2024. április 23., kedd
PÁSZTOR ISTVÁN A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA ALKALMÁBÓL

A nemzet immunrendszere az összetartozás

,,Nem kell beszélni róla sohasem?” – Emlékezés és nyitottság

Vannak dolgok, amiket egyetlen nemzet sem mulaszthat el: ez saját történelmének a tisztelete, tanítása, a történelmi események átadása, átörökítése az elkövetkező nemzedékekre. Ennek pedig egyetlen oka van: más mód, jobb módszer nincs arra, hogy az utánunk jövő generációk tanuljanak a hibákból, szembenézzenek a rossz döntések okozta következményekkel, elítélhessék a bűnöket, kegyelettel emlékezzenek az áldozatokra, ezáltal pedig erős, önérzettel, nyitottsággal, ugyanakkor mértékkel és elvárásokkal bíró nemzetté alakuljanak az egymás után jövő generációk. A nemzet jó és rossz pillanatai, a felemelkedések és bukások, a Csele pataktól addig a raktárig, ahol Hamvas Béla dolgozott, mind-mind részei a nagy és bonyolult egésznek.

Nem lehetnek egy nemzet életében elhallgatott momentumok. Lehetnek eltérő magyarázatok, a másfajta ideológiai meggyőződések okán ez természetes is, erről szólt és szól a közélet, a politika.

Semmilyen meggyőződés azonban nem írhatja felül azt a természetes, emberi igényt, hogy az igazság legtöbb oldalát megismerhesse, hiszen objektív valóság nincs, de a szubjektív közelítésekből összerakható mindaz, amit egésznek, a nemzet történetének tekinthetünk. És ezt vette el, ezt akadályozta meg a kommunizmus. A félelem, a megtaposás, a bajusztépés, a kitelepítések, a politikai terror, a vallás, a hit, a szabad meggyőződés elvétele, a történelem átírása és meghamisítása, aminek eredményeképpen például mi, vajdasági magyarok a kollektív felelősség terhét cipeltük majdnem 70 éven keresztül.

Ez nem a kommunisták bűne, az ő meggyőződésük a világ jobbá tételére ugyanolyan legitim elképzelés volt, mint bárki másé. De a kommunista államberendezkedés, csakúgy mint a nácizmus, nagyon sok bűnt követett el – a totalitárius rendszerek áldozatainak számában soha nem kívántam és nem is kívánok versenyezni. Minden áldozat előtt fejet kell hajtani, minden áldozatra emlékezni kell.

Emlékezni kell arra a mintegy félmillió emberre, aki a trianoni békediktátumot követően arra kényszerült, hogy elhagyva hazáját, a budapesti vasútállomások marhavagonjaiban éljen éveken keresztül. Emlékezni kell a békediktátum miatt az éj leple alatt menekülni kényszerült gyárosokra, akik a kapitalizmus vívmányát valósították meg, és ezzel betevő falatot adtak sok száz családnak. Emlékezni kell a földművesekre, azokra a parasztokra, akiktől az éj leple alatt, egyetlen vonallal elvették a földjét, a piacát, a megélhetését.

A nemzetet összetartó emlékezet nem válogathat. Mert nem egymás ellenében, hanem egymás által determinálva, egymásra rétegeződve alakul a nemzet és annak történelme, egymásból következnek a jó és rossz döntések, az akciók és reakciók.

A kommunizmus a nemzet immunrendszerét gyöngítette le. Közösen és sokat kell dolgoznunk azért, hogy megerősödjön. Nem hangosan, zajosan, hivalkodóan, de mindennap kell tennünk érte: a másként gondolkodók megbecsülésével és azzal, hogy elvárjuk részükről ugyanezt a megbecsülést; a nemzeti történelem minden eseményének és a különböző értelmezések tanításával; azzal, hogy ha nem is vagyunk képesek szlávos magasságokba emelni sem az önmagunkhoz való viszonyunkat, sem viszonyulásunkat némi iróniával, humorral megtölteni, de legalább időnként félig telinek látjuk a poharat; azok, akik nem nemzetben és keresztény gyökerű Európában gondolkodnak, nem esnek mindennap minden órájában mindenért nekünk, gúny tárgyává téve bennünket, akik viszont nemzetben és keresztény gyökerű Európában gondolkodunk.

Június 4-e immár a nemzeti összetartozás napja. Az elmúlt évek lehetőséget adnak arra, hogy egyre többen megértsék ennek a döntésnek a lényegét, ami nem más, mint annak a készségnek a fejlesztése, hogy nemzetként összetartozónak érezzük magunkat, egymást.

Ez mindenképpen kiemelkedő döntés a magyar nemzet történelmében, hosszútávú hatást képes gyakorolni az elkövetkező nemzedékek politikai- és közgondolkodására.

Mindennap tennünk kell azért, hogy ez így lehessen, ellenfeleinket is segítenünk kell abban, hogy megértsék: a nemzet egysége mindennél fontosabb. Csak azok tudnak egymással szemben értelmes vitákat folytatni, akik nem utasítják el a nemzet összetartozása megélését, annak a készségnek a fejlesztését, ami ezt segíti. Vannak ebben sikeres nemzetek, velünk élnek, velük élünk, megosztottuk az elmúlt évtizedek kelet-európai, kelet-közép-európai traumáit.

Az elmúlt években megváltozott a közélet, a közbeszéd. Mintha a személyeskedő durvaság örvénye vinné egyre lejjebb azokat, akik pedig – állításuk szerint felfelé törekednének, a párbeszéd, a közös nevező megteremtésének, a kizárólagosság kizárásának irányába. Talán elromlott az iránytűjük vagy a mélységérzékelőjük, de ez nem tartozik ránk. Ami azonban ránk tartozik, amit én személyesen is magamra veszek, mint a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, az a vajdasági magyar közösség ügyének előbbre vitele és egy önmagát tisztelő, sikeres, nyitott, de nem mások által diktált Magyarország, mert a határon túli magyarok ügyét is csak így tudjuk előbbre vinni.

Amikor a magyar irodalom Trianonnal foglalkozó szövegeit olvassuk, megdöbbenünk, kik és milyen fájdalommal írtak. Aztán megdöbbenünk, hogy ezeket a szövegeket milyen sokáig nem ismertük. És ez nem okvetlenül minőségi kérdés, azonban mindenképpen érzelmi. Ha valamit leszakítanak, az fáj. Jogunkban áll tudni és ismerni, hogyan vélekedtek erről azok, akik alkotóként átélték. De ez azok felelőssége legyen, akik a megismerés lehetőségét vették el évtizedeken és évtizedeken keresztül, mert számos baj okozóivá váltak, amivel most közösen kell szembesülnünk.

Juhász Gyula Pozsonyról, Máramarosszigetről, Nagyváradról, Szabadkáról, Csáktornyáról írt verset azokban az időkben. Ezeket a városokat az ott együtt élő polgárok virágoztatták fel. Nem csak a magyarok, de másokkal együtt ők is. Egy országhoz tartozva, amiben fejlődni, haladni tudtak, boldogulni és érvényesülni. Juhász Gyula érzései, amiket ezekben a versekben ábrázol, a fájdalom, a veszteség érzései. Mert az emlékeket is elvehetik.

A mi dolgunk az, hogy visszavegyük az emlékeinket, az erről szóló szavainkat, és eközben megtartsuk azt a nyitottságot, amit a más nemzetekkel való együttélés évszázadai alatt tanultunk, készségként kifejlesztettünk, ami ugyanúgy a holnapunk, mint a magyarságunk.

Hamvas Béla életéhez, raktáros voltához visszatérve: Hamvas Béla 1897-ben született a Felvidéken. 1915-ben hazafias lelkesedéstől fűtötten önkéntes katonának jelentkezett. Saját kérésére az ukrán frontra vezényelték. Az átéltek hatására idegsokkot kapott. Édesapja 1919 novemberében megtagadta a csehszlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. 1942-ben Oroszországban teljesített frontszolgálatot. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A háború után belépett a Magyar Kommunista Pártba, és csaknem három éven át tagja maradt. Terveivel megkereste Lukács Györgyöt, és felkérte, hogy kapcsolódjon be. Lukács elzárkózott a közreműködéstől, mondván, hogy időszerűtlen ilyen szerzők művét kiadni. Egy vitasorozatban Hamvas csalódottságának adott hangot, hogy Lukács megrekedt a 25 évvel korábban képviselt ortodox marxista nézeteinél. Ezután Lukács 1948-ban vitairatban politikailag károsnak minősítette Hamvas Béla tanulmánykötetét. Nem sokkal később Hamvast elnémították, B-listázták és kényszernyugdíjazták, ami egyben publikálási és szerkesztési jogának elvesztését jelentette. Hamvas elvonultsága, hatósági szempontból kétes munkaviszonya idővel tarthatatlanná vált, ezért kénytelen volt elhelyezkedni. 1951–1964 között raktáros és gondnok volt. 1964-ben véglegesen nyugdíjazták.

Ezek életrajzi adatok, mindenki számára hozzáférhetőek. Az adatok mögötti személyes döntés 1919-ből, 1942-ből, 1944-ből, 1957-ből sokak számára lehet, lehetne tanulság.

* A nemzeti összetartozás napja alkalmából Csátalján megtartott rendezvényen elhangzott beszéd szerkesztett változata