„Max remélte, hogy Mary ismét ír. Mindig is szeretett volna egy barátot. Egy barátot, aki nem volt láthatatlan, háziállat, vagy gumifigura. Számolta a csillagokat és arra gondolt, vajon hány nap, óra, perc kell hozzá, hogy a levele Ausztráliába érjen.”
Adam Elliot 2009-es mozifilmje egy igaz történeten alapuló, megdöbbentő barátságról szól, egy gyermek és egy felnőtt férfi között. Történetünk 1976-ban kezdődik, és 18 évet ölel fel. Mary Daisy Dinkle egy 8 éves kislány, magányosan tölti mindennapjait egy ausztráliai kisvárosban, s rengeteg kérdés foglalkoztatja. Úgy dönt, egy New York-i telefonkönyvből választott címre ír levelet, mégpedig egy igen furcsa nevű, bizonyos Max Horovitznak, hogy feltegye neki nem mindennapi kérdéseit. Levélváltásaik során megosztják egymással gondjaikat, félelmeiket, s főként: ismereteiket a világról. A 70-es években azonban valóban nehéz dolog volt fenntartani egy ily hatalmas távlatokat átszelő barátságot.
A film mintegy visszatekintés az elektronikus kütyük érájának küszöbéről egy olyan korszakra, mely a bélyegek és a levélpapírok kora volt, bemutatva annak szépségét és nehézségeit egyaránt. Mary és Max levélváltásai során nemcsak barátra lelnek egymás személyében, valami más is történik. Mary a felnőttek – számára zavaros – beszédének dekódolásával folytat harcot, Max pedig a nonverbális jelek megértésével küzd.
A GYERMEK ÉS A SZÓ
Az időintervallumot, hogy mettől meddig tart a gyermekkor, nem a génjeink határozzák meg, ez nem biológiai kategória. Neil Postman egyfajta társadalmi képződménynek nevezi, mely alapján a gyermekek világát különbözetjük meg a felnőttekétől. Ez a megkülönböztetés pedig csupán párszáz éve van jelen.
A gyermekeket nagyon sokáig kezelték úgy, mint kis felnőtteket. Ennek elsődleges oka Postman szerint a társadalom kommunikációs közege volt, az írásbeliség előtt minden társadalmi érintkezés alappillérét a szóbeli kommunikáció képezte. Ez oly módon határozta meg a gyermek és felnőttkor közti határvonalat, hogy a gyermeket beszédképességének kialakulásától kezdve tekintette a társadalom a felnőtt világ teljes értékű résztvevőjének. Azaz, a beszéd és megértés képessége – amire biológiailag mindannyian programozva vagyunk – volt az, ami megkülönböztette a gyermeket a felnőttől.
Postman úgy véli, Gutenberg találmánya nagymértékben járult hozzá egy új társadalmi osztály létrejöttéhez: a gyermekekéhez. Felfedezése után az európai kultúra olvasó kultúrává vált, és ettől a ponttól kezdve az olvasás képessége volt a feltétele a felnőtté válásnak. Olvasás által pedig az ember közelebb került mindennemű tudományhoz, különböző jártasságokat szerezhetett könyvekből. Ahhoz azonban, hogy valaki tanulni tudjon, tudnia kellett olvasni.
A 16. századtól kezdték a fiatalokat elkülöníteni a társadalom más részeitől, hogy megtanuljanak olvasni, azaz, eleget tegyenek a felnőttség követelményeinek. Munka árán juthattak csak el a felnőttségig – el kellett sajátítaniuk az olvasást –, ez pedig már egyáltalán nem nevezhető biológiailag automatizált folyamatnak.
Így hát megalakultak az iskolák, mely folyamat magával vonta az ember egy sajátos osztályának megjelenését, a gyermekekét, kiknek értelme és jelleme minőségében tért el a felnőttekétől. Az iskola meghatározott célja az írni és olvasni tudó felnőtté nevelés volt, e tudást pedig, hogy át tudja adni az intézmény, figyelembe kellett vennie a gyermekkor sajátosságait; elkerülhetetlen volt a szemléletváltás, végre úgy kezdtek rájuk tekinteni, mint megformálatlan emberekre.
Az elmúlt 350 évben folyamatosan formálódott a gyermekkor értelmezése, melyet nagyban befolyásoltak azok az elvárások, amelyek beszédükkel, játékukkal, öltözködésükkel és tanulásukkal kapcsolatban állítottunk fel.
MARY ÉS A FELNŐTTEK
A film visszatekintést ad arra az időszakra, amikor az elektronikus médiában változás ment végbe, ami elindított valamit. A televízió szerepe elsődleges volt. Ugyan a történetben nem kap akkora szerepet – leszámítva a Nobletek című tévéműsort, ami két főszereplőnk kedvence - mégis jelentősége van, utalás történik ugyanis a jelenségre. Annál is inkább, hiszen a televízió nem csupán nyelvi természetű, az információt leginkább vizuálisan közvetíti; „nézni” szoktuk. Ez a „nézés” pedig – ahogy Neil Postman fogalmaz – nem más, mint képek gyors egymásutánjának felismerése, ami minimális analitikus dekódolást igényel.1 Ebből következik, hogy az innen származó információk többsége mindenki számára hozzáférhető, a könyvekkel ellentétben, hiszen azok nyelvtani és lexikális szempontból eltérőek, megértésüket meghatározzák a befogadó képességei. S ugyanez történik a beszédnél is.
Mary 8 éves, s mint ami minden kisiskolásra jellemző, érdeklődése a külvilág felé irányul. Igyekszik megérteni azt, azaz az ok-okozati összefüggéseket, így rengeteg kérdés foglalkoztatja. Kíváncsisága – a tudományos kérdések mellett – a születés problémájára és a nemiségre is kiterjed, kérdéseit pedig nincs kinek feltennie.
Szülei, az alkoholista anya, a befelé forduló, igen depresszív alkatú apa, illetve az élénk képzelőerejű nagyapa, a szövegek különböző szintű kódolásával tartják távol Maryt a felnőttek információs világától. Gyermeki perspektívája a narrációban is tükröződik: visszaköszön benne az összes olyan eufemizmus, amellyel a felnőttek élnek, hogy elfedjék az igazságot. Anyja állítása szerint ő csak egy „baleset” volt, amit a kislány nem tud értelmezni. Ralph nagyapó a Méhecskék és virágok című felvilágosító szöveg helyett egy sajátos – a film morbid humorához tökéletesen illő – történettel ámítja Maryt, miszerint a gyermekek nem véletlenül születnek, hanem az apukák találják meg őket a söröspoharuk alján.
A legnagyobb kérdőjel azonban számára anyja, Vera Lorraine Dinkle viselkedése volt, aki egész nap sherryt ivott. Azt mondta, ez egyfajta tea felnőtteknek, amit állandóan tesztelni kell. Azt sem értette, miért vesz folyton „kölcsön” dolgokat, amit a nő azzal magyarázott, hogy azért rakja őket a ruhája alá, hogy ne kelljen műanyag szatyrot venni.
Egy nap úgy dönt, levelet ír egy amerikainak, hogy megtudakolja tőle, honnan jönnek a kisbabák. Így jut el a levele Maxhez.
MAX ÉS A FELNŐTTSÉG
Max világszemlélete egyáltalán nem nevezhető gyermekien kíváncsinak és pozitívnak, mint a kislányé, sokkal inkább nyomasztó és félelmekkel teli. Otthonülő, túlsúlyos férfi, aki Asperger-szindrómában szenved. Ez a rendellenesség az autizmus enyhébb formája, mely komoly viselkedési és beilleszkedési zavarokkal jár.
Többek között gondjai vannak az alvással is, éjszakákat tölt tévénézéssel, továbbá rendszeresen csokis hot dogot eszik. Olykor pszichiáterhez, csütörtökönként pedig az Anononym Zabálók gyűlésére jár, ahol Marjorie Butterworth furcsa pillantásai rendszeresen felzaklatják. Maxnek nehezére esik a nonverbális jelek megértése, így a flörtölés is távol áll tőle, nem tudja értelmezni az arckifejezéseket, sőt mi több, a legtöbb embert egyenesen zavarónak találja.
Mary levele igazán nyugtalanná teszi, végül mégis visszaír a kislánynak.
A LEVELEZÉS
A levélváltásnak megvannak a nehézségei. Főszereplőink olykor akadályokba ütköznek, ha levelet szeretnének küldeni egymásnak. Olyan akadályokba, melyek ma már banálisnak tűnhetnek, hiszen a mobilkommunikációs eszközök elterjedésével szinte bárkit bármikor, bárhol el lehet érni.
Mary egy alkalommal jobb híján húscsomagoló papírt csen a hűtőszekrényből, hogy legyen mire írnia, megküzd a kisiskolások mumusával, az S betű ide-oda kanyargó kígyójával, Max írógépéből kifogy a tinta, és bizony előfordul az is, hogy a levelet nem a címzett kapja kézhez, vagy esetleg félreértés útján csak késve jut el hozzá.
Azonban megvan a bája a hagyományos levelezésnek is, hiszen jó utat lehet kívánni a levélnek, izgatottan számlálni a napokat, míg a válasz megérkezik, s nem utolsó sorban egy kézzelfogható emlék maradhat, egy barátság emléke. Sőt mi több, az is előfordulhat, hogy a levélnek illata van, árulkodva a körülményről, amelyben íródott, a személyről, aki írta. Ez pedig egyedülálló módon hozhat közelebb két levelezőtársat egymáshoz.
A történet előrehaladtával kiderül, hogy hőseink több szempontból hasonlítanak egymásra, mint azt elsőre gondolhatnánk. Érdeklődési körük és problémáik sokban megegyeznek: magányosak, kirekesztettek, kutatják a szerelem misztikumát, keresik életük célját, és nehezen tartanak önkontrollt – ki étkezésben, ki alkoholfogyasztásban. Ez utóbbit pedig nagyban befolyásolja problematikus családi hátterük.
Interkulturális kommunikációjuk egyik megmosolyogtató gesztusa a frizbi definiálása, ami Max szerint éppen olyan, mint egy bumeráng, kivéve, hogy nem jön vissza; vagy a piranha Mary magyarázatában, ami nem más, mint aranyhal, csak fogakkal.2
Ahogy a film előrehalad, a levelezés tartalom és szóhasználat szempontjából szintet lép, éreztetve ezzel az idő múlását is, hiszen szereplőink érdeklődési köre az évek során változáson megy át, új ismereteket szereznek, és már Mary is jól használja az idegen szavakat.
AZ ÍRÁS, OLVASÁS ÉS AZ ÉLŐSZÓ
Nem mellékes a színkód, az a vizuális találékonyság, amivel a film játszik. Az ausztrál kisvárosból érkező ajándékok színe az új környezetben (New Yorkban) is határozottan jelzik, honnan érkeztek, hiszen Mary világában minden barna tónusú, ellentétben Maxével, ami szürkén ábrázolt, színmentes. Kivéve az emberek nyelvét, ami kizárólag piros. Ez a kivétel pedig elgondolkodtató. A nyelv, ami a némaság és közömbösség szürkeségében egyedül színes: a legszembetűnőbb módon hangsúlyozza ki a fő problémát.
Két hősünk írásban kommunikál, Max írógéppel ír, míg Mary kézzel, levélpapírra. Miként Benczik Vilmos fogalmaz: „Az írógépelés a kézzel való íráshoz képest igencsak eltérő attitűdöt követel meg a szöveg létrehozójától.”3 A papírra vetett szó és az azt író között mély, már-már bensőségesnek mondható kapcsolat jön létre Benczik szerint; az írás megfontoltabb: egy kedves ismerősnek írva az ember igyekszik legszebb kézírását elővenni, szépen kifejezni magát. Sőt, a kézzel írott szöveg tükrözheti akár a lelkiállapotot is, amelyben íródott, a sorok vonalvezetésében, vagy a betűk magabiztos kanyarítottságában. Ellenben ezzel az írógép és ember viszonya nemigen mutat a technikai köteléken túl. Ezzel az eszközzel csak egyforma módon lehet írni, nem kell gondolkodni a betűk megformálásán, és az írástudást is csupán a betűk egymástól való megkülönböztetésére szimplifikálja. A beszéd ütemével azonos gyorsasággal lehet írógéppel írni; ez ugyan dinamikussá teheti a szöveget nyelvezetében, azonban, mint ahogy erről már szó volt, nem is lesz olyan elmélyült az írás, mintha azt valamilyen hagyományos írószerrel írtuk volna.
Az írásban való kommunikáció megjelenése a szóbeliségben addig ismeretlen szituációkat hozott létre. A szemtől szembeni beszélgetéseknél, ahol a két fél látja egymást, a reakciók: arcmimika, testtartás s maga a helyzet interaktivitása azonnali visszajelzést ad a beszélgetőpartner befogadói képességéről, ami segítségül szolgál a közlendő (újbóli) megfogalmazásában. A levelet író ember viszont nem láthatja előre, hogy a címzett miként reagál az olvasott szövegre, hogyan értelmezi, félreért-e esetleg valamit. Ezekre a tényezőkre tekintettel kell lennie, és megfontoltan kell a szavakat papírra vetnie. Kitűnő példa erre a filmben az a jelenet, amikor Mary egyetemi tanulmányait befejezve disszertációja témájaként az Asperger-szindrómát választja, és barátját, illetve annak leveleit használja fel esettanulmányként. Munkája annyira jól sikerül, hogy kiadók keresik fel. A lány büszkén küldi el könyve első példányát Maxnek, ám a férfi feldühödik a hírek hallatán, s elkezdi begépelni levelét, amit végül nem küld el ugyan (helyette szimbolikus üzenetként az írógépéből kitépett „m” betűhöz tartozó kart postázza a lánynak). Ez az eset viszont kiválóan szemlélteti a fent említett problémákat. A levél így szól:
„Kedves Mary Daisy Dinkle,
Jelenleg nem tudom magam tisztán kifejezni, így aztán felsorolom érzéseimet, azzal kezdve, ami a legerősebb: megbántott, zavarodott, elárult, kényelmetlen, stresszes és ziháló. Az utóbbi nem igazán érzés, de gondoltam tudnod kell róla.”
Az élőbeszéd dialogikus, míg az írás jellemzően monologikus tevékenység. A párbeszéd közben a feladó és a címzett olykor szerepet cserél, s egymás szövegalkotási és – befogadási tempójához kölcsönösen alkalmazkodniuk kell. Azonban ennek a kommunikációnak is – mint mindegyiknek – megvan a maga hátránya. A beszélő félnek annyi idő áll a rendelkezésére, hogy mondandóját megfogalmazza, amennyi idő alatt kimondja a szavakat, a befogadónak pedig azok értelmezésére, amennyi idő alatt az üzenet szavai elhangzanak. Ez az időbeli korlát pedig egyértelműen akadályozza a verbális szövegalkotást, mind terjedelem, mind tartalmának mélysége szempontjából.4
Ettől eltérően, az írásban kommunikáló emberek esetében, az üzenet feladásának és fogadásának nem kell időben megegyeznie. Az olvasót az időkorlát eltűnése nagyban hozzásegíti ahhoz, hogy a szöveget saját értelmezési képességeihez mérten, annyi idő alatt dolgozza fel, azaz fogadja be, amennyi számára szükséges. Egy-egy szót, mondatot többször is elolvashat, ezáltal részeiben analizálhatja a szöveget. Csökkentve az olvasási sebességet, több időt szánhat rá, miközben annak elhangzása csupán másodperceket venne igénybe. Olvasással tehát sokkal bonyolultabb szövegek megértésére vagyunk képesek, mint élőszóban.
A monologikus szövegalkotónak is előnye származik az igény szerinti időkihasználás lehetőségéből, azáltal, hogy meglehetősen komplex, sajátos és következetes gondolatmenetet tud felépíteni mondandójában. A gondolatait szebben és jobban meg tudja fogalmazni, hiszen nem gyakorol rá nyomást egy szemben ülő vagy álló várakozó fél, sokkal gondosabban tudja megválogatni szavait, sőt, miként megfogalmazza azokat a gondolataiban, még azelőtt szembesül a szövege egy részével, mielőtt az bármilyen formában testet öltene. Ez pedig arra ad módot, hogy saját szövege külső szemlélője legyen, azaz befogadója annak, így felfedezheti az esetleges elcsúszásokat, hogy szavaival helytelenül mintázta meg gondolatait, vagy azt, hogy maga a gondolat pontatlan. Lehet, hogy egy szöveg elhangzásához pár másodpercre van szükség, azonban előfordulhat, hogy megszerkesztése több óra szellemi munkát vett igénybe.5
Az írás lehetőséget ad arra, hogy érzéseinket, gondolatainkat olyan mélységekből is képesek legyünk előhozni, amely az írás nélkül elérhetetlen lenne. Így van ezzel Max is, hiszen betegségéből adódóan képtelen a viselkedési normák elsajátítására, a szemtől szembeni kommunikációra és annak extralingvális (mimika, testtartás, érintés) és szupraszegmentális (hangszín, hangerő) szintjeinek dekódolására. Az írás a szupraszegmentális szintet csak részlegesen (pont, vessző, kérdőjel) az extralingválist pedig egyáltalán nem képes rögzíteni. Ezért hát az írásban találja meg önmagát, a Marynek írt levelekben tudja csak kifejezni magát, s csak így tud szert tenni egy barátra. Utolsó levelében ezt írja:
„Kedves Mary,
Mellékeltem az egész Noblet gyűjteményemet annak jeleként, hogy megbocsátottam. Amikor megkaptam a könyvedet, az érzéseim az agyamban olyanok voltak, mintha centrifugában lennének, és egymásnak ütköznének. A fájdalom olyan volt, mint amikor véletlenül összetűztem a számat. Azért bocsátottam meg neked, mert nem vagy tökéletes. Tökéletlen vagy, akárcsak én. Minden ember tökéletlen, a házam előtt lévő ember is, aki szemetel. Amikor fiatal voltam, szívesen lettem volna valaki más. Dr. Bernard Hazelhof azt mondja, ha egy lakatlan szigeten lennék, akkor hozzá kellene szoknom saját társaságomhoz – saját magamhoz, és a kókuszokhoz. Azt mondta, el kellene fogadnom magam az összes hibámmal együtt, és hogy nem mi választjuk a hibáinkat. Ezek a részeink, és együtt kell élnünk velük. Viszont a barátainkat megválaszthatjuk és én örülök, hogy téged választottalak. Dr. Bernard Hazelhof azt is mondta, hogy az életünk olyan, mint egy nagyon hosszú járda. Néhány jól kikövezett. Másoké, mint az enyém, repedésekkel, banánhéjakkal és cigarettacsikkekkel teli. A te járdád is olyan, mint az enyém, csak valószínű, nincs annyi repedés rajta. Remélhetőleg a járdáink egy nap összefutnak és megoszthatunk egymással egy sűrített tejet. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy az egyetlen barátom.
amerikai levelezőtársad, Max Jerry Horowitz
Azonban az író ember kétségeinél csak az olvasó ember magánya nagyobb.
A Magyar Tanszék egyetemista esszépályázatának első díjas írása.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
______________
Felhasznált irodalom, forrásokkal
1. Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben – Trezor Kiadó, Budapest, 2001 (101-104. o. és 111-120. o.) - http://mek.niif.hu/05100/05153/05153.pdf
2. Joshua Meyrowitz - A glokalitás hajnala: A hely és önazonosság új élménye a globális világfaluban (fordította: Zamfirache Iris) (Világosság 2005/6., 29–36. o.) - http://www.vilagossag.hu/pdf/20050902145557.pdf
3. Neil Postman – Eltűnőben a gyermekkor (fordította: Nemes Attila) (Neil Postman: The Disappearance of Childhood, New York, Vintage Books, 1994.) - http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/civilizacio/neil-postman-eltunoben-a-gyermekkor
4. Puskás Lilla – Mary és Max (Kultúra és Kritika, a PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja, 2010) - http://kuk.btk.ppke.hu/hu/content/mary-%C3%A9s-max
