2024. április 19., péntek
KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁRUNK

Nem lehet második pofon

Ön szerint mi lehet a martonosihoz hasonló tragédiák fő kiváltó oka?

(a www.magyarszo.com olvasóinak válaszai alapján)

Az utóbbi napok statisztikája elképesztő: négy férj ölte meg feleségét, a családon belüli erőszaknak pedig összesen 13 áldozata volt az elmúlt néhány napban. A legújabb – amikor ez az írás készül –, hogy Borban egy asszony törött koponyával és testén látható sérülésekkel került kórházba. Az ellátásra szoruló nő azt állította, leesett a lépcsőn. A rendőrség azonban kiderítette, hogy a 37 éves férj verte össze feleségét úgy, hogy az röviddel kórházba kerülése után kómába esett. A Martonoson és Oromon történtek után a belügyminiszter és a nők jogaival foglalkozó szerveztek is ígéretet tettek, hogy hamarosan lépéseket tesznek annak érdekében, hogy megvédjék a családon belüli erőszak áldozatait. A belügyminiszter máris meghirdetett egy platformot, amely különböző bizottságok alakítását helyezi kilátásba, azok együttes fellépését, illetve koordinált munkáját, és szó van benne a büntető törvénykönyv, valamint a családjogi törvény módosításáról is. Holnapra a nemi egyenjogúság kérdéseivel foglalkozó parlamenti bizottság jelentette be ülését, ezen majd megvitatják a családon belüli erőszak csökkentésének lehetséges módozatait.

Az év eleje óta 26 nőt ölt meg férje vagy partnere. Az, hogy hányat gyötör évek óta a vele egy lakásban, házban, életközösségben vagy házasságban élő vagy volt partnere, azt nem tudhatjuk. Az ilyen esetekre akkor derül fény, amikor már vér folyik. Bevallani azt, hogy akár testileg, akár verbálisan megnyomorítanak valakit a családon belül, az szégyen. Nem véletlen, hogy a közbeszéd is csak akkor foglalkozik ezzel a témával, amikor többszörös gyilkosság történik.

A családon belüli zaklatásnak különböző fázisai vannak. A statisztika azt mutatja, hogy főként nők az áldozatok. Szerbiában minden harmadik nő fizikai erőszak áldozata, minden hatodik pedig pszichikai terror alatt él.

Körkérdésünkben arra voltunk kíváncsiak, vajon olvasóink szerint mi lehet annak hátterében, hogy ilyen nagyarányú a családon belüli erőszak. Olvasóink egyaránt látják ennek okát az elszegényedésben, az elidegenedésben és a háborús traumák következménye is lehet az ilyen, emberhez nem méltó reakció.

Szerbia szigorú patriarchális társadalom. Egyszerűen évszázadok óta élnek azok az íratlan szabályok, hogy a nő nem egyenlő a férfival, a családfenntartóval. Gyakran, amikor a családfenntartói szerep veszélybe kerül, azaz a férfi nem tudja teljesíteni azt, hogy ő keresi a több pénzt, ő tartja el a családot, akkor más módon éli ki „uralkodását” : erőszakkal. Lehet ez verbális, lehet ez nyomasztó légkör, amikor a feleségre betegesen féltékeny a férj, és gyakran sajnos a tettlegességig fajul a bántalmazás.

Az utóbbi napokban a sajtó címoldalára került esetek csak a jéghegy csúcsa. Az, hogy mi történik a családi otthonokban, jobbára titok marad. A fent említett bori nő is azt akarta elhitetni, hogy leesett a lépcsőről, miközben úgy összeverte a férje, hogy koponyatörést szenvedett. Ennek feltehetően az lehet az oka, hogy vagy megfenyegette a férje, és nem merte bevallani, mi is történt, vagy, mint ahogyan ez lenni szokott, a bántalmazás után az őrjöngő férj sírva fakad, és azt bizonygatja, hogy szereti a feleségét, és soha többé nem fog előfordulni az, ami pár perccel korában megtörtént. S a nők nagy része ennek hitelt ad, pedig semmilyen magyarázat nincs arra, hogy egy férfi megüssön, hát még hogy összeverjen egy nőt. Ha az együttélés nem megy, el kell válni.

Csakhogy ez sem olyan könnyű. Vannak házasságok, amelyek nem működnek, amelyekben szenved a feleség, a férj és a gyermek is, de egzisztenciális okokból nem tudnak elválni. A tartósan rossz hangulat, a fenyegetettségben élés tönkretesz mindenkit: a gyermeket, aki ilyen hangulatban nő fel, a feleséget, aki retteg és a férjet is, aki kényszerzubbonynak érzi házasságát.

A pszichológusok azt állítják, az első pofon után ott kell hagyni a férjet. Nem kell abban reménykedni, hogy nem jön a következő. Hogy mégis miért várják meg a bántalmazott nők, hogy megérkezzen a második meg a sokadik pofon, esetleg tragédiába torkolljon az együttélés? Gyakran az a nő válasza: én akkor is szeretem. Ez az a válasz, amellyel sem a segítő barát, sem a szakember nem tud mit kezdeni. Hiába mondják az ilyen szomorú sorsú nőnek, hogy nem szerelemről van itt már szó, hanem sokkal inkább arról, hogy fél egyedül újrakezdeni az életet, sokan hajthatatlanok. S azok a gyermekek, akik ilyen környezetben nőnek fel, tulajdonképpen viszik magukkal a mintát, mint ahogyan sok más, jó mintát is. A rengeteg erőszakot meg a nők megalázást is tovább örökíti a család. Vagy úgy, hogy férfitagja felnőttként az otthonihoz hasonló módon oldja meg saját családjában a problémát, vagy úgy, hogy nőként az anya példáját látva eltűri, hogy bántalmazzák, megalázzák.

S ha ez így van, akkor fel lehet-e számolni a családon belüli erőszakot? Nyilván, ha a rendőrség nem csak akkor avatkozna be, amikor már vér folyik: ha valaki segítséget kér, akkor annak oka van, s jóval nagyobb felhatalmazás kellene a rendőrségnek, hogy a tomboló férjeket, partnereket eltávolítsa a családból, de ugyanakkor sokkal bátrabbaknak kellene lenni a nőknek is, hogy merjenek a bántalmazásukról beszélni, hogy ki merjenek szállni a rossz életből. Ehhez feltétlen szükség van a társadalom segítségére is. Most öt biztonságos ház van Szerbiában, ahol a családon belüli erőszak áldozatai meghúzhatják magukat, ahol segítséget kaphatnak. Ha minden harmadik nő fizikai bántalmazás áldozata, akkor nem ennyi, hanem ki tudja, hányszor ennyi menedékházra lenne szükség. Csakhogy a menedékház is átmeneti megoldás.

A családon belüli erőszak bármilyen törvényeket is hozunk, s bármennyire is javul az életszínvonalunk, nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra. Ahhoz, hogy ne legyen bántalmazás, a társadalmi szokásoknak, a családok működésének is változni kell. S legfőképpen nem kellene továbbörökíteni a nők megpofozását, megalázást. Nem lehet második pofon, mert az első is sok. Túl sok.