Magas, árnyas fák sorakoztak a templomkerítés mentén. Az árnyékban várakoztunk, a templom hirdetőtáblája előtt. A kultúrház két utca sarkán állt. Sárga falai vakítóan világítottak a napsütésben. Amikor hirtelen megjött, szinte előugrott az épület mögül a tánctanár fekete Ladája.
Leállította a motort, kiszállt, felénk intett.
– Gyertek, gyertek – mondta. – Kezdődik az edzés.
Kinyitotta a kultúrház ajtaját. Az autó csomagtartójából kivette a hifitornyot, a hangszórókat, a vezetékeket és a CD-ket. Sorban bevitte őket az épületbe. A templomkaputól időközben átsétáltunk a táncpróba helyszínéhez.
Odabenn a tanár összeállította a zenei felszerelést. Elkezdődött a próba. Párokba rendeződtünk, a tánctanár elindította a zenelejátszót. Középre állt, mutatta a lépéseket. Igyekeztünk a lehető legpontosabban megfigyelni a mozdulatait, megérteni az utasításait.
– Most az elejétől az egészet – mondta élénken. Tapsolt egyet. – Raj-ta! Egy, két, há... Négy, öt, hat.
Nekilendültünk. A cipőm letapadt a piszkos, ragacsos fapadlón. A többiek sem remekeltek. Rövidesen elhallgatott a zene.
– Nem. Nem jó – szólt a tanár. – Mutatom elölről.
Percekig lépegetett előttünk egyenes háttal, a megfelelő testtartást és lépéssorokat bemutatva. Álltunk, őt figyeltük. Csillogó lakkcipője csikorgott a szutykos padlón.
A kultúrház színházteremben zajlott a próba. Vörös függönnyel eltakart színpad magasodott a nagyteremben. Az egyik pillanatban a szemem sarkából úgy láttam, megrebben a függöny.
– Van ott valami – mondtam.
– Hol? – kérdezték kórusban.
– A függöny mögött – válaszoltam.
Mindenki odanézett. A függöny redői mozdulatlanul álltak.
– Csak a huzat volt – mondta a tanár. – Folytassuk.
Társaim szemrehányó pillantásokat lövelltek felém. Folytattuk a próbát. Felhangzott a zene, a ritmusra ügyelve tánclépéseket tettünk. De amikor az egyik fordulónál a színpadra esett a tekintetem, újra azt láttam, hogy megmozdul a függöny. Mintha egy mögötte elsuhanó test érintette volna meg. Megálltam.
– Mi történt? – kérdezte a tanár.
– Van ott valami – mondtam ismét. – Megyek, megnézem.
Elengedtem a lány kezét, akivel táncoltam. Tettem néhány lépést a színpad felé. A tanár hangosan rám szólt:
– Ugyan. Hagyd. Gyere vissza – kiáltotta.
A színpadra vezető lépcső korlátjába kapaszkodtam, felléptem az első lépcsőfokra.
– Mindjárt jövök – szóltam oda a többieknek.
Felmentem a lépcsőn. Elhúztam a függönyt. Beléptem mögé. Nagyon sötét volt a színpadon. A függöny két szélénél a terem villanyfénye halványan beszűrődött. A színpad mélye felé sűrű sötétség töltött meg mindent. Arra indultam. A deszkapadló megreccsent a talpam alatt. Próbáltam tájékozódni, érzékeim kiélesedtek, tágra meresztettem a szemeimet. Hallottam a zenét. A többiek nélkülem gyakoroltak.
És akkor megláttam. Az egyik fa oldalajtó mögül egy vöröses-narancssárga színű szempár figyelte a mozdulataimat. Semmi mást nem láttam, csak a parázsló szemeket. Megborzongtam. Kezeimet tapogatózva előrenyújtva elindultam arra, ahol a szempárt láttam. De egy pillanat alatt eltűnt. Újra teljes sötétség.
Váratlanul a kezem útjába került valami puha anyag. Hideg, nyirkos érintést éreztem. Mintha gumikesztyűvel nyúltak volna a kezemhez. Ez a furcsa, hideg anyag megszorította a csuklómat, és húzni kezdett valahová a játéktér mögé. Könnyedén kiszabadíthattam volna magam a fogásból, de nem tettem. Nem álltam ellen. Ekkor hátrafordult. Egészen közelről láthattam a parázsszínű, nagy szempárt és egy test bizonytalan kontúrjait.
A talpam alatt olykor megreccsent, megroppant egy deszka, a lény lépései halkan siklottak a padlón. A szempár elhelyezkedéséből ítélve, úgy egy méter magas lehetett. Követtem. Nem tudtam, hová megyünk.
Rövidesen megálltunk. Kinyitott egy ajtót. Hagytam, hogy maga után húzzon, be egy helyiségbe. Éreztem, hogy megkerül. Hozzáért valamilyen tárgyhoz, ami megcsúszott a padlón. Felkapcsolta a villanyt. Megdermedtem.
Egy csupasz, ráncos, barna bőrű lény állt előttem az öltöző ajtajánál. Leginkább talán egy szőrtelen, aszott csimpánzra emlékeztetett. Nagy, torz feje volt. Hatalmas szemei most barnának látszottak. A gerince hajlott. Egyik hosszú, vékony kezét a padlóhoz támasztotta, a másik ernyedten lógott. A testét apró foltokban itt-ott világosszürke szőrpihék borították. Semmi hasonlót nem láttam korábban.
Újra megfogta a kezem. Mélyen a szemembe nézett, arca kifejezőbbé vált. Én is megszorítottam az ő kezét. A puha kezekből melegség áradt a tenyerembe. Arcáról fájdalmat olvastam le. Ekkor tűnt fel, hogy a lénynek egyáltalán nincsen szája. Emberi vagy állati szájnak a nyomát sem tudtam felfedezni. Ez megrémített.
Látva félelmemet, erősebbre fűzte szorítását. Arcán biztató kifejezés jelent meg. Megfogta a másik kezemet is. Furcsa, bizsergető, mégis kellemes érzés áradt felém. Lassan teljesen megnyugodtam. Szívverésem lelassult. Néhány pillanatig tartott ez a békés állapot.
Elengedte a kezem. Hátat fordított nekem, kinyitotta az öltöző ajtaját. Beszűrődött a zene. Még egyszer rám nézett nagy szemeivel. Aztán esetlen mozdulatokkal, kicsit úgy, mint egy pingvin, kiment. Elnyelte a sötétség.
Egy percig mozdulatlanul álltam. Utánamentem, de nem láttam sehol. A lény eltűnt. Szemeim előtt koromfekete sötétség tátongott. Visszabotorkáltam a próbaterembe.
Amikor megpillantott, hozzám fordult a tanár:
– Láttál valamit?
– Semmit – válaszoltam. – Csak a huzat volt.
– Megmondtam – vetette oda elégedetten.
Csatlakoztam a többiekhez, folytattuk a próbát. Egy szót sem szóltam arról, mi történt velem a függöny mögött. Úgysem lehet mindent elmondani.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
