Zentai lakhelyemet tekintve az akkori Dózsa György, mai November 11. iskolában kellett volna kezdenem az általánost, ám édesanyám akkortájt az Emlékiskolában tanított, s úgy látta jónak, oda íratnak, hogy „szem előtt legyek”. Mindezt a későbbiekben nem is bántam meg, hiszen kiváló osztályom, osztálytársaim voltak, s angolt tanítottak ott, nem pedig az akkortájt mihasznának tűnő németet, ám egyvalamiért mindig irigykedtem a dózsásokra: nekem úgy tűnt, hogy onnan több és jobb sportoló kerül ki, mint a másik iskolákból. Főleg a csapatsportokban jeleskedtek, azon belül is a kosárlabdában és a labdarúgásban, de kiváló atléták, úszók, pólósok is kikerültek onnan, s úgy tűnt, az utánpótlás kifogyhatatlan.
Az utolsó csapatával, a tóthfalusi tehetségekkel
Természetesen nem arról volt szó, hogy a központban ügyesebb gyerekek éltek, hanem egyszerűen arról, hogy voltak ott sportfanatikus tornatanárok, akik szemében nem nagyon volt olyan, hogy valaki nem sportol. Közülük is kiemelkedett Bognár András, a közkedvelt tanár néptárs, aki ugyan szigorú volt (a „barackjaira” mindenki emlékszik), de nagyon sokan köszönhetik neki, hogy sportközelbe kerültek, különösen a labdarúgás közelébe, amely sportágban nem nagy szó, ha azt mondjuk, igazi zentai legendáról van szó Bandi bácsi személyében.
A híres zentai tornatanár Padén született 1947-ben, ahol szorgalma és kiváló jegyei mellett gyorsan megmutatkozott a sportra való különleges tehetsége is, így kisvártatva nem is volt jobb sakkozó, asztaliteniszező, kézilabdázó… a faluban. Az általános után Szabadkára, a tanítóképzőbe került, s a kezdeti nehézségek után (nagyon komoly iskolának számított az annak idején) kiválóan helytállt választott hivatásában, mert azt azért talán ki lehet jelenteni, hogy Bognár elsősorban pedagógus volt, s csak azután sportoló, edző. Szabadkán még a Spartacus kézilabdacsapat tagjaként jeleskedett, de csakhamar átállt a labdarúgásra, amely sportág végül az egész életét meghatározta.
19 éves korában aztán Zentára hozták, közben pedig a Testnevelési Főiskolára járt, s annak elvégzése után 1970-ben kezdett el tanítani. Aktívan 1973-ig, Miklós fia születéséig játszott, ezután pedig előbb a Zenta ifjúsági csapatát vezette, később pedig a felnőttcsapat is az ő irányítása alá került. Meg kell említeni, hogy ebben az időszakban (is) sokat segített neki Csimi bácsi, azaz Urbán István iskolaigazgató, aki talán az utolsó mohikán a Zenta első igazi nagy labdarúgó-generációjából.
A tanár néptárs azonban mégsem a Zenta soraiban vált legendássá, hanem a gyári csapatban, a Žitoprometban. A kis műkedvelő gárdából kiváló együttest faragott, amely egy időben még a „nagy testvért”, a Zentán is alázta. Bandi bá 1980-ban kezdte el ott a munkát, s mintegy 18 évet töltött el a malom mögött, méghozzá úgy, hogy időnként egy személyben volt edzője a két pionírcsapatnak, az ifiknek és a felnőtteknek is! S bár a Zsiti lehetősége azért erősen korlátozott volt, az akkor kiváló Szabadkai Ligáig vezette a malmosokat, de talán még ennél is történelmibb volt az a siker, amikor 7:1-re legyőzték a Zentát!
Utolsó edzői feladatát már nyugdíjasan vállalta Tóthfaluban, az ott alakulandó fociakadémián. Szerette azt a munkáját is, de a helyzet mást teremtett, így immár a gondtalan nyugdíjaséveit éli, ám feleségével, Erzsike nénivel sokat kirándul, s kezdettől fogva támogatja és látogatja a Kárpát-medencei diákbajnokság rendezvényeit, amelynek délvidéki koordinátora egykori játékosa, Gyólai Zoltán.
Bognár András a legendás magyar válogatott kézilabdázóval, Farkas Ágnessel és Gyólai Zoltánnal
A tanár néptársat egészen kicsi korom óta ismerem, hiszen az internátuson keresztül édesanyám és ők is csoportokat vittek a tengerre, akkor heteket, hónapokat töltöttünk együtt. Mindig vidám, de kivételesen precíz embernek ismertem meg, akinek az volt a kedvenc szavajárása, hogy: Rend, munka és fegyelem! Mindig hitt a jó szervezés erejében, így még sok edzéssémája is ott lapul a fiókjai mélyén. Rengeteg kiváló játékos edződött a kezei alatt, így például Đorđe Roganović, Rudics Béla, kisebb fia, Miklós, Andruskó Attila és Nemanja Nikolić, közülük pedig Kitli József mindenáron akart velem beszélni a mai nap előtt. Skype-on értük el egymást:
– Okvetlenül írd meg, hogy az ő ténykedése révén lett belőlem labdarúgó, majd később edző is. Nem értettünk egyet mindig, kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen, de soha nem felejtem el például emberségét, amikor közülünk három pionírt vittek Popova Šapkára edzőtáborozni, s mivel nem volt pénzünk minderre, ő fizette ki nekem. Nagyon nagy fegyelmet követelt, de nemcsak a focit nézte, hanem azt is, hogy embert faragjon belőlünk. Nekem személy szerint mindig is ő lesz a nagybetűs Utánpótlást Oktató Edző, ő a mi Tanár Néptársunk!
Igen, fegyelmet követelt, amit Miki fia is megerősített: „Nála bizony nem volt olyan, hogy kétszer mondott valamit. Amikor bátyámmal kint játszottunk az utcán, csak füttyentett egyet, s mi tudtuk, haza kell menni, abban a pillanatban…”
Bognár András szigorú volt, de vérbeli pedagógus. Teljes volt az élete a munkahelyén és családi körben. Zenta sporttörténelmébe máris bekerült, s nevét még hosszú évtizedekig nem feledik el. Remélhetőleg az önkormányzatban is lesz valaki, akinek majd eszébe jut, mert munkássága legalább egy plecsnit megérdemel.
S hogy mindezt miért írtuk le? Hát azért, mert Bognár Andrásnak ma van a születésnapja! Szerkesztőségünk és a sok-sok tanítványa nevében köszöntjük: Isten éltesse, Tanár Néptárs!
