Amióta a kormány komoly tárgyalásokat kezdett a Nemzetközi Valutaalappal, nem múlhatott el sajtóértekezlet, hogy ezek a kukacos újságírók ne tették volna fel azt a kérdést – elsősorban a miniszterelnöknek, de a gazdasági és a pénzügyi miniszternek is –, hogy hány embert és mikor fognak elbocsátani az állami szektorból. Ez alatt – természetesen – nemcsak az államigazgatásban, illetve az alacsonyabb szintű közigazgatásban dolgozókra gondoltak, hanem mindazokra, akik a költségvetésből kapják a fizetésüket.
A korábbi összetételű kormány pénzügyminisztere, az Amerikából „reexportált” fiatalember azt állította, hogy 780 000-re tehető az állami alkalmazottak száma. Az ő akkori meglátása szerint legalább 100 000 embernek kellene felmondani, mivel a maradék nagyobb megerőltetés nélkül képes lenne ellátni a feladatokat.
Nem csoda, hogy hamarosan útilaput kötöttek a talpára, s kerítettek egy „ésszerűbben” gondolkodót (és nyilatkozót).
Azóta a felesleges alkalmazottakkal kapcsolatban számok tömkelege látott napvilágot. Mindegyik nyilatkozó miniszter állítása merőben eltért a többiek értékelésétől. Mi több, a munkaügyi miniszter egyenesen azt állította, hogy tulajdonképpen senki sem felesleges, és nem lesznek elbocsátások. S mondta ezt olyan határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon, mintha még mindig Mira Marković védőszárnyai alatt harcolna a Nagy-Szerbiáért.
Azóta már a miniszterek többsége igyekezett tompítani állásfoglalását az állami szektorban dolgozó munkaerő-feleslegtől történő megszabadulással kapcsolatban.
Velük ellentétben a mérvadó (és pénzt adó) külföld papagáj módjára szajkózza az állami felépítmény szembeszökő módon való részbeni lebontásának szükségességét. Ezt a „belügyeinkbe való beavatkozást” igen könnyű volna visszautasítani, de ezúttal nem kizárólag elvekről, hanem komoly összegekről van szó. Azt már sokan (többek között a görögök is) tapasztalták, hogy a szófogadatlanságnak meglehetősen súlyos ára van. Egy kicsit arra a bizonyos pesti kifejezésre kell gondolni, miszerint „ha nem nyalsz, repülsz”, természetesen a húsos fazék közeléből.
Azt senki sem vitathatja el, hogy ennek az államnak nincs szüksége ennyi tintanyalóra, és főleg párthovatartozástól függő, de leginkább semmi hasznot sem hajtó alkalmazottra. Ezt a miniszterelnök nem régi római látogatása alkalmával is hangoztatta. Sőt, azt is hozzátette, hogy „az ország drámai módon történő tönkremenésének” ez az egyik fő oka.
Nagy kérdés azonban, hogy jogosan okolhatjuk-e azokat az embereket, akik, ha kellett, munkahelyük megőrzése érdekében félévenként pártot váltottak. Ők csak az ösztöneikre hallgattak és hallgatnak – és élni szeretnének. Még ha akarnának dolgozni, kérdés, hogy találnának-e munkahelyet. Így viszont, elhagyva elveiket és igen sokszor emberi méltóságukat is, tűrik az egyre több oldalról érkező epés megjegyzéseket. Csak azt tudják, hogy (egyelőre) van munkahelyük és keresetük, tehát a családnak van miből élnie.
Nem kétséges, hogy egy probléma eredményes megoldása csak akkor lehetséges, ha visszanyúlunk a gondok gyökereihez. Vagyis feltesszük a kérdést: Hol és hogyan kezdődött? Ezzel azonban sem a hatalmi, sem az ellenzéki pártok nem szívesen foglalkoznak, hiszen mindannyian kiadósan hozzájárultak a pártkatonák ilyen-olyan munkahelyhez való jutásához. A mindennapjainkból tudjuk, hogy ma már takarítónőnek sem vesznek fel bárkit. Vagy van pártkönyve, vagy nincs. Ez a döntő. Teljesen mellékes szaktudás, a család szociális helyzete, a nemzetiségi hovatartozás.
Országos szinten a közhangulat már régen ellenük fordult, de próbáljuk elképzelni magunkat az ő helyzetükben, mi mit tennénk? Bevallanánk, hogy protekcióval jutottunk (vagy juttattuk gyerekeinket) munkahelyhez, önérzetesen felmondanánk, vagy behúznánk fülünket-farkunkat és várnánk, hogy elcsituljon a „vihar”?
Egészen biztos, hogy – mint az a miniszterelnök szavaiból kiérződik – a mindennapi létfenntartásért küzdő emberek ennek az országnak sírásói? Vagy csak annak a politikának az áldozatai, amelyet negyedszázaddal ezelőtt a most (is) hatalmon levők Nagy-Szerbia megteremtésének vérgőzös ábrándjaival, a tudós akadémia és az egyház áldásával alakítottak?
