2024. április 16., kedd

Lóháton a Kárpátokon át és vissza

Három biatorbágyi lovas a történelmi Magyarország határait járja körbe – A szerb határon nem engedték át a lovakat – Aracsra gyalogosan

Aracson, a romjaiban is tekintélyt parancsoló pusztatemplomnál június 10-én találkoztunk három ló nélkül maradt lovas „betyár” zarándokkal. Erdélyországot végiglovagolva Zsombolyánál a szőrös szívű vámosok nem engedték át a lovas zarándokok lovait a szerb határon.

Aracs napjainkban (Fotó: Gergely Árpád)

Aracs napjainkban (Fotó: Gergely Árpád)

A faluturizmussal is foglalkozó törökbecsei Link Lajos és felesége, Krisztina sietett a segítségükre. A több mint négyezer kilométeres zarándokúton levő csapat vezetője Chemez Farkas hagyományőrző lovas zarándok, néprajzkutató és fafaragó mester, őseink útját kutatva lóháton már megjárta Kazahsztánt is. A hagyományőrzés jegyében a mostani utat három lovas, Chemez Farkas mellett Hották Attila és Faragó István – mindhárman biatorbágyiak – betyárruhában teszi meg, így emlékezve a nép igazságtevő hőseire.

– A múlt megőrzésének egyik útja, hogy ne csak a múzeumokból ismerjük meg hagyományainkat, hanem valamilyen formában meg is éljük – kezdte beszámolóját az aracsi pusztatemplom boltívei alatt Chemez Farkas.

– Négy lóval indultunk útnak, hogy ha ne adj isten valamelyik lesántul, legyen váltás lovunk. A kiindulópont az ausztriai Máriazell volt, innen rajtoltunk el április 12-én azzal céllal, hogy körbejárjuk a történelmi Magyarország határait. Vállalkozásunk egyik indíttatását az ismert Kossuth-nóta adta:

Kossuth lova megérdemli a zabot,

kétszer körüljárta Magyarországot,

ha még egyszer körüljárhatta volna,

Magyarország ilyen gyászban nem volna.

Kossuth Lajos ha felvettél huszárnak,

lovat is adj, hogy én gyalog ne járjak,

adj jó lovat, lóra való szerszámot,

hadd kerüljem körül Magyarországot!

A másik motiváló erő, a régi faluhatár kerülésének hagyománya, amelyet a székelyek ma is ápolnak. Lovon körbejárják a falujuk határát, miközben a körülkerült határra az égiek áldását kérik, és oltalmat a természeti csapásokkal szemben. A mi lovas zarándoklatunk is egyfajta határkerülés, a történelmi Magyarország határainak a megkerülése.

Igyekeztünk útipoggyászból minél kevesebbet magunkkal cipelni. Utunk nagy részén barátsággal fogadtak bennünket, igyekeztünk útba ejteni magyarlakta vidékeket. Estére, ha beértünk egy kis faluba, biztosak lehettünk benne, hogy találunk szállást éjszakára, és ennivalót is adnak a vándornak. Az erdélyi magyarok nagyon segítőkészek, befogadtak bennünket, enni adtak nekünk és a lovainknak is. Ha éppen úgy adódott, egy kerítés tövében kifeszítettük a sátorlapot, és ott éjszakáztunk, míg a lovaink a környéken legeltek. A Kárpátok lankáin kiváló minőségűek a legelők. Naponta 60-70 kilométert is haladtunk, főleg Dél-Erdélyben.

Az ausztriai Máriazelltől a Székelyföldön át a csíksomlyói zarándokhelyet is érintve és vissza a szerb határig már mintegy kétezer kilométert tettünk meg, bejártuk Erdélyt. A Böjte Csaba által alapított dévai Szent Ferenc Alapítvány befogadott bennünket, az atyától sok hasznos útmutatót, telefonszámokat kaptunk, hogy hol kinél tudunk megszállni útközben, hiszen nemcsak magunkról kellett gondoskodni, hanem a négy lovunkról is.

Nagyon nagy távolságokat kellett leküzdenünk, a lovak fáradtak voltak, de az emberek barátsága és a táj szépsége minden fáradtságért kárpótolt bennünket. Lóhátról van idő nézelődni, magunkba szívni, átélni a hely szellemiségét, a sok-sok magyar történelmi emlék, a régi épületek látványa nagy élmény volt.

Az útvonalat előre megterveztük, négy és fél hónapot szántunk az útra, de ezt kitolhatjuk akár egy hónappal is. Menet közben gyakran változtatni kellett az útiterven, attól függően, hogy hol találunk befogadó magyar közösséget. Nem csak arról van szó, hogy ők bennünket vendégül lássanak, hanem, hogy mi meglátogassuk őket, beszélgessünk, megismerjük az életkörülményeiket, hogyan élnek, kapcsolatokat építsünk ki velük.

Volt olyan útszakasz, amikor két napon át lovagoltunk, de magyar szót nem hallottunk, kinn aludtunk a réteken. A nem magyar vidékeken is örültek a megjelenésünknek, kíváncsian vettek körbe bennünket. A régi száz településeket lelakták, nem is értették, hogy mi tetszik nekünk a romos régi házakon.

A váltás lóra nagy szükségünk van, mert a hosszú lovaglás lovast és lovat egyaránt megvisel. Feltörik a ló háta, ezért málházzuk a lovakat, amelyik lovon ülünk arra teszünk egy nagy nyeregtáskát, a hálózsákokat és egyéb felszereléseket, és mindig van egy ló, a gyógyuló, amelyik kímélve van.

Távol hónapokig a családtól, feleségtől nem könnyű annak sem, aki elmegy, és annak sem aki otthon marad. Volt egy nagy lovas túrám Kazahsztánba 2012-ben, amelyre ráment a házasságom, a feleségem megelégelte a hosszú távollétet, elváltunk. A mostani barátnőm szakított velem, amióta ezen az úton vagyok. Attilának szerencséje van, az ő felesége az én húgom, ő meg fogja várni. Otthon ő szerkeszti a Facebook-oldalt, rakja fel az út során általunk továbbított információkat. Ahonnan van lehetőség jelentkezni, küldjük a híreket.

Zsombolyánál szerettünk volna belépni Szerbiába, de nem engedték át a lovakat. Az állatorvosi bizonylat nem elég, hogy egészségesek a lovak, még minisztériumi engedély is szükségeltetik. Itteni barátaink meg is szerezték nekünk ezt az engedélyt Belgrádból. Hiába a papírok, ha a határátkelő szerbiai oldalán nincs hatósági állatorvos, aki megnézte volna a lovakat. Elirányítottak bennünket a verseci határátkelőre, ami viszont óriási kerülő lett volna, lelovagolni Versecre, és onnan vissza Törökbecsére.

Északnak vettük az irányt, vissza Magyarországra, ahol azután a barátaink autóra pakolták a lovakat, és elfuvarozták őket Mohácsra, mi pedig, ahogyan terveztük is, lejöttünk ide, Aracsra. Igencsak kacskaringósra sikeredett a vajdasági túra, pláne, hogy ló nélkül „lovagoltunk be” a Délvidékre. Törökbecséről autóbusszal megyünk fel Mohácsra, ahol újra nyeregbe szállunk és irány Horvátország. Terveink szerint Bélavárra (Bjelovar) megyünk, majd onnan északra vesszük az irányt Őrvidék felé, majd a Pozsony–Zsolna–Eperjes útvonalon járjuk be az egykori Magyar Királyság északi területeit, és ha a körülmények engedik, Kárpátalját is útba ejtjük. Ezután Magyarországon belül folytatódik a zarándoklat, augusztus már szeretnénk részt venni Bösztörpusztán egy Nagyboldogasszony-napi ünnepségen. Az út várhatóan augusztus utolsó napjaiban ér véget Budapest közelében. Eredetileg Fiuméig akartunk lovagolni, de arrafelé nincsenek biztos kapcsolataink, hogy egy ilyen komoly utat biztonsággal, főleg a lovak szempontjából, be tudjunk vállalni.

A biatorbágyi önkormányzattól kaptunk félmillió forintot, egyéb kisebb támogatóink is voltak, a patkoltatás, a lovak abrakolása, a felszerelés javítása, mind-mind költséges, de sikerült eddig valahogy kitartanunk, még ha napközben nem is ettünk semmit, estére befogadókra találtunk. A lovak patkolásával sem volt gond, Székelyföldön minden faluban találtunk patkoló kovácsot, régi eszközökkel, de nagyon ügyesen dolgoznak.

Nekem a legkellemesebb, legmaradandóbb élményt Székelyföld nyújtotta, ott nagyon sok lenyűgöző emberrel találkoztunk, varázslatos a vidék és magyarsága, a nyitottságuk, amit irányunkba mutattak, és ez nem színlelet kedvesség, tiszta szívből jövő barátsággal fogadtak bennünket az első pillanattól kezdve, ahogy megérkeztünk, végig ezt éreztük utunk során. Róluk példát vehetnénk mindannyian – mondta a többi között Chemez Farkas.

Az aracsi pusztatemplom meglátogatásakor alkalmi kiállítás keretében az ódon falakat, ha csak rövid időre is, de a magyar Szent Koronáról készült képek díszítették, amelyeket Szelényi Balázs fotózott. A képeket Huszár Andrea Magdolna visegrádi szobrászművész és társa Mile Zsigmond hozta el Aracsra, ők ketten ősi magyar zarándokhelyeket keresnek fel a Kárpát-medencében. Egy vándorkiállítást visznek magukkal, amelynek részét képezik a Szent Koronáról készült fotók, Mindszenty bíboros stólája stb., út közben pedig népdalokat, népmeséket, archaikus imákat gyűjtenek.