Emberünk itt, Szerbiában nap mint nap elvan a mindennapos gondjával, bajával: vagy éppen munkát keres, vagy félti a meglevőt, a fizetése csökkenését próbálja valamivel kompenzálni (újra valamilyen feketemunka után áhítozik), illetve éppen az adó vagy a számlák kifizetésévek bajlódik, a gyerek tandíjára gyűjt, vagy idős szülei gyógyszerét próbálja beszerezni. Mind kevesebbet gondol társadalmi jólétére, egészséges környezetére, utazásra, nyaralásra: „Csak a legszükségesebb legyen meg!” Fiataljaink vészesen kitolják házasulási és gyermekvállalási szándékukat, mert hát „mire alapítsak családot?” Mire várnak az érettségizőink, diplomásaink? Munkahelyekre, alkalmas jövőtervekre, de ha már nincs, akkor tovább kell tanulni vagy váltani/költözködni a tettrekészség minden erejével. Emberünk frusztrált, ideges, begubózik, magára csukja lakása ajtaját, és vár egy kerítésen belül, avagy arról vitatkozik valamely családtagjával, hogy hol lehet többet keresni és gürcölni, Németországban, Svájcban vagy Angliában? Nézzünk hát ki egy kicsit a kerítésen túlra!
A világ nagy részében volt vagy van gazdasági, politikai válság, erkölcsi normaváltás. Ez nem szerb specialitás, de! Nem mindegy, hogyan oldjuk meg az ilyen folyamatokat itthon. Vegyük például a fiatalok kitörési esélyeit: felsőoktatási képzés, kreatív szakosítás, gyakorlatias vállalkozás, munkaerő-mobilitás. Nem véletlen, hogy a világ fejlődőképes országaiban tömegesedik a felsőoktatás, körforgásban vannak a szakemberek. Közgazdasági megközelítésben az oktatás és a gazdasági fejlődés közötti pozitív kapcsolat van. A munkaerő gazdasági szerepében jelentős az emberi tudás, amely egy hosszú, költséges folyamat eredménye. Ennek beruházási folyamatnak kellene lennie, nem pedig a költségvetés fogyasztásának, mert a képzés az emberi tőkébe való beruházást jelenti (Schultz, Beruházások az emberi tőkébe. 1983, 48.). A posztszocialista országokban a politika sokáig elkötelezett a felsőoktatás kiterjedése mellett, mert attól a gazdasági felzárkózást remélték, de mintha a 2000-es évek első évtizedének végére, a gazdasági válság nyomán kiábrándultak volna ebből. (Polónyi, Régi, új felsőoktatási expanzió. Educatio, 2014/2., 186.) Széles körben elfogadott, hogy a posztindusztriális társadalomban, nagy számban magasan képzett diplomások szükségesek a gazdasági növekedéshez, továbbá az egészségügy és a közrend, valamint a kultúra területén (Falis, Rethinking Higher, Educatio, 2012). Szociológiai megközelítésben Coombs szerint „az oktatás iránti igény önmagából táplálkozik, saját dinamikáját teremti meg. Ha a népesség tanulni kezd, mihamarabb még több képzést akar” (Coombs, Az oktatás világválsága. Rendszerelemzés. 1971, 18.). A szülő ragaszkodik ahhoz, hogy gyermeke többre vigye. Így az oktatás iránti társadalmi igény elkerülhetetlenül sokszorozódik. A felsőoktatás tömegesedésének szociológiai okait Fuller és Robinson (Fuller és Rubinson, Az iskolázottság hatása a nemzetgazdaság növekedésére. 1999) két elmélettel magyarázza. Az egyik a társadalmi hovatartozás újratermelése, amikor az oktatás elsődleges feladata a társadalmi osztályok újratermelése (a középrétegek törekvése, hogy gyermekeik diplomához jussanak). A másik ok a státuszkonfliktus-elmélet, mely szerint a képzettség lehetőséget ad az álláskereséshez, felemelkedéshez. Az felsőoktatási expanzió robbanásszerűen nálunk is megjelent még a délszláv háború alatt és után is. A középrétegek leszegényedése Szerbiában még görcsösebben meghozta azt a törekvést, hogy gyermekeik diplomához jussanak (akár kétes minőségű magánkarokon, távoktatással). A felsőoktatási diploma különösen fontos státuskérdés a kisebbségek pozicionálásának erősítése gyanánt. Így például a nők oktatásba lépése vagy a nemzeti kisebbségek esélyeinek megnövelése is elérhető.
A fejlett országok a gazdasági válságra a felsőoktatás fejlődésének ösztönzésével, kommercionalizálódásával és hallgatói mobilitással válaszoltak, miközben pl. Magyarországon a felsőoktatás visszafogását, átszervezését tervezték meg. 2000 és 2011 között a mobil felsőoktatási hallgatók száma világszerte 2 millióról 3,7 millióra növekedett a Világbank adatai szerint. A legtöbb hallgatót „exportáló” ország Kína, India, Korea és Németország (Polónyi, 2014, 192). A legtöbb beiratkozott külföldi hallgató Európában (Angliában) van, majd Észak-Amerikában, hiszen vonzza őket az intézményi marketing, világos stratégia, felsőoktatás-politika és az angol tannyelv. Hogyan tudunk mi erre válaszolni? Nyilvánvalóan csak szerényen, de régiónkban akár megoldható a diverzifikáció, vagyis a szélesebb piacigényes szakkínálat vagy legalább a rövid idejű (BsC) felsőoktatási képzés. Mégis azt mondom, hogy ezen javítani kell, mert a diverzifikáció fontos összetevője a mesterképzések széles szakkínálata, fejlett oktatástechnológia alkalmazásával.
Tanítási tapasztalataim negyedik évtizedének a végén járok, és azt vallom, hogy bármennyire is nehéz felváltani a tradicionális módszereket új képzési formákkal, elengedhetetlenül fontosak az új gyakorlatias módszerek, az információtechnológia megjelenése. Nem könnyű, mert ma egészen más lett a sokszínű a hallgatói kultúra. Már régen nem az elit adja a hallgatók zömét. Az ún. nem-tradicionális hallgatók aránya egyre nagyobb: az önköltségesek, a munka mellett tanulók, a kisebbségekhez tartozók, átképzettek, a gyermekét egyedül nevelő, az idős korúak stb. Tapasztalom a kommercializálódást, amely nagyban megváltoztatta/lesüllyesztette az alapvető akadémiai értékeket.
Hol vagyunk mi, vajdasági magyarok ebben a folyamatban? Sok közösségi létkérdés mellett nem szabad elfeledni a képzettség fontosságát. Szükséges a gyors reagálású kisebbségpolitika! Az oktatásmenedzselés ma nem igen szívelt kategória, de nélkülözhetetlen az újszerű, a gyors változásokra reagáló, hosszú távú tervezés, intézményfejlesztés. Nehéz csökkenő hallgató létszámmal, elégtelen infrastruktúrával kvalifikált tanári kart verbuválni. Senki se ígér a fiatal doktoranduszoknak kiemelt fizetést. A vajdasági magyar felsőoktatás tervezett további növekedése, úgy tűnik, nem valósítható meg a hagyományos intézményi keretekben, ezért új lehetséges formákat kell azokon belül vagy kívül kiötlenünk. Akármennyire is ellenszenves ez nekünk, de a felsőoktatási intézményekben nyerő a „piaci szerepvállalás”. Ha nincs elég hallgató, akkor nemcsak oktatunk, hanem kutatunk! A kutatóintézmények stabilizálhatják helyzetüket, mivel a szülőföldön munkát vállaló diplomásokra és doktoranduszokra épülne, persze tudni kell, mi az, ami eladható (Hrubos, Educatio, 2014, 213.).
Hiszek abban, hogy a felsőoktatás növekedésének nincsenek határai, megvalósulásának módozatai azonban változnak és változatosak. Valószínűnek látszik, hogy a minőségi kutatóegyetemek továbbra is megtartják pozíciójukat, különösen, ha a regionális szerepük nagy. Ha térségünk magyarsága nem képes csúcsegyetemet fenntartani, megcélozhatná a már létező egyetemek megerősítését vagy kiegészítését (Újvidék, Szeged). Gondolkodhatunk mi Szabadkai Egyetemben, vagy kutatóintézetekben is, mindenesetre a szegény országokban és régiókban – a kíméletlen üzleti verseny közepette – már nem fognak létrejönni a tömegegyetemek. Van, aki a gyökeresen új oktatásfilozófián és technikákon alapuló felsőoktatási modell megoldást kínálja fel (Hrubos, Educatio, 2014). A felsőoktatási expanzió egyik esélye a „nem szokványos hallgatók”, a lemaradó társadalmi csoportok mind nagyobb arányú bevonása a felsőoktatásba: kisebbségek, át- vagy továbbképzést igénylők, hátrányos helyzetűek.
Oktatásstatisztikánk megmutatja a tömeges külföldön tanulás jelenségét is. Becslésem szerint több százzal nőtt a külföldön tanuló magyar diákok száma (1,5-2 ezer között mozog). A Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezetének konferenciáján 2011-ben végeztünk el egy fókuszcsoport vizsgálatot (Gábrity Molnár I. és Takács Z.), amelynek elemzésében megállapítjuk, hogy a vajdasági magyar tudósutánpótlás teljes rehabilitálása több okból szinte lehetetlen. Az értelmiségi emigráció folyamatos, főleg az EU és Magyarország által biztosított szakmai- és PhD képzések miatt. Azok, akik alkalmas tudományos vagy kutatói tevékenység után kutatva hazajönnének valós állás hiányában nem találják érvényesülésüket. Ezért nélkülözhetetlen a magyar érdekeltségű tudományos hálózatépítés (anyaországi intézmények segítségével) és a mentorálás. Tény, hogy a szakembereinknek kellenének azok az intézményi átalakulások, amelyek akár a hagyományos felsőoktatás belső megújulását is jelenthetik. Nincs időnk megvárni a szerb felsőoktatási tevékenységek átalakulását, mert a vajdasági magyarság elveszti az elit rétegeit. Ha a magyar tannyelvű felsőoktatás hálózatának fejlesztési terve egybeesik az érdekelt térségközpontok vezetőinek vidékfejlesztési törekvéseivel, akkor képzett és kutató közösséggé is válhatunk. A források még nem sorakoztak fel a fejemben, de nagy egyetemi központ helyett az én elképzelésemben kicsiny, de rugalmas szakirányokkal rendelkező elitintézmények vannak. Vonjuk egybe a régiófejlesztési terveket az oktatási és kutató központok szerepével. A jelenleginél átfogóbb, racionálisabb felsőoktatási hálózat továbbvitelében próbálkozzunk, amelyben együttműködik a vajdasági, az anyaországi, a szerbiai vagy más EU-s oktatási/kutató központ (szakember és hallgatói csere) .
A vajdasági magyar akadémiai elit többsége belátja, hogy a tradicionális intézményi struktúráknak kimerültek a tartalékaik. Az eddigi tapasztalataink alapján, az irodalom, nyelvészet, neveléstudományok, jog és a gépészet területén, szakembereink főleg az anyaországi egyetemi központokkal ápolnak személyes kapcsolatokat. Kifejezetten gyenge a természettudományok és az orvostudományok képviselőinek a személyi kapcsolathálója a magyarországi, de a szerbiai egyetemeken és kutatóintézetekben is. A társadalom- és humántudományok területén az egyéni kapcsolatok inkább a Kárpát-medence, a Balkán és Kelet-Európa irányába mutatnak. A műszaki, természet- és egészségtudományok képviselői Nyugat-Európa, Japán, Ausztrália, Amerika, Anglia irányában rendelkeznek személyi (kevésbé intézményes) kapcsolatokkal. A kapcsolatok tartalma kimeríti a kutatási projektumokban való részvételt, konferenciaszerepléseket, publikálást.
Megállapíthatom, hogy a megfelelő kutatásszervezés, a tudományos együttműködés és a kohézió szolgálata a vajdasági magyar tudományos élet szereplői között hozzájárulna a magyar–magyar, magyar–szerb, valamint a nemzetközi képzési és tudományos együttműködéshez. A stratégiai gondolkodás még mindig hiányos a vajdasági magyar tudományosságban: az intézményesítés szükségessége, de a kivitelezhetősége homályban van; a szakmai műhelyek jelenlegi státusa és a forráshiányok nem teszik lehetővé az átfogó jövőtervezést; az egyes kutatócsoportok és a szakmai testületek nem tekintik magukat illetékeseknek, felsőoktatási intézményhez csatlakoznának (pl. az interdiszciplináris kutatásokat folytató Társadalomtudományi Központ javaslata). A vajdasági magyarságnak a felsőoktatásban dezorganizált intézményes szigetei vannak, ezért szükséges az újabb utánpótlás, a rendelkezésre álló források és támogatásalternatívák racionális hálózatos leosztásának kijelölése, az anyaországi intézményes kapcsolatok/hálózatok.
Ne feledkezzünk meg a nem egyetemet végzett fiatalokról se. Az ő itthon tartásuk a középréteg státusától és munkalehetőségektől függ. Értük és miattuk is szükségesek a regionális vidéképítő tervek, a vonzáskörzetüket erősítő településfejlesztések. Ennek a célja, hogy egységes keretbe foglalja a finanszírozandó vidékfejlesztési intézkedések végrehajtásának rendszerét, kijelöli a térségek fenntartható fejlődését szolgáló célokat, prioritásokat. Ehhez kellenek a kiegészítő kommunikációs és logisztikai ismeretek, kreativitás, együttműködési, döntési és kockázatvállaló képesség és persze a beruházó tőke.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
