2024. március 29., péntek

Amerika első katonai veresége

Az északi csapatok 40 éve foglalták el Saigont, amivel véget ért a vietnami háború

A Francia Indokína részeként 1887-től francia uralom alatt álló Vietnamot a II. világháborúban a japánok foglalták el. 1945. szeptember 2-án az ellenük küzdő kommunista gerillák Ho Si Minh vezetésével bevették Hanoit, és kikiáltották a független Vietnami Demokratikus Köztársaságot. Az uralmuk helyreállítására törekvő franciák hadsereget küldtek az országba, 1946 végén kitört az első indokínai háború. A hosszan elhúzódó harcok 1954-ben dőltek el, amikor a népi hadsereg, a Viet Minh döntő győzelmet aratott Dien Bien Phunál.

A genfi békekonferencia elismerte Vietnam függetlenségét, de az országot – ideiglenesnek szánt megoldással – a 17. északi szélességi foknál kettéosztották a Ho Si Minh vezette kommunista északra és a Bao Dai császár által kormányzott délre. A szerződés alapján 1956-ig választásokat kellett volna tartani, hogy egyesítsék a két országrészt, de ezt a délen mind nagyobb befolyást szerzett Washington megakadályozta. A császár lemondása után, 1955-ben kikiáltották a köztársaságot, amelynek élére a voksolás gondolatát elutasító Ngo Dinh Diem került.

A genfi egyezség felrúgása után megkezdődött a déli kommunista erők felkelése. 1960-ban megalakult a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front, amely 1961 közepén megkezdte a partizánharcot Diem rendszere ellen. Államcsínyek sokasága követte egymást, mígnem 1965-től Ky tábornok, 1967-től pedig Nguyen Van Thieu lett az államfő. A belső konfliktus a hidegháború éveiben a szuperhatalmak szembenállásának terepévé vált: az Egyesült Államok Dél-Vietnamot támogatta, a Szovjetunió és Kína Észak-Vietnamot, illetve a déli felszabadító hadsereget.

A kommunisták erősödésétől tartva az amerikaiak 1961-től katonákat vezényeltek Vietnamba. Az 1964. augusztus 2-ai mondvacsinált tonkini incidens után pedig légitámadásokat indítottak Észak-Vietnam ellen, majd augusztus 7-én a Kongresszus szabad kezet adott Lyndon B. Johnson elnöknek a haderő bevetésére. Az amerikai katonák létszáma 1964 és 1968 között 25 ezerről 525 ezerre nőtt, a légierő a II. világháború alatt Európára leszórt bombamennyiség háromszorosát dobta le, a világ leghatalmasabb hadserege azonban nem tudott mit kezdeni a vietkongok gerillataktikájával.

A közvélemény egyre inkább a háború ellen fordult, a hatalmas felháborodást kiváltó My Lai-i vérfürdő, amelyben a gerillákra vadászó amerikai katonák egy falu teljes lakosságát lemészárolták, megingatta az amerikaiak hitét abban, hogy igazságos háborút vívnak. 1968. május 13-án béketárgyalások kezdődtek Párizsban, de a harcok folytatódtak. Az 1969-ben hivatalba lépett Richard Nixon az amerikai jelenlét csökkentésére törekedett, miközben a háború átterjedt Laoszra és Kambodzsára is. Az egyre súlyosabb veszteségek, a hazai és a nemzetközi tiltakozás végül a háború befejezésére kényszerítette Washingtont.

Az 1973. január 27-ei párizsi békeszerződés véget vetett az amerikai intervenciónak, de a belharc folytatódott. Délen 1974 végére tömegtüntetések robbantak ki Thieu elnök uralma ellen, miközben az északiak megindították döntő offenzívájukat. Thieu 1975. április 21-én lemondott, és Tajvanra menekült, április 30-án elesett Saigon, ezzel véget ért a háború. A két országrész hivatalosan 1976. július 2-án Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült. Fővárosa az északi Hanoi lett, a volt déli fővárost még elfoglalásának napján Ho Si Minhről nevezték el.

Az Egyesült Államok 58 ezer katonát vesztett, a vietnami katonai és civil áldozatok száma több millióra tehető. A vietnami háború volt az Egyesült Államok történelmének első katonai veresége, a traumát az amerikaiak máig sem tudták teljesen feldolgozni.