2024. március 29., péntek

Újságírónak maradni mindvégig

Lapunk az újságíráshoz való viszonyáról kérdezett egykori és mai szakmabelieket

A kétezres években gyökeres fordulat állt be a vajdasági magyar újságíróképzésben. Most olyanokat kérdeztünk arról, miként váltak újságíróvá, akik még egy másik rendszer, más elképzelések alapján kerültek a szakmába. Vannak köztük olyanok, akik mindvégig kitartottak az újságírás mellett, és vannak olyanok, akiknek a pályájuk során csak egy állomása volt ez a szép és nehéz, felelősségteljes szakma, amelynek ugyanúgy vannak kiemelkedő periódusai és kevésbé sikeres időszakai. Az azonban bizonyos, hogy a szakma alapvető szabályait sohasem volna szabad figyelmen kívül hagyni.

Ifj. dr. Korhecz Tamás:

A 90-es évek elején Budapesten élt egy ideig és az MTV-nél dolgozott szerkesztő-riporterként. Nehéz feladatnak számított-e a jogi tanulmányok elvégzése után az újságírásba csöppenni, külpolitikai témákkal foglalkozni? Fontos-e az életében az újságírói tapasztalat? Tudta-e azt hasznosítani más területeken is?

– Középiskolás korom óta foglalkozom írással, publicisztikával, újságírással. A Magyar Szó és a Képes Ifjúság „hivatalos” külmunkatársa voltam már a nyolcvanas években. Film- és színikritikával, örökségvédelemmel és sok más témával foglalkoztam. 1989-től az Újvidéki TV magyar híradójának a munkatársa lettem. Szóval 1991–92-ben nem volt teljesen új számomra a riporteri műfaj, de a külpolitikai újságírás igen. A Külpolitikai Főszerkesztőségben eltöltött hónapok-évek húsz-egynéhány évesen páratlanul gazdag tapasztalatot jelentettek számomra. Szivacsként igyekeztem magamba szívni a szakma nagyjainak (Chrudinák Alajos, Sugár András, Járai Judit, Pogár Demeter, Szaniszló Ferenc, Pálfy G. István) fogásait, szakmai fortélyait. Abban az időszakban számos alkalmam volt megismerkedni és hosszabb interjúkat készíteni a korszak ismert politikusaival, Észak-Írországtól kezdve Lengyelországig. Ez sokat segített későbbi közéleti, politikai pályám során. Nem csupán politikailag váltam pallérozottá, azt is tudtam, hogy mi és miért érdekli az újságírót. A jogi pályáról sohasem kívántam letérni, de pályafutásom során sok minden összekötötte az újságírást és a jogot. Már a kilencvenes években is számos riportot készítettem a kisebbségvédelem, az etnikai viszonyok és konfliktusok témájában. Ma, egyetemi tanárként és kutatóként is mindez a munkám gyújtópontjában maradt.

Lovas Ildikó:

Az Újvidéki Televízió ösztöndíjasa, később újságírója, tematikus ifjúsági műsorok szerkesztője, a szabadkai szerkesztőség tagja, majd a Magyar Szó művelődési rovatának és a szabadkai oldalnak az újságírója. Fontos volt-e az ösztöndíj, meghatározta-e a pályaválasztást?

– 1987-ben nyertem el az Újvidéki TV ösztöndíját. Sokan jelentkeztünk, főleg tanszékesek, de voltak más karokról is. Nem volt könnyű a műveltségi és idegen nyelvi (nekem: angol) teszt. Kartag Nándor tanított a szakma fortélyaira, emellett folyton beszédgyakorlatot tartott: görbe bögre, kis szűcs és társaik. Morogtam magamban, díjazott KMV-s prózamondó voltam. De neki volt igaza. Más műfaj. Hatalmas üzem volt akkor az újvidéki tévé, gyorsan és pontosan kellett dolgozni, rengeteg újságíró várta a sorát a vágószoba előtt. Ha nem jól vágtam össze az anyagot, nem került be a Híradóba, és az rettenetesen fájt. Az ösztöndíj összege mizéria volt, nem is azért csináltam, hanem a szerződés miatt, ami azt garantálta, hogy ha idejében diplomázok, munkába állok. A Magyar Szó egészen másmilyen világ volt. A medvék már reggel korán bent ültek és elemezték a cikkeket, az enyémeket is. Vitáztam derekasan, de rendre vesztettem, mert nem volt kellő ismeretanyagom. Fogalmam sem volt az előzményekről, az ok-okozati összefüggésekről. Viszont délelőtt tízre már kivesézve az aznapi lapszám, megfőzve a második kávé a kis zöld rezsón, kiosztva a feladatok. Én igazából kétszer voltam „ösztöndíjas”. A tévénél munkám lett, a Magyar Szónál szakmám.

Garai Miskolczi Zsuzsanna:

Dolgozott tollal a kezében: írt riportokat, cikkeket. Dolgozott kamerával: szerkesztett tévéműsorokat, forgatott rövid dokumentumfilmeket. Miután az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén oklevelet szerzett, 1973-ban napilapunk újságírója, majd az Újvidéki Televízió szerkesztő-műsorvezetője lett. A miloševići érában politikai okokból szabadúszóként, egyebek között a Duna Televízió délvidéki tudósítójaként folytatta pályafutását nyugdíjba vonulásáig. Mit jelent az Ön számára az újságírás?

– Éppen a közszolgálat elsilányítása miatt vált a ma újságírója feladatává a közízlés megreformálása. Ergo, továbbra is érvényben van az a szabály, amelyre a szakma öregjei tanítottak bennünket, hogy az újságírónak állandóan képeznie kell magát, és még a lektor asztalára sem tehet fércművet. Egy laptól vagy tévé- és rádióműsortól nem azért pártolnak el az emberek, mert esetleg nem kíváncsiak az értékekre, a színvonalasan tálalt riportokra, hanem azért fordítanak neki hátat, mert a sajtóorgánum hitelét veszíti, miután egy szűkebb csoport, egy diktatúrába hajló politikai rendszer szócsövévé válik. Az internet korszakában a nagyközönség számára a színvonalas média a szabad fórumot, a hírek, vélemények sokszínűségét, a megszólalás lehetőségét jelenti. Nem lenne szabad letérni erről az útról. Hosszú távon meg fogja hozni a gyümölcsét.

G. Kántor Csilla:

A Magyar Szó ösztöndíjasaként került az újságírás világába. Kik segítették abban, hogy megismerje az újságírás rejtelmeit, milyen tapasztalatokat szerzett, és tudta-e ezeket hasznosítani a későbbiekben?

– Harmadéves egyetemi hallgatóként jelentkeztem a Magyar Szó ösztöndíjpályázatára, s a felvételi vizsga után kerültem a laphoz. A nyári szünetekben többedmagammal bedolgoztam az újvidéki rovatba, a diploma megszerzése után pedig a rovat állandó tagjává váltam. Az egyéves gyakornoki időszak alatt minden fiatal újságíró eltöltött egy-egy hónapot különféle rovatokon. A rovatvezetők „atyáskodtak” felettünk, de mindenekelőtt az újvidéki rovat akkori szerkesztője, Csorba Zoltán, majd Bozsóki Ernő volt, aki „belénk sulykolta” az újságírás szabályait. A szerkesztő határozta meg, milyen témát dolgozzunk fel, átnézte, kijavíttatta a szöveget, elvárta, hogy ötletekkel rukkoljunk elő. Nagy szónak számított, amikor egy-egy írásunk megjelent a lap vasárnapi számában.

A gyakornoki vizsgát követően az újvidéki rovatról más rovatokra kerültünk át, s nagy tekintélynek örvendő újságírók voltak a mentoraink, mint Vukovics Géza, Burány Nándor, Engler Lajos, Lovas István és mások. Megtiszteltetés volt, hogy a Magyar Szó újságírói voltunk, lehettünk, ugyanakkor óriási felelősség is. Tiszteltük idősebb, tapasztaltabb kollégáinkat, igyekeztünk ellesni a szakma fortélyait. Ezek az évek tartoztak a Magyar Szó aranykorához. Ezt követően szakadtak nyakunkba a balkáni háborúk, a gazdasági zárlat, a hiperinfláció, a NATO-bombázás. E nehéz években is valamennyien megálltuk a helyünket, óriási tapasztalatra tettünk szert. Igyekeztünk mindig a helyszínről tudósítani, s csakis a szakma szabályai vezéreltek bennünket.


Bencsik István:

A Szabadkai Rádió szerkesztő-kommentátora. Csaknem 40 éve újságíró ugyanott, a Szabadkai Rádióban. Miként lett rádiós újságíró? Kitől/kiktől és hogyan tanulta meg az újságírói szakmát, amelyet – mint a hallgatói visszajelzések is igazolják – magas szakmai színvonalon, hitelesen művel?

– Nem készültem újságírónak, de ha visszagondolok, már kiskoromtól kezdve végigkísérte az újságírás. Általános, vagy ahogyan akkor mondtuk, elemi iskolás koromban Jó Pajtást olvastam és tudósítottam Törökkanizsáról, ahol születtem. Középiskolásként az akkor indult Sada – Jelen ifjúsági lap munkatársa lettem Szabadkán. Egyetemistaként külmunkatársa voltam az Újvidéki Rádiónak. Amikor a szakmámban nem sikerült elhelyezkednem, és kínálkozott egy munkahely a Szabadkai Rádiónál, úgy gondoltam, megpróbálom. Itt vagyok 1978 április 1-je óta. Voltam gyakornok, ifjú munkatárs, munkatárs, majd szerkesztő lettem, pár éve pedig szerkesztő-kommentátor. Nincs talán olyan rádiós műfaj, műsor, amit nem csináltam. Képeztettek, képeztem magam. Hálás vagyok főnökeimnek, munkatársaimnak, akikkel mindig sikerült szakmai vitákat is folytatni, akik rávezettek, hogyan lehet egyszerűen, és mégis sokatmondóan beszámolni eseményről, társadalmi folyamatokról stb. Fiatal koromban az újságírásra mint hasznos hobbira tekintettem, azután szakmaként fogtam fel, amiből meg lehet élni. Ma számomra hivatást jelent, amiért – akár tisztelik, megbecsülik, akár nem – érdemes élni. Mert a hallgatók naponta megkeresnek, dicsérnek, bírálnak, kérnek, javasolnak. Teszik ezt, mert ők is úgy gondolják, hogy nekünk vannak közös dolgaink.

Miskolczi József

Újságíró és szerkesztő a 7 Napban, az Újvidéki Televízióban, a Dolgozókban. 1990-ben elhagyta a pályát és vállalkozó lett. Több párt, többek között a VMSZ alapító tagja volt, de 1997-ben kilépett és a civil szférában több szervezetet alapított, melyek közül legsikeresebb a Vajdasági Magyar Civil Szövetség, a Keresztény Értelmiségi Kör és a Jugoszláv Teleház Szövetség. Jelenleg a Hét Nap TJGYT-tagja, a Szekeres László Alapítvány kurátora, a Pannon Alapítvány felügyelőbizottságának elnöke és Maglai Jenő, Szabadka polgármesterének egyházügyi tanácsadója, a Szabadkai Püspökségnek pedig gazdasági tanácsadója. Közgazdasági középiskolai végzettségű „self-made man”. Nehéz volt mindezt elérni? Kik segítették szakmai érvényesülésében?

– Semmi különös, bárki utánam csinálhatja! Mindig dolgozni kellett, de mindig megérte. Élveztem. Egész életemben azt dolgozhattam, amit szerettem. Nagyon akartam újságíró lenni. Utána jó újságíró lenni. Amikor már elég tudásom volt hozzá, akkor az oknyomozó újságírói feladatokat szerettem. Rengeteg informátorommal tartottam a kapcsolatot, akiktől megbízható adatokat kaptam. Bíztak bennem. Gyónási titkaikat nem árultam el. Önképzésemhez rengeteget olvastam. Kevésnek tartottam csupán az írást, ezért ott nyüzsögtem a közéletben. Politikaiban és művelődésiben egyaránt. Ez segített abban, hogy megismerjenek és jó információkhoz jussak. Szerencsém volt, mert a szakmát mindig a legjobbaktól tanultam, mindig volt türelmük nevelni – én pedig hálás, tanulékony diáknak bizonyultam. A politika művelését ifjúsági vezető elődömtől, az egyik legjobb politikusunktól, dr. Boško Kovačevićtől tanultam (akkor gépésztechnikus volt, ma nyugalmazott egyetemi tanár). Zseni a politikában. Az újságírást az utóbbi évtizedek legjobb főszerkesztőjétől, Petkovics Kálmántól sajátítottam el. Bátor, szakmailag és emberileg szinte makulátlan (tehát politikailag kikezdhetetlen) tekintély volt. Tanultam még Brenner Jánostól, Mészáros Zakariástól, Dévavári Zoltántól, Kolozsi Tibortól, Burkus Valériától. Bohémséget, kötetlenséget és apró újságírói trükköket Gönczi Sárától. Az igazságot mindig szabad volt megírni, mert a főszerkesztő közölte. Ha politikai fejmosás volt, akkor is mögöttem és más munkatársai mögött állt. A televíziós újságírást is a legjobbtól: Németh G. Árpádtól tanultam. Kegyetlen és néha fájó volt a szigora – de soha sem rosszindulatú. Ami a legnagyobb segítségem volt a siker útján: rengeteg barátom volt és van, akiknek a segítőkészsége nélkül fele ennyire sem vittem volna. Ők segítettek nekem, én pedig amikor kellett – nekik, vagy másoknak. Összességében: nincs bennem semmi különös tulajdonság vagy zsenialitás. Csupán szorgalom és a tudat: nem vagyok okos, hanem mások tudásával pótolom a saját tudatlanságomat!

Buda Hajnalka

Az Újvidéki Egyetem Német Tanszékén végzett, soha nem dolgozott tanárként, mindig is az újságírás vonzotta, de nyelvtudása ellenére nem lett külpolitikai újságíró, sokkal inkább a nemes értelemben vett „bulvár” érdekelte, az emberek szórakoztatása, az, hogy önfeledt perceket tölthessenek a tévé képernyője előtt. Ebben úttörő volt. Kitől tanult, amikor ez a fajta televíziózás nem volt divat?

– Újságírói pályafutásom az Újvidéki Televízióban az oktatóműsorok szerkesztőségében kezdődött, és talán A tudás hatalom című műsor ösztönzött először arra, hogy egy olyan televíziós zsáner felé forduljak, amelynek keretében szórakoztatva tájékoztathatom, vagy akár tájékoztatva szórakoztathatom a vajdasági magyar nézőket. Aztán a 80-as évek elején megismerkedtem Goran Milićtyel és Mira Adanja-Polakkal, akik a maguk módján már művelték ezt a műfajt, és műsoraik nagy népszerűségre tettek szert. Nem bűn a televíziózásban ellesni egy-két műhelytitkot, ha az ember kreatívan áll hozzá és beépíti a saját elképzeléseibe. Így jött létre a szórakoztatva tájékoztató magyar családi magazin, a Halló, TV! A terepi munka hozzásegített ahhoz, hogy kitapintsam a nézők pulzusát, hogy rájöjjek, mire tartanak igényt. Szeretnek érdekes személyiségeket megismerni, hasznos tanácsokat hallani, kedvelik a jó muzsikát, felfigyelnek a tehetséges fiatalokra, imádják az új recepteket, az útleírásokat, de ugyancsak szívesen néznek olyan riportokat, amelyekben a nemes értelemben vett egyszerű ember a főszereplő. Ily módon a műsor nem csupán nekik, de róluk is szól. Nem egyszer hallom nézőinktől, hogy torkig vannak a politikával, a nincstelenséggel, a munkanélküliséggel, a mindennapi gondokkal... Egy szerkesztőnek ezért figyelnie kell a társadalomban történő hullámzásokra, jártasnak kell lennie a politikában is, hogy közvetlen vagy közvetett módon felébreszthesse a reményt a nézőkben, s ha kell, vigaszt is nyújtson nekik. Olyan műsort készítsen, amely igényes szórakozást nyújt, amely azt sugallja, hogy érdemes egymásra figyelni, s amely mellett lazíthatnak, felkacaghatnak, cseveghetnek vagy akár táncra is perdülhetnek a nézők. Én ezt az elképzelést igyekszem megvalósítani azzal a kiváló csapattal, amellyel már hosszú éveken át készítjük a családi magazint.

Németh János

A Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségének „hangja”. A Hét Nap újságírója, remek tolmács, örök ellenzéki. A VMSZ alapító tagja, 2004-ben kilépett a pártból. Nyomdaipari középiskolával lett újságíró, és a szakma öregjeként vonult nyugdíjba. Miként került az újságíráshoz? Ki egyengette a pályáját?

– Már gyerekkoromban is újságíró szerettem volna lenni, aztán a család másképp gondolta, így csak pályamódosítás után kerültem a 7 Naphoz. Nagy szerencsémre a néhai Grósz György igazgató és Petkovics Kálmán főszerkesztő – talán igyekezetemet, tájékozottságra törekvő, „mindent olvasó Öcsiként” könyvelve el serénykedésemet – lehetőséget adtak a kibontakozásra. Aztán pályám végéig hagytak dolgozni, ha kommentárjaim miatt bántott a „komitét”, amire többször volt példa, mindig együtt mentünk a fejmosásra, és minden esetben meg is védtek. Persze az adott történelmi és társadalmi közegben kellett evickélni, de a megalapozott bírálat, a tényekkel alátámasztott kommentár bekerült a lapba. Számtalan hazai és külföldi riportútra küldtek el, leginkább saját ötleteim alapján. Mindez ma is visszaolvasható a 7 Nap múlt századi, a hetvenes és nyolcvanas években megjelent számaiban.

Visszaadott kéziratom nem volt, átírt, „finomított, enyhített, átalakított” is csak egy, a 80-as évek legvégén. De akkor már más, nálam jobb és nevesebb újságírók kéziratai is így jártak.

Szerencsém volt, mert szakértő, gerinces főnökeimnek is köszönhetően hetente 65 000 példányt adtunk el a hetilapunkból.

A Szabadkai Rádióban aztán teljes önállóságot kaptam minden főszerkesztőmtől és igazgatómtól. Ezért van az, hogy ma is vállalok minden leírt betűt, minden kimondott szót. Nem köp szembe az, aki reggelente visszanéz rám a tükörből. Nincs rá oka.