiumokat választunk, hiszen legfontosabb a jutányos ár. Most is volt olyan diák, akinek ez volt az első hosszabb önálló, külföldi útja. A diákok kétharmada először volt hosszabb ideig távol otthonról, volt, aki most csináltatta meg az útlevelét, tehát még nem járt külföldön. Természetesen szükség volt a szülők támogatására is.

Valójában az volt az elsődleges tervem, hogy valahol útközben leülünk beszélgetni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy a csoportvezetőnek bizony reggeltől késő estig nincs szabad ideje. Előzetes szervezési munka is van bőven, a kirándulás realizációja is sok energiát, állandó összpontosítást követel.

– Tanárkollégáim a gyerekek viselkedésére felügyeltek, de minden más az én feladatom volt. A szakmai hátteret biztosítottam, sok szervezés van a helyszínen is, de valójában ezt a túrát már tavaly nyár végén kezdtük szervezni, mert egy pályázatra jelentkeztünk, és rengeteg adminisztratív munka volt vele. A diákutaztatásról szóló szerbiai szabályzat alapján 23 dokumentumot kell elkészíteni, ez is sok munkát igényel. A kollégák is segítettek, és remélem, hogy majd ezután is lesz, aki szervezi a hasonló utakat.

Kezdő tanárként hogyan indult a szervezési munka?

– Természetes, hogy főként a történelem és földrajzszakosokra hárul ez a feladat. A módszertani képzés során tanulunk is erről.

Kezdő tanárként is igyekeztem nem csak ex katedra órákat tartani, voltak idősebb tanárok, Ninkov Irén, Urbán István, Kószó János tanár úr, akik példát mutattak, sokat tanultam tőlük. A felelősség nagy, hiszen, mint említettem, a diákok egy része először van távol a szülőktől, talpon kell lenni egész nap, felügyelni éjszakánként a felelős tanárnak, a kísérő tanároknak egyaránt. Az egy hét alatt 16 órát aludtunk, ha nagyon megszámoljuk. A gyerekek azt szeretnék, hogy minél több szabad idő legyen, de mindazt, amit láttak, tapasztaltak, majd később fogják fel. Rengeteg élményt jelent számomra is a sok-sok út, a régi nehézségek már megszépültek, anekdotaként emlegetjük, szerencsére betegség, baleset nem történt a gyerekekkel. A későbbi pozitív visszajelzés a diákoktól és a szüleiktől kárpótol minden fáradozásért.

Mi lett a 2011-ben történt sajnálatos eset vége, amikor a szintén Erdélyből hazatérő autóbuszt megtámadták Topolya központjában és a dulakodásban eltört a tanár úr keze?

– A bírósági tárgyalás során kétéves feltételes szabadságvesztést kaptak az elkövetők. Az esett legrosszabbul, hogy nem kértek elnézést. Magánpert indíthattam volna a kártérítésért, de nem tettem. Ez az eset nem gátolt meg abban, hogy a következő évben ne folytassam a kirándulások szervezését, azzal, hogy azóta még nagyobb gondot fordítunk a biztonságra.

Nem kis feladat összefoglalni az egyhetes erdélyi barangolás helyszíneit, de próbáljuk meg felvázolni.

– Egy teljes napot utaztunk odafelé, sokszor megálltunk, a magyar történelemből is ismereteket szereztek a diákok, hiszen a szakiskolákban igen korlátozott a tanórák száma, az évi programban csupán néhány órát tudunk a magyar történelemre szánni, azzal, hogy az ilyen kirándulásokon igyekszünk pótolni a kimaradt témákat.

Temesváron panorámautazást tettünk, Aradon megtekintettük a Szabadságszobrot, az aradi vértanúk emlékoszlopát, megálltunk Déván, megnéztük a Bethlen-kúriát, majd a vajdahunyadi vár következett, Közép-Európa egyik legszebb várkastélya, azután Nagyszeben és Segesvár érintésével az erdélyi szász kultúráról szerezhettek ismereteket diákjaink, majd Székelyudvarhelyről mindennap egész napos kirándulásokat tettünk, székelyföld földrajzi, kulturális nevezetességeit meglátogattuk. Többek között jártunk a madéfalvi veszedelem emlékművénél, Orbán Balázs, Tamási Áron sírhelyénél, voltunk a csíksomlyói kegytemplomban; a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, Szent Anna-tó, a parajdi sóbánya sem maradt ki. 800–1000 méter tengerszint feletti magasságokon jártunk, felmentünk a Madarasi Hargitára, 1801 méter magasságba. Hazafelé Marosvásárhely, Kolozsvár és Nagybánya útirányban is többször megálltunk egy-egy rövid sétára, történelemórára. Igyekeztem a topolyai vonatkozásokat is kidomborítani, így a madéfalvi emlékműnél, hogy bukovinai székelyek utódai 1941-ben idetelepedtek a környékünkre, és 1944 szeptemberében távozásra kényszerültek, vagy Déván, az 1784-es román parasztfelkelés vezetői szobránál, azt, hogy báró Kray Pál, Topolya egykori földesura, aki katonai érdemeiért kapta Topolyát, ennek a parasztfelkelésnek a leverésében is részt vett.

Egykori osztályfőnököm 40 éve szervez kirándulásokat középiskolásoknak, évente hetet-nyolcat. Gyors fejszámolást követően megállapítottuk, eddig kb. 7-8000 diákot kalauzolt az egykori Jugoszlávia területeire, Magyarországra, Romániába, Csehországba és Szlovákiába, vállalt felelősséget reggeltől reggelig a mindenkori kamasz utazókért, tartott élő történelemórát, oldotta meg a felmerülő legkülönbözőbb problémákat.

– Kezdő tanárként a jugoszláv térséget látogattuk, majd Budapest és környéke, Nyugat-, illetve Kelet-Magyarország következett, a testvériskolai kapcsolatot Székelyudvarhellyel évekkel ezelőtt kötöttük, és az volt a tizedik csoport, amelyiket oda vezettünk, tehát legalább 500 diákot vittünk Erdélybe, viszonylag kedvezményes áron. A konkurens, sokszor csábító, Kárpát-medencén kívüli ajánlatokkal szemben, én az ilyen érettségi kirándulásokat támogatom, hiszen ez hiánypótlás sok szempontból – mondta végül Kismire Tibor.