„Amikor a szenvedés normális állapot”

Lennert Móger Tímea: Innensemerre szigetecske

Fekete J. József

2015. június 11., 16:42

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A 2012-ben Szegeden megjelent Kollázs című versgyűjteménye nyomán Lennert Móger Tímeát kiforrott világképű, az önkifejezéséhez megfelelő formát meglelő, egységes hangfekvésű költőként méltattam, utalván rá, hogy verselése szenvedélyes, ugyanakkor megfontolt, sallangmentesen letisztult.

Akkori kötetében a kettősségek közötti feszültséggel viaskodott, olyan ellentétekkel, mint a társas lét és a magány, a megmutatkozás és a rejtőzködés. Ezekre épült rá később az elmenni vagy maradni dilemmája, amiből egy kisjátékfilm (Menni vagy nem lenni) forgatókönyve is kilombozódott.

A Kollázs kötetben megtalált forma a nyelv által megjeleníthető ellentmondásosság vizuális leképzésére építkezett. A jelentéstöbblet kifejtése érdekében, ami leginkább egymással ellentmondó jelentéstartalmakat idéz meg az olvasóban, a szerző elemeire bontotta a szavakat, zárójelbe tett szótagokat vagy betűket, és a sortöréseket is a tartalmi többletnyerés szándékával alkalmazta. A kötő- és zárójelek gyakori megjelenése folyamatos újragondolásra késztette az olvasót, a hangok és szótagok feltételes kiiktatása ugyanis különböző értelmezési lehetőségeket sugallt.

Mostani kötete testesebb, kemény kötésű, de a versek zöme hasonlóan minimalista, mint a korábbiban, kurta sorok sorjáznak egymás alatt, olykor egyetlen szó képez verssort bennük, találóan nevezte Weiner Sennyey Tibor „hajszálér vékonyságú”-nak a kötet verseit. A másik hasonlóság a két kötet közt a képzőművészeti kapcsolat. A Kollázs cím eleve képzőművészeti szakszó, a kötetet Pusztai Virág illusztrálta, sejtésem szerint ott a grafikus építkezett a versekből. Az Innensemerre szigetecske verseinek egy részét viszont Stock János fotói ihlették. A színes és fekete-fehér képek, valamint a hozzájuk fűzött költemények párhuzamos jelenléte eleve felveti a kérdést: „olvashatók-e” a másik hiányában? Úgy tűnik, némelyik vers olvasata csorba lenne, ha nem látnánk a vizuális inspirációját. Együtt viszont nagyon hatásosak, a látvány és a versélmény közösen fölértékeli egymást. Hasonló dilemmám van a versek egy részének mondhatóságával, nehezen képzelem el, hogyan mondaná el az előadó az önmaga ellentéteként is értelmezhető sorokat. Ám bizonyára akad olyan tehetség, aki megoldja ezt a feladatot.

Stock János alkotásai a szakrális, a misztikus, az idillikus, a megrendítő és a kíméletlen szociográfia témájából emelnek ki részleteket, és a versek is egy hasonló ívre fűzhetők föl. Az Innensemerre szigetecske topográfiailag egy olyan virtuális mikrotérség, amely lakóját annak ellenére se engedi el, hogy folyamatosan taszítja. Szegénységgel, nincstelenséggel, a lehetőségek beteljesíthetetlenségével, társtalansággal, a hiány eluralkodásával. Az odi et amo, a gyűlölve szeretni érzése szövi egységbe a kötet hangulatát. A költőnő a maga zárójeleivel ideiglenesen kilép ebből a virtualitásában is valós térségből, ám gyorsan vissza is tér, hiszen: innen semerre.

Sohasem láttam / gyökeret / csak / kitépve” – olvashatjuk a kötetnyitó, ELHAGYOM MAGAM című versben, és lám, máris mennyit töprenghetünk ezen az egyszerű, de találó megállapításon, saját kulturális és civilizációs gyökérzetünk fölött, a helyhez kötöttségről, a hely tápláló, éltető erejéről, a gyökértelenségről, vagy éppen arról, hogy aki folyton a múlton rágódik, annak nem lesz jövője… széles a skála, sok a lehetőség.

Mutatványként másolom ide a „zárójeles” versek egyik legegyszerűbbjét: „Az ablak a világra / zöld fakó vagy kék / muskátli pírja oltja / a(z el)vágyódás tüzét” (HAMVAZÓSZERDA). Csupán azért idéztem, hogy szemléltessem a mondhatóság iránti kételyem, hiszen ha az utolsó versmondatot két változatban megismételné az előadó, vagy valami egyéb trükkel nyomatékosítaná a zárójelbe tett elhagyás lehetőségét, illetve kötelezettségét, az már nem ugyanez a vers lenne. Máshol a vers címében bukkan föl a zárójel, pl. (KÖZ)HELYES, ám az ellentétek között feszülő és a kötet címére is visszautaló érzelmi feszültség érzékeltetését közvetlenül oldja meg a szerző a költeményt záró két sorban: „éhező haza / otthon-éhség” – most képzeljük el, mennyivel kevesebbet mondana a vers, ha az utolsó sor két szava közül hiányozna a kötőjel: csupán ismételné a létállapot megfogalmazását, így a szerző lírai, érzelmi állapotát is bevonja az emocionális költői szituációba.

A versek amellett, hogy a hőn vágyott otthonosság és a kényszerű otthontalanság határmezsgyéjét igyekeznek megfogalmazni, folyton a személyes tapasztalatot vetítik ki, így például a MESÉS VIDÉK címűben: „ Ákombákom cérnahíd / senki sincsen aki hív / ha bele is görnyedek / észrevétlen átmegyek / – ha a magány kerek város / körbeéri a világot”. Ehhez hasonlóan egyes költemények mintegy gyermekversként hatnak a kötetben, viszont ezek át- és megéltsége semmiben sem marad el a többitől.

Az átélhetőség számomra viszont kissé problematikus Lennert Móger Tímea második verskötetében. A megtalált forma, a zárójelekkel telitűzdelt vers ugyanis annyira vizuális, amennyire értelmileg feldolgozható élmény, ám e kettő között elsikkad az érzelmi hatás, azt úgy kell előbányászni a háttérrétegeződés mögül. Ez utóbbi már szellemet próbáló izgalmas játék, de ha első olvasásra nem ütős érzelmileg a vers, nem biztos, hogy kedvem tartja a háttérben kutakodni. Magyarán szólva, nekem túl sok a kötetbe halmozott szó-, illetve betűalkímia. Fáraszt, amit viszont inkább a magam, mint a költőnő rovására írnék. Az viszont kétségtelen, hogy az effajta, radikális nyelvi praktika fordíthatatlanná teszi Lennert Móger Tímea verseinek zömét.

Végtére: mindössze 84 oldal. Ám huzamos időre kifutó, bíbelődésre késztető kiadvány.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége