Ki és mikor nyerte a magyar birkózás első olimpiai aranyérmét? – egy kvízműsorban is elhangozhatna a kérdés, hiszen az egyik legtrófeásabb magyar sportágról van szó, amelynek képviselői sikert sikerre halmoztak az olimpiákon, valamint a világ- és Európa-bajnokságokon is.
A feltett kérdésre a helyes válasz: Weisz Richárd, 1908, London. Becenevén Ricsi 1879. április 30-án született Budapesten: magassága (175 centi) az átlagosnak felelt meg, izomzata azonban jóval látványosabb volt az emberek többségénél, s ezáltal testi ereje is igencsak jelentős volt.
Kicsit furcsa, de Weisz sportolói pályafutása atlétikával kezdődött, ugyanis távolugróként kezdte, s versenyt is nyert, utána diszkosz- és kalapácsvetésben, majd rúdmászásban és függeszkedésben is első volt. Aztán evezett is, majd áttért a birkózásra, amelyben sorozatban hétszer (1903–1909) nyert országos bajnokságot, majd 1905-től súlyemeléssel is foglalkozott, aminek szintén meglett az eredménye, hiszen 1905 és 1908 között mindig az ő nyakába került a magyar országos bajnokságon az aranyérem. Félelmetes testi erejét az MTK kötélhúzó-szakosztálya is kamatoztatta, amikor 1905-ben bajnoki címhez segítette őket.
Weisz, mivel alacsonyabb volt a többi nehézsúlyú birkózónál, Weigand János segítségével egyéni stílust dolgozott ki, amely nagyban különbözött a többiekétől, hiszen a 20. század elején a nehézsúlyú birkózók amolyan állóbirkózást produkáltak, lábukat megvetették, s főleg egy helyben állva küzdöttek. Weisz mozgékonysága a nehézsúlyúak között mindenkit meglepett. Szüksége is volt az újításokra, ugyanis magassága miatt inkább középsúlyúnak számított, vagyis eleve hátrányból kezdte meccseit.
Az angolok az olimpiai számokat – híven a klasszikus olimpiai játékok hagyományához – egy helyen, a stadionban rendezték (az evezés és a lövészet volt a kivétel). Londonban nagy hőségben zajlott a küzdelem, s ez is Weisz kezére játszott, hiszen a nehézsúlyú ellenfelek előbb elfáradtak, őt pedig kevésbé viselte meg a nagy meleg. Első ellenfelét, a dán Carl Jensent már a 13. percben két vállra fektette. Aztán következett Carl bátyja, Søren, akit a bírák kétszer megintettek, s aki háromszor is a földre került. Annak ellenére, hogy Weisznek két vállra fektetni nem sikerült az idősebbik Jensent, a bírák a 20 perc letelte után jelezték, hogy vége van az egyenlőtlen küzdelemnek, és Weisz ezzel bejutott a döntőbe. Három nappal a később, július 26-án a döntőben az orosz Alekszandr Petrov volt az ellenfél, aki egy fejjel volt magasabb Weisznél. A felek hét percen keresztül csak taszigálták egymást, amit a mérkőzésvezető unt meg leghamarabb, s „kézzel való, szükségtelen ütlegelés” címén megintette mindkét versenyzőt. A figyelmeztetés Weiszre hatott serkentőbben: a 15. percben a földre vitte Petrovot, s azzal a lendülettel be is tusolta. Fájdalom, a bírák úgy ítélték meg, az akció zónán kívül történt… Eltelt az első 20 perc, majd a bíró 10 perces hosszabbítást rendelt el, és hiába támadott Weisz, ezek a rohamok eredménytelennek bizonyultak. A második húsz percben Petrov támadhatott, ekkor mutatkozott meg Weisz jó taktikája: úgy tűnt, hogy engedett egy fogást bevinni, ám akkor meghúzta ellenfelét, így Petrov alulra került. Weisz félnelsonnal próbálkozott, de Petrovnak sikerült kibújnia a fogásból. A bíró „állást” rendelt el, Weisz pedig – nagy pontelőnyének tudatában – arra figyelt, hogy az orosz ne vigye őt szőnyegre. A közönség már a magyar győzelmét ünnepelte, a bíró azonban újabb tízperces ráadást rendelt el. Ebben megint Weisz volt az aktívabb, jobban bírta erővel. Végül az egyórás küzdelem végén a döntést senki nem kérdőjelezte meg: „Győz és olimpiai bajnok: Weisz Richárd, Magyarország.”
Weisz a kortársait nemcsak erőben és birkózni tudásban, technikában múlta felül, hanem elméleti felkészültségben is. Fiziológiai ismereteinek köszönhetően nagyon alapos és precízen kidolgozott edzésrendszere is előnyt biztosított a számára.
Egy évvel a londoni győzelme után egy könnyelműségéért nagy árat fizetett. Nem hivatalos mérkőzésen, csak egy budapesti edzésen – fogadásból – állt ki a kor nehézsúlyú profi világbajnoka, a német Cziganiewitz ellen. Ezt a tettét nem nézte jó szemmel a Magyar Athletikai Szövetség (MASZ): a grémium profinak nyilvánította, és az amatőr versenyzéstől eltiltotta a felelőtlen bajnokot. A történet része még, hogy Cziganiewitz nem tudott fogást találni Weiszen, aki a profi nehézsúlyú világbajnokot is legyőzte. 1912-ben a MASZ megkegyelmezett neki, jelezvén, hogy ismét amatőrnek számít. Erre minden bizonnyal az késztette a szövetséget, hogy szerették volna, ha Weisz rajthoz áll az 1912-es stockholmi ötkarikás játékokon. Addigra azonban Weisz már felhagyott a rendszeres edzéssel, és versenyen sem indult többé. A birkózószőnyeget fűrészporra cserélte: nem mindennapi erejét kihasználva sokáig cirkuszokban lépett fel.
A nevéhez fűződik még az 1942-ben feloszlatott MTK újraalapítása. 1945 februárjának első napjaiban az ő lakásán mondták ki a kék-fehér egyesület újjáalakítását, és az újrateremtés mikéntjét is itt határozták meg. A MTK megerősödését azonban nem érte meg, mivel a II. világháború okozta éhezés olyannyira legyöngítette szervezetét, hogy még ugyanezen év decemberében belehalt egy epegyulladásba.
A londoni olimpián a negyedik helyet is egy magyar versenyző, Payr Hugó szerezte meg. Ő így emlékezett vissza az aranyérmes honfitársára: Weisz Richárd a becsületesség megszállottja volt, a gorombaságig egyenes, nyílt, őszinte, markáns egyéniség. Fogalom volt a klubjában, az MTK-ban császár, számomra legnagyobb tekintély a sportban.”
Arról, hogy milyen izomzattal és erővel rendelkezett Weisz, Krúdy Gyulának az Ady Endre éjszakái
című művében is találunk pár sort, amely a Somossy Orfeum kávéházról szól: „Hiszen volt itt is néhanapján verekedés, amikor Weisz Ricsi, a birkózóbajnok márványasztalokat emelgetett fel, hogy ellenfeleit megfenyegesse…”
