2024. április 19., péntek

A vers örök

Hosszú idő után Molnár Krekity Olga ismét szavalóversenyen vett részt, és a fődíjjal tért haza

Balatonszemes Község Önkormányzat képviselő-testülete, a Latinovits Emlékmű Alapítvány, a Balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Ház és a Magyar Versmondók Egyesülete az idén XXI. alkalommal hirdette meg a Latinovits Zoltán Vers- és Prózamondó Találkozót. Ifjúsági kategóriában 17, felnőtt kategóriában pedig 31-en neveztek be az egész Kárpát-medencéből, és a felnőtt szavalók között ez alkalommal ott volt Molnár Krekity Olga is.

Olgát nem kell külön bemutatni azoknak, akik vers- és prózamondással foglalkoznak Vajdaságban. Számos díjat tudhat magáénak, az utóbbi 20 évben azonban nem vett részt egy megmérettetésen sem, így elmondhatjuk, hogy ez a találkozó egy nagy visszatérés volt számára. Nem is akármilyen, hiszen hazahozta a Latinovits Zoltán-díjat, azaz a verseny fődíját. A megmérettetés kétfordulós volt, az első fordulóban Utasi Mária Rege a forrásról című versét mondta el, a másodikban pedig Sütő András: Káin és Ábel című drámájából Éva monológját. Olgát arról kérdeztük, hogy mi vitte rá, hogy ennyi idő után újra versenyezzen.

– Amikor anno a ’90-es években még versenyeztem, akkor a Latinovits-találkozón még nem volt felnőtt kategória, és amikor megalakítottam a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületét, akkor pontot tettem a versenykarrierem végére. Úgy gondoltam, hogy nem sportszerű, ha a tanár összefut a tanítványával egy vetélkedőn. Emellett úgy éreztem, hogy eleget tapasztaltam, elég díj van már mögöttem. Azóta versfelkészítéssel foglalkozom, tehát diákokat nevelek erre a pályára. Aztán, nem tudom miért, de belém bújt a kisördög. Amikor Hajvert Ákos átküldte a verseny felhívását, szó szerint bejöttek ifjúkorom Latinovits-filmjeiből a Latinovits-figurák, és mintha hívtak volna, hogy „Erre el kell jönnöd!”. Mivel húsz éve egyáltalán nem versenyeztem, ez egy nagy-nagy gatyafelkötés volt a részemről, mert húsz év nagyon sok idő, sok generáció felnő. Így utólag elmondhatom, hogy a szakmai hiúságomnak, az emberi önelégültségemnek egy jó pont, hogy húsz év után a nálam jóval fiatalabbakkal megméretkezve is helyt álltam.

Mennyi ideig készültél a versenyre?

– Mindkét szöveg úgymond régi szövegem, de természetesen fel kellett újítani, és ezt napi szinten tettem. Nem nagy elszántsággal, csak azzal a tudattal, hogy ott leszek a Latinovits Zoltán nevét viselő versenyen. Rajongásig imádtam a színészt és a versmondót, és az volt a fontos, hogy ott legyek, és fejet hajtsak szellemi hagyatéka előtt.

Milyen érzés volt ennyi idő után ismét versenyezni?

– Döbbenetes volt számomra, hogy mintha semmit sem változtatott volna meg az idő. Ugyanazokat a nagy verseket hallottam vissza, mint húsz évvel ezelőtt. Az is nagyon jó volt, hogy egykori harcostársaim, vetélytársaim megjelentek ott, és kicsit nosztalgiázhattam velük. Ugyanakkor szomorú is, hogy a nálam fiatalabbak és a kortárs irodalom hiányzott. Még mindig Kosztolányi, Radnóti, Nagy László volt terítéken, és mellettük maximum egy-két újonnan felfedezett költő vagy író. Mi Ákossal eldöntöttük, hogy vajdasági szerzőket fogunk vinni, hadd ismerjék meg őket.

Húsz év után visszatértél a versmondáshoz, és hazahoztál egy igen rangos fődíjat. Lesznek-e további versenyek, kötelez-e valamire ez díj?

– Nem kötelez semmire sem, sőt, Kis Laci tréfásan odasúgta, hogy „többé meg ne lássalak”. Lehet, hogy most dicsekvésként fog hatni, de nekem nemcsak egy Radnóti-díjam van, hanem egy sokkal komolyabb is, amiről kevesen tudnak, a Csokonai Vitéz Mihály-díj. Ezt a kulturális minisztériumtól kaptam 2002-ben. Most pedig itt van a Latinovits-díj, amire a legbüszkébb vagyok. A koromnál fogva, hogy kiálltam, és sikerült, hogy Latinovits Zoltán előtt fejet hajtottam... Ez a szívemhez tényleg közel álló díj, és nem gondoltam arra, hogy tovább versenyezzek. Miért? Ezt a díjat tartom a csúcsnak, de ott van még a Radnóti- és a Csokonai-díj. Szerintem eleget bizonyítottam, hogy értek ehhez. Inkább azt szeretném, hogy műsort állítsak össze a tanítványaimmal, és elvigyem óvodákba, iskolákba, szórványvidékekre. Másrészt viszont emberi kötelességem, hogy továbbadjam azt, amit tudok. A fő célom tehát, hogy továbbra is megmaradjak versfelkészítő tanárnak. A pszichiátereket időnként mentori vizsga alá teszik, ez a verseny egy ilyen mentori vizsga volt számomra, hogy kiderítsem, képes vagyok-e még tanítani.

Talán azt sem hagyhatjuk ki, hogy a Latinovits Zoltán-díj mellett még egy díjat nyertél, igaz, ezt nem versmondással.

– Ilyen szép a nyugdíjas élet, hogy hála istennek, azzal foglalkozom, amivel szerettem volna előtte. Tavaly hirdetett meg Szeged önkormányzata, az ottani nyugdíjasklubbal közösen egy határon átívelő novellapályázatot. Ebben részt vett az erdélyi művelődési szervezet és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség is, így jutott el hozzám a hír. Úgy gondoltam, hogy semmit sem veszítek, és elküldtem az egyik novellámat. A pályázat témája az volt, hogy a magyar szó határon innen és határon túl. Ezen az első helyen végeztem Büszke című novellámmal. Ez esetben a büszke nem jelző, hanem a növény, a piszke neve. Itt Vajdaságban, egymáshoz közel eső településeken is, bizonyos fogalmakat másként ejtenek. Ebből kifolyólag néha fordulatos, anekdotikus helyzetbe kerültem, ezeket írtam meg. Erősen gondolkodom, hogy a jövőben tovább foglalkozzam szépirodalommal, sőt, már most egy kötetnyi ciklusba sorolható írásom van. Éterbe szeretnék kerülni e téren is.