Nincs az az író, aki annyira tudná bonyolítani a regényének cselekményét, hogy olyan összekuszált legyen, mint amilyenné a Macedóniában történtek álltak össze. Ha ezt a gubancot akarjuk kibogozni, akkor a hagyományos eljárást kell követnünk: egyenként kibogozni az összekuszálódott szálakat. Eközben még szembetaláljuk magunkat azzal a problémával is, hogy a néhány szál még külön is becsomózódik.
Az egyik szálköteg az, hogy a jelenlegi macedón kormány azt hiszi, örökké hatalmon maradhat, és mindent meg is tesz ezen áhított hatalom megtartására, holott a már régóta tartó hatalmak negatív oldala meg-megmutatkozik. Ez nem csak macedón jelenség. A rendszerváltás országainak politikusnemzedéke sehogyan sem tud megbarátkozni azzal, hogy a demokrácia – minden érdemtől függetlenül – nem szereti, ha valaki sokáig „trónon” van. (Már többször említettük: Churchill a II. világháború megnyerése, Kohl Németország egyesítése után veszített választást.) Általában pedig a mostani válság hatására erősödik a hatalom meghosszabbításának irányzata, (abban bízva, hogy majd csak megoldódik a válság, és legalább nem kell csúfosan távozni), de a demokrácia korlátozásának irányzata is (mert kiderült, hogy a demokrácia csak addig hatékony, amíg nem a többségnek kell fájdalmas áldozatokat hoznia).
Macedóniában ez a probléma úgy jelentkezik, hogy a Gruevszki-kormány már 2006 óta hatalmon van, azóta nemcsak a szabályos időben megrendezett választásokat kellett megnyernie, hanem három előrehozottat is. A vezetőség annyira biztos volt a támogatottságában, hogy valahányszor sarokba szorították, rendkívüli választásokhoz folyamodott. Ilyen támogatottsághoz sokat kell tenni a tömegek megnyerésére. Ehhez pedig a legalkalmasabb eszköz a nacionalizmus szítása: kifelé a dacolás Görögországgal, befelé az albán kérdés megoldásának elodázása. E támogatottság birtokában most is, amikor tüntetések robbantak ki a vezetés ellen, mert a hatalom megtartása érdekében 20 ezer embert hallgatott le, mivel az újgazdagok Kelet-Európája melegágya a korrupciónak, így az ellenzék – a polgárháború veszélyét felidézve – tüntetéseket szervezett. Nem csoda, hogy egy ilyen kormányról még az is feltételezhető, hogy maga szervezte meg a véres, 8 rendőr és 10 terrorista halálával járó, kumanovói incidenst.
A következő szálköteget (amelyet először külön kell kibontani, és csak azután jöhet a szálak kibogozása) ez az incidens, általában az albán terror veszélye adja. Ennek okaival kapcsolatban több szálat kell kibogoznunk, azzal, hogy magát a vérengzésben kicsúcsosodó helyzetet ezek a szálak együtt teremtették meg. Az incidens egyik oka nyilvánvalóan a Nagy Albánia elképzelésben „lapul”. Mint ismeretes, a hat csillagos albán zászló (amelyről Koszovóban azt mondják, hogy az ország hat nemzetét jelképezi) tulajdonképpen a hat albán területre utal: Albániára, Koszovóra, a Macedoniában, Szerbiában, Montenegróban és Görögországban élő albán többségű területekre.
Nikolić szerb elnök is azt hangsúlyozta az incidens kapcsán: „igazolódott az az aggodalom, hogy az úgynevezett Nagy Albánia hívei nem nyugszanak”. De az okozati kapcsolatot az albán terrorban kereső magyarázat maga is gubanc. Benne van az Iszlám Állam megjelenésének hatásától egészen a macedóniai albánok türelmetlenségének fokozódásáig... ennek számos vetületével. Mert az albánok mind türelmetlenebbek, hisz akadozik a 2001 évi polgárháborúnak véget vető ohridi egyezmény végrehajtása; a Görögországgal fennálló viszály miatt (miközben az albánok is szeretnék, ha az országot nem az egy nemzetre, hanem az általuk óhajtott „föderalizálódásra” utalva nem Macedóniának neveznék) elakadt az ország euroatlanti integrációja. De jelentős részük, (elsősorban a kormánykoalícióban részt vevő az Integrálódás Demokratikus Pártja nevű szervezet, mert ott már ő nem lenne kormányon) nem Nagy Albániát akar, hanem azt, hogy Macedónia is legyen az ő államuk (is).
Az albánok magatartása mellett még két szálat kell kibontanunk a tüntetésekkel és a terrorakcióval kialakult helyzet megértéséhez. Az egyik az a – hihetetlennek hangzó, de lehetséges – feltevés, hogy a kumanovói incidenst maga a kormány szervezte. (Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a Kumanovóban támadó terroristák felhívták a kormányfő közeli munkatársát, kérve, a rendőrség tegye lehetővé szabad elvonulásukat, és csak akkor adták meg magukat, amikor e segítséget megtagadták.) Ahogyan a Tageszeitung német lap fogalmaz: a „nemzeti összefogás” érdekében a kormány olyan helyzetet próbál teremteni, amelyben a bajokért másokat okolhat. (A másik német lap, a Süddeutsche Zeitung pedig arról írt, hogy a szakértők már korábban is féltek attól, hogy a kormány véres incidenseket provokál ki.)
A gubancban végül van egy olyan szál is, amely arra utal, hogy Macedóniában az ukrajnai válság hatására indult orosz–amerikai párviadal újabb változata folyik. Az erre hivatkozó kommentárok egyrészt azt említik, hogy az amerikaiak már több országban szerveztek tüntetéseket, amikor az állam politikája nem tetszett nekik. Oroszország részéről pedig Lavrov külügyminiszter nyilatkozott úgy, hogy „a macedóniai eseményeket szégyenteljesen külföldről irányítják”. Nem kizárt, mindez közrejátszhatott.
