Idézőjelek közé kell tenni a címet, mert egy 1973-ban napvilágot látott szöveg- és elemzésgyűjteményt jelöl. Kell az idézőjel egyébként is, mert Bányai János a két kötetben nem száz, hanem jóval többi könyvről, s nem is csak regényekről ír.
Hasonló jellegű és kinézetű könyve a szerzőnek 2010-ben, ugyancsak a Forum Könyvkiadó gondozásában, Költő(k), könyv(ek), vers(ek) címmel látott napvilágot, s a század első évtizedében megjelent (vajdasági) magyar verseskönyvekről/versekről tartalmaz elemzéseket. Akkor mintha jobban bevált volna a kettős címre vonatkozó ötlet, azaz az egyes és a többes számú változat zárójeles egymásra csúsztatása, mivel ezúttal az egyes számú címváltozat harmadik szava a magánhangzóváltás miatt kissé „erőltetett”: prózá lesz.
A Táncsics Könyvkiadó által megjelentetett és több kiadást megért 100 híres regény című kétkötetes kivonat- és elemzésgyűjteményre (azóta már van 111 híres regény, meg egy sor más segédkönyv is rendelkezésére áll a könyvek világában tájékozódni szándékozó olvasónak!) funkcionális értelemben hasonlít Bányai János könyve: ismertetői a választott prózakötet tartalmába és elemzésének egy lehetséges változatába nyújtanak betekintést. A Bányai-féle könyvismertető az igényes publicisztikának azt az – a múlt század nyolcvanas éveiben preferált – élményközvetítő változatát képviseli, amely maga is a poétikailag elrendezett, esztétikailag megformált szépirodalmi szöveg kvalitásaival rendelkezik. Nyelvezete kimunkált, gördülékeny esszényelv.
Fent jelzett irányultságukból következően, s mert elsődlegesen a rádiós újságírás igényeinek felelnek meg (első megjelenési helyük a szerző Olvastam egy könyvet című rádiós rovata volt), az Író(k), könyv(ek), prózá(k) esszéi nem vállalják fel az értékkijelölő minősítés, az irodalmi alakulásfolyamatokba, történeti mozgásokba való elhelyezés, az elmélyültebb poétikai értelmezés és értékelés feladatát. Ebből a szempontból viszont Szerb Antal – az 1934 óta eltelt évtizedek során (a mai kutató számára legalábbis) tudományos hivatkozási alap helyett olvasmánynaplóvá „szelídült”, eredetileg nagyarányú szintézisként létrejött – világ- és magyar irodalomtörténetére, az olvasmánynapló tudományos hivatkozási alapként való alkalmazhatóságának korlátaira emlékeztető (és figyelmeztető) vállalkozás.
Az Író(k), könyv(ek), prózá(k) két kötete az utóbbi másfél évtized magyar (és vajdasági magyar) prózatermésére (többnyire regény-, de novella- és esszéírására is) nagyobb arányú rálátást biztosító kiadvány. Az ismertetők szerzői abc-rendben következnek egymás után; azonos szerző műveit a megjelenés időrendi sorrendjében mutatja be. Természetesen egyetlen olvasónapló sem adhat teljes, az adott műfajban megjelent minden művel számot vető rálátást olvasói számára, hiszen szerzője nem olvashatott el „mindent”. A bemutatott könyvek épp ezért erősen szubjektív választás eredményeként kerültek a kötetbe; Bányai a kortárs magyar próza recepció által legjelentősebbnek ítélt opusait (az Esterházy-, Nádas-, Darvasi-, Háy-, Parti Nagy-, Márton-, Grecsó-, Závada- etc. könyveket) olvasta és elemezte cikkeiben, de ott vannak érdeklődési körében azok az elsőkötetes, egykönyves vagy kevésbé ismert (a jelölt közmegegyezés szerint sem túl jelentős) prózaírók is, akik valamilyen értelemben és formában közel esnek személyes látószögéhez, vagy ugyanannak az irodalmi műhelynek (pl. a Híd folyóirat) a tagjai, ahova maga is tartozik. Egy olvasónapló vagy esszékötet lehet bizonyos mértékben szubjektív, viszont nem lehet hivatkozási alap vagy mérce, mert esetenként félrevezető, az objektivitás teljes mellőzése esetén pedig hiteltelen. A személyességen túl pl. nemigen magyarázható mással Bányai olvasónapjában az a mozzanat, hogy néhány, a vajdasági magyar irodalomban nem elsősorban a prózaírása miatt figyelmet érdemlő szerző munkásságának több írást is szentel, míg más, a kortárs magyar (és idegen nyelvű) kritika által is jól fogadott és terjedelmében sem jelentéktelen életműveket egyetlen mondattal sem méltat. Teret szentel a Híd Körhöz tartozó elsőkötetes szerzők munkáinak, ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy ezen kívül több más, sikeres irodalmi műhelye, autentikus szerveződése létezik a fiatal vajdasági íróknak.
Egyrészt a kihagyással és elhallgatással minősít is, másrészt annak az autokrata kritikai szemléletnek szerez érvényt, amely azt sugallja, hogy csak az általa figyelemre méltatott irodalmi jelenségeknek van értéke. Ez utóbbi eljárás megtévesztő is – nem elsősorban a másik olvasó, hanem a méltatott és ismertetett könyvek szerzői számára. Legkirívóbb példája ennek T. Kiss Tamás A tükörtestvér című – a fiatal olvasók körében rendkívül népszerű –, 2013-ban megjelent könyvéről szóló cikke. Hangsúlyozza ugyan Bányai, hogy „nincs sok köze” a regény megjelenítette világhoz, de – legalábbis a többi írás hangvételéhez képest – szokatlanul határozott és pozitív értékítéletet mond, ami egy elsőkötetes, minden kétséget kizáróan tehetséges szerző esetében jó dolog volna, ha ez a feltétel nélküli lelkesedés (amibe talán az is belejátszott, hogy a kritikaíró semmiképp sem szeretett volna „korszerűtlennek” látszani, másrészt hogy egy meghívásos regénypályázat díjazott alkotásáról van szó) nem volna ugyanakkor a pályakezdő író számára csapda is. Az így megírt kritika, amely nem tér ki rá és nem hívja fel a figyelmet arra, hogy A tükörtestvér azért mégiscsak hemzseg az utánérzésektől (úgy általánosságban az utóbbi tíz év amerikai filmsorozatai, pl. olyan sorozatok lehettek rá közvetlen hatással, mint a Breaking Bad. 2008–2013, AMC. Rend. Vince Gilligan. Magyarul: Totál szívás. RTL Klub, 2011-től), nem kifogásolja pikantériájának és pornográfiájának kamaszos poénkodó és legtöbbször célszerűtlen mivoltát, az önmagukért előadott, folyamatosan ismétlődő onanizáló plusz betépős jelenetek (mert semmilyen új jelentéssel nem bővülnek) lapos monotóniáját, támogatás és útmutatás helyett meggyőzi a szerzőt, hogy ennyi elég a jó regényhez. Közben meg nem. És sajnos ezeddig nincs is – bárcsak lenne! – értékelhető folytatása.
Van olyan könyvismertető is a két kötetben, amelyet azért kell kifogásolnunk, mert az ismertetett könyv bizonyos szegmeneseiről mondottak tényszerűen nem állják meg a helyüket. Tehát nem arról van szó, hogy B. J. egyféleképpen értelmezi az adott jelenséget, B. E. meg másként – mert az rendben volna –, hanem egyszerűen arról, hogy amit megállapít, az nem úgy van a könyvben. Szilasi László A harmadik híd (2014) című regényéről olvashatjuk, hogy „többen szólalnak meg a regényben egyes szám első személyben, de az alapszólam Nosztávszky Ferencé, akit legtöbbször Nosztaként vagy új fiúként hoz szóba a regény”. Az ugyan vitatható, hogy „melyik” regényben (mert nem „egy regény”-ről van itt szó) képviseli az alapszólamot Noszta, s hogy vajon ő tartja-e a kezében, ő mozgatja-e itt a történetszálakat, vagy egy másik, sokkal többet tudó elbeszélő (pl. Sugár Dénes/Damon Strahl), de alapvetően igaz, hogy nagyrészt Noszta mondja el a szegedi hajléktalanoknak egy bűnesetet is magában foglaló történetét. De az, miszerint a társadalomba visszakerült Nosztát hozza el a vendéglő közelébe az öccse autóval, s hogy ő mormolja magában a valamikori osztálytársak nevét – nem úgy van. Sugár Dénes érkezik így a harmincéves érettségi találkozóra, s ő az, akinek nem is nagyon akaródzik kezdetben bemenni a terembe a többiek közé, inkább leül „stréberkedni” az osztályfőnök és a magyartanár mellé a verandára, neki jelzik egy idő után „túlhúzott nevetésükkel”, hogy „hát Dénes, magának aztán odabenn jóval tágasabb”. Mert miért a Ferenc keresztnévre hallgató Nosztának, mutatnák ki a tanárok a társalgásban való feleslegességét úgy, hogy „hát Dénes, magának...” Igaz, hogy mindkét szereplő esetében szó esik egy Suzuki márkájú családi kisautóról, de apró figyelmeztető jel, miszerint Dénest egy „kétajtós kis kék Suzukival” hozza el az öccse a találkozó színhelyére, míg a hajléktalan Nosztáért egy „piros Suzukival” jön el az apja, hogy megmentse, s viszi haza Árpádharagosra, ellenben Sugár Dénes családja a Germinában lakik. Nem nagy dolog, mondhatnánk. Ugyanakkor fontos, hogy a többszólamú regény alaphangját így mégsem Nosztávszky Ferenc, hanem Sugár Dénes adja meg, s lényeges kérdés, hogy a kritika miért nem foglalkozik a mű összetett, több regényváltozatot magában sűrítő jellegével, s miért hagyja figyelmen kívül legfontosabb jelentésalkotó metaforáját, a „harmadik híd” kérdését. Mert a „nem létező” harmadik híd (innen „vetette le” magát Foghorn Péter – idézi a kritikus is) metaforájának értelmezési körében már egyáltalán nem biztos, hogy A harmadik híd csak – miként a könyvismertető állítja – „Szeged regénye”.
„Irodalom(történet)i regényes életrajz”-nak tarja Bányai János Márton László Minerva búvóhelye (2006) című regényét. Kétségkívül igaz, hogy a Johann B.-ként használt névalak mögött Batsányi János magyar író alakja áll, az ő linzi száműzetésének történetéről (is) szól ez a regény – de ez a meghatározás csak a mű felszíni rétegére, primer szólamára vonatkoztatható. A Minerva búvóhelye azonban ennél sokkal átfogóbb korszak- és művészettörténeti diskurzusokat indukál, miközben nagyon jól kivehető képzőművészeti és művelődéstörténeti szálakat görget az elbeszélő; mitológiai történetek, festmények és szobrok állnak további jelentések szolgálatában, s nem is biztos, hogy Batsányiról, a költőről és folyóirat-alapítóról, s nem Johann B.-ről, az örök Idegenről szól ez a regény. Épp ezért talán indokoltabb volna a regény műfaji sajátosságaira utalva az „irodalomtörténeti” helyett a „kultúratörténeti” jelzőt használni, nem beszélve arról, hogy a kritika címében a zárójelekkel jelölt kettősség csak úgy lehetne releváns, ha az első szóban az „o” is zárójelek közé kerülne. Ezáltal egyrészt „irodalomtörténeti”, másrészt „irodalmi életrajz”-nak lehetne olvasni. Az „irodalomi” alak – mondanom sem kell – semmilyen tekintetben sem elfogadható.
Bizonyos szerzők esetében (pl. Grecsó Krisztián, Szilasi László, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Lovas Ildikó etc.) szinte az egész prózaírói opust (illetve korszakot) végigolvassa a kritikus, négy–öt egymás után megjelent könyvet, de nem mindig tér ki az életmű/alkotói pálya belső alakulásfolyamataira, történéseire és változásaira. Ez különösen az Esterházy-, illetve a Lovas-próza ismertetésében szembetűnő és félrevezető hiányosság. Esterházy prózaírásáról ezáltal olyan képet fest, mintha 1986, a Bevezetés a szépirodalomba, de legalább a Harmonia cælestis (2010) megjelenése óta nem történt volna semmilyen változás alakulásában, holott az író két utolsó, formailag is összefüggő könyvével (Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat [2013], illetve Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat [2014]) kapcsolatban a negatív irányú változást regisztráló, a „legismertebb jelenkori magyar író” (Die Welt, 2013) életművében – különösen a kardozós változat miatt – „hanyatlást” regisztráló vélemények voltak „hangosabbak” az aktuális kritikaírásban. Hasonlóképp nem vesz tudomást Bányai a Lovas-próza felívelésének a Spanyol menyasszony (2007) megjelenését követő – minőségi értelemben – drasztikus megtöréséről; a fércmunkaként ható A kis kavics (2010) című regényről például úgy beszél, mintha a két korábbi regénnyel (Kijárat az Adriára [2006], Spanyol menyasszony) egyenes vonalú alakulást, együtt ható (város)regény-trilógiát alkothatna. Holott szembetűnően nem.
Az Író(k), könyv(ek), prózá(k) két kötetének legtöbb darabjában Bányai János nem mélyed el bonyolultabb összefüggések feltárásában, megmarad a tartalom és az olvasmányélmény esszéisztikus hangvételű elmondásánál. Ugyanakkor a tájékozódni szándékozó vagy útmutatót kereső olvasó (hiszen ezek a könyvek pragmatikai értelemben ennek a célnak felelhetnek meg!) nem kap választ bizonyos kérdésekre, pl. hogy az Esterházy Péter alkotta történelmi narratíva (az Egyszerű történet vessző száz oldal két kötetében) hogyan viszonyul önnön valóságalapjához: mondjuk a Buda visszafoglalása kapcsán emlegetett (Bányai által is megismételt) 1687-es esztendő elírás-e vagy az elbeszélésből következő megoldás. (Gondolom, hogy az Egyszerű történet... második darabjáról szóló ismertetőben a kisbetűvel írt Biblia sima elírás!)
A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a két kötetben megjelent Író(k), könyv(ek), prózá(k)-at szerkesztőjük, Sági Varga Kinga mutatta be. Bizonyára az eseményen több szó esett a könyvekről is, de az MTI tudósítása inkább a szerzőről, Bányai Jánosról mondott tisztelgő megállapításokat emelte ki. Ezek szerint: „meghatározó egyéniség, nemcsak a vajdasági kritikai irodalomtudományi gondolkodásban, hanem szélesebb körben, a magyarországiban is, és a kötet híven tükrözi a szemléletét”. Ez minden kétséget kizáróan így van. Mégis azt gondolom, hogy Bányai János ekképp való ikonná válása a magyar „kritikai irodalomtudományi gondolkodásban” meg is gátolta a recepciót abban, hogy valóban kritikusan viszonyuljon alkotói opusához. Mert ha eltekintünk ettől, és a kötelező tiszteletadás nélkül közelítünk az életműhöz – figyelmen kívül hagyva a szerző korai, mára feledésbe merült szépirodalmi kísérleteit –, egy gazdag esszéírói opusszal szembesülünk, benne hat kritikakötettel, esszémonográfiákkal és esszékötetekkel. Miért baj ez? Mert hiányzik belőle a tudományos életpályát kötelezően átható értekezői attitűd, a tanulmánykötetek hivatkozható rendje, a nagy volumenű szintézis, az eredetiben olvasott nyugat-európai elméleti gondolkodással szinkron alapvetés. Az esszékötetek ugyanis nem – az Író(k), könyv(ek), prózá(k) két kötete sem – ennek az apparátusnak felelnek meg.
______________
A MTI könyvheti tudósítása szerint 320 kritikát tartalmaz a két kötet. Lehet, nem ugyanolyan logika szerint számolunk, de szerintem nem. 188-at, ha külön számoljuk a könyveket, amelyekről (esetenként négy-ötről is) egyazon cím alatt beszél. Ha a cikkeket számoljuk, akkor ennél is kevesebb számú írást tartalmaz a két kötet.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
