2024. április 16., kedd

Partizánok, németek, indiánok

Gyerekkorunkban, amikor partizánosat játszottunk, mindig a németeket lőttük. Olyannyira, hogy még amikor indiánosat játszottunk, akkor is a németeket nyilaztuk. Szabad fogalmazásban ez a monológ Csernik Árpád Van valami bejelentenivalója? című előadásában hangzik el, de szinte bármelyikünk személyes élménye is lehetne a gyerekkorból. Ezt tanították az iskolában, ezt mondta a tévé, mi mindannyian pionírok, partizánok voltunk és a gonosz németek ellen harcoltunk. Aztán, amikor egyrészt nagyobbak lettünk, másrészt meg az egyszólamúság is fellazult, megtudtuk, hogy ettől azért árnyaltabb a kép. Mára meg olyannyira összekavarodtak az akkor megtanult elvek és dolgok, hogy a fasizmus felett aratott győzelem eszméire épülő Európai Unió központi állama épp a „németek” lettek, az évtizedeken át hősként ünnepelt Vörös Hadsereg, vagyis az oroszok pedig nemrégiben hidegháborús ellentétbe sodródott ezekkel az országokkal.

Az ukrajnai háború miatt kialakult ellentét pedig rányomta a bélyegét a fasizmus felett aratott győzelem hetvenéves évfordulója kapcsán Moszkvában tartandó megemlékezésre is. A Kreml a felvonulásra meghívta az európai államfőket, de ugyanúgy az Egyesült Államok, Kanada, Kína, Brazília, India és a Dél-afrikai Köztársaság első embereit is, akik közül sokan, közöttük Barack Obama amerikai elnök és David Cameron brit kormányfő távol maradnak, míg a „németek” kancellárja, Angela Merkel diplomatikusan úgy döntött, hogy másnap, május 10-én Putyinnal közösen koszorúz Moszkvában.

Szerbia államfője is meghívást kapott a moszkvai felvonulásra, amit el is fogadott, sőt, Tomislav Nikolić a Szerbiai Hadsereg gárdistáinak egy részét is magával viszi.

Ezen döntése pedig ismételten viharokat keltett, számos kérdés felvetődött. Nézzük őket.

Minden ilyen esetben, amikor Szerbia külpolitikájának kérdése kerül előtérbe, konkrétan az Oroszország-EU dilemma, kiélezettebbé válik a konfliktus az államfő és a kormányfő között, ami nagyjából levezethető a Szerb Haladó Párton belüli két áramlatra is. Vučić minden erejét latba vetve igyekszik meggyőzni országot és világot arról, hogy Szerbia nyugati irányba halad, modernizálódni szándékozik és szakított sötét, nacionalista múltjával, meg hát egyáltalán mi is az a Karlovac–Karlobag–Ogulin–Virovitica vonal? Ilyenről ő aztán nem hallott. És akkor színre lép akadémiai végzettségű államfőnk, aki rendszerint egyetlen lépéssel, gesztussal lenullázza mindazt, amit a kormányfő mondott vagy tett. Ez történt most is. Miközben azon nyugati államok vezetői, amelyek irányába mi a kormányfő szerint nagy ütemben tartunk, a már említett hidegháborús viszonyok miatt távol maradnak a moszkvai parádéról, Nikolić készségesen bejelenti, hogy ő elfogadja ezt a meghívást, sőt még katonákat is visz magával, hogy ők is ott parádézzanak. És teszi ezt, legalábbis a médiában megjelent információk alapján úgy, hogy Vučićtyal nem is egyeztet.

Ilyen formában pedig, ki tudja, hányadik alkalommal gördít újabb követ az amúgy is göröngyös szerb uniós útra. Eléggé beszédesnek tekinthető Johannes Hahn európai bővítési biztos nyilatkozata, aki azt mondta „a szerb államhatalom képviselői több alkalommal is megerősítették, hogy az európai integráció Szerbia stratégiai célja, valamint azt is kifejtették, hogy kulcsfontosságúnak tartják az európai értékek melletti elkötelezettségük bizonyítását. Tisztában kell lenni azzal, hogy Szerbia lépéseit hogyan értékelik az EU tagállamai és a nemzetközi közösség. Semmi sem tekinthető megfelelő lépésnek, ami az európai értékek melletti elköteleződéstől való eltávolodásként értelmezhető.”

Tehát, Hahn a maga diplomatikus nyelvhasználatával éppen azt közölte, hogy ha az ország úgy döntött, előre akar haladni, akkor előre is kellene lépkedni, nem pedig időnként egyet-kettőt hátrafelé, mert netán olyan döntés születik, hogy egy ideig előre egyáltalán ne menjen.

Azt meg már csak mellékesen érdemes megemlíteni, hogy Nikolić egy olyan ország államfőjeként lohol Moszkvába, a Vörös Hadsereg sikereit ünnepelni, amely hosszú évek óta tagadja saját partizán múltját, ehelyett pedig a csetnik mozgalom vívmányaira büszke, akik történetesen kommunistaellenesek voltak és a britekkel működtek együtt a második világháborúban. Persze, a németek mellett.

Úgyhogy azt gondolom, épp eléggé zűrzavaros ez az egész történet, az, hogy itt mikor ki volt a jó és ki a rossz oldalon, vagy éppen ki volt az, aki egyik oldalról a másikra ugrált. Elvileg nincs abban semmi kivetnivaló, hogy egy – földrajzilag – európai ország államfője részt vesz a fasizmus felett aratott győzelem kapcsán rendezett felvonuláson. A gyakorlatban azonban ennél sokkalta árnyaltabb a kép és egy komoly ország felelős vezetőjének tudnia kellene, hogy minden döntése jelzésértékű és minden lépésének következményei lehetnek. Jó lenne, ha tudná, hogy ő most partizán, csetnik vagy német. Esetleg indián. Mondjuk: az utolsó mohikán.