2024. március 29., péntek

Az Európai Unióról szavaznak

Egyben marad-e az Európai Unió, vagy Nagy-Britannia kiválásával megindul a felbomlás? – ez a tétje a május 7-ei nagy-britanniai választásoknak. Formálisan arról van szó, hogy David Cameron jelenlegi miniszterelnök Konzervatív Pártja megőrzi-e a hatalmat, vagy át kell adnia pozícióját régi vetélytársának, a Laburista Pártnak. A mostani választások egyik jellegzetessége, hogy a kampányban az ígérgetés nagyobb szerepet kap, mint eddig, mostanáig ugyanis inkább az elképzelések, két ellentétes világkép volt a választás tétje. (A konzervatívok elsősorban a munkanélküliség csökkentését, a laburisták pedig a bérek emelését ígérik.) De – mint mondtuk – az igazi tétet mégis az adja, hogy Cameron a győzelem érdekében megígérte, hogy ha hatalmon marad, akkor – a korábban emlegetett 2017-ben és most az ígérgetések hevében még előbb – népszavazást ír ki Nagy-Britanniának az EU-ban maradásáról. De menjünk sorjában.

A régebben Anglia néven emlegetett ország mindig féltékenyen vigyázott arra, hogy megkülönböztessék Európa többi – általuk Kontinensnek nevezett – részétől. Már nevében is különbözik. Az Angliából, Skóciából, Walesből és Észak-Írországból álló ország neve Nagy-Britannia, rajta lévő államé pedig Egyesült Királyság. (Európában csak Magyarország és Románia alkotmánya nem veszi figyelembe, hogy az állam nevében az országnév mellé oda kell tenni: Köztársaság, Királyság, hogy megkülönböztessék a labdarúgó csapattól vagy az olimpiai válogatottól.)

Régebben, amíg Anglia valamennyi kontinensre kiterjedő világbirodalom volt, ezt a különbséget jobban hangsúlyozták. Még a mértékegységek is mások voltak. A turistákat a guta kerülgette, amikor látták, hogy egy fontban 20 shilling és egy shillingben 12 penny van. Az utóbbinál közben – a globális világgazdaság nyomására – kénytelenek voltak igazodni a többséghez, a mértékegységek terén is tettek engedményeket, de a sört még mindig pintben mérik. Az unióba is – elég nehezen és csak 1973-ban – léptek be, azt azonban kiverekedték, hogy – mivel nem szorulnak olyan segélyekre, amilyeneket az EU folyósít – visszatérítsék nekik a közös kasszába befizetett összeg egy részét. A schengeni övezetbe azonban nem léptek be, az euró bevezetésére pedig nem is gondoltak.

Időközben az ország komoly változásokon ment keresztül. Elsősorban sokkal tarkább lett. A lakosság 87,4 százaléka még mindig európai fehér, de 7 százaléka már ázsiai, 3 százaléka néger, 2 százaléka mesztic, 0,9 százaléka egyéb. London lakosságának 40, Leicesterének 39,5, Birminghamé pedig 34,4 százaléka bevándorolt. Még ezt is könnyebben átvészelték, mint más európai országok, a bevándorlók beilleszkedése is könnyebben ment. A mostani válság azonban próbára tette ezt a nehezen kialakult egységet. Elsősorban a munkanélküliség és a költségvetési hiány hirtelen növekedésében. A Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején vaskézzel végrehajtott reformok hatására az 1985-ben 11,2 százalékos munkanélküliség 1996-ra 6,4, sőt 1998-ban 4,5 százalékra mérséklődött. A mostani válság idején azonban ismét 11 százalékos, a költségvetési hiány 8,3 százalékos lett. És a Moody’s hitelminősítő az AAA-ról Aa2-re minősítette le. Cameron most elsősorban az e téren elért sikerek miatt reménykedik abban, hogy megnyeri a választást. Sikerült ugyanis a munkanélküliséget 6, a költségvetési hiányt 5,5 százalékra lefaragnia.

Úgy mérte azonban fel, hogy ez a siker elég törékeny, és nem elég a győzelemhez. Elsősorban érezteti hatását, hogy a brit munkásoknak tényleg többet kell dolgozniuk kevesebbért. A lapok arról írnak, hogy a napot reggel 8-kor kezdik, és gyakori, hogy csak este 8-ra érnek haza, szombaton külön munkát vállalnak, közben a munkabér átlagosan 10 százalékkal csökkent. Eközben az ország megismerte a szegénységet is. („Nagy-Britannia a szegény munkások királysága” – írta tavaly decemberben a Le Monde.) Már az éhínség réme is megjelent. (Országos felháborodást keltett, hogy a kórházban meghalt egy munkanélküli asszony, mert 5 napig semmit nem evett, hisz nem volt pénze élelmiszert venni. Az élelmiszersegélyre szorulók száma a 2011–2012 évi 128 697-ről 2013–2014-ben 913 138-ra ugrott.)

Ebben a helyzetben Cameron úgy mérte fel, hogy az EU elleni uszítással növelheti győzelmi esélyeit. Ezért van az, hogy a választási kampány kiéleződésével mind keményebben lépett fel Brüsszel ellen. A végén már legfontosabb választási jelszava az lett: „Nagy-Britanniának nincs helye egy olyan Európai Unióban, amelyben folyamatosan egyre szorosabbá válik az integráció.” Elsősorban annak alapján jutott ilyen következtetésre, hogy igen gyorsan nőtt a kemény EU-ellenes UKIP-nak, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának a támogatottsága. Ez a párt ugyanis (a közvélemény-kutatás szerint) még 2013-ban sem lépte túl a parlamentbe jutáshoz szükséges 3 százalékot. Mára azonban már – átlépéssel-pótválasztással – két képviselője van a parlamentben, és a szavazatok 15 százalékára számíthat. Már csak azt kell kivárni, mi nyom többet a latban; a Sunday Times által közölt adat, miszerint a britek 51 százaléka a kilépés mellett van, vagy a másik, amely szerint csak a konzervatívoknál akar kilépni a választóknak több mint fele, a laburista szavazók 73, sőt a liberálisok 82 százaléka maradna. Kérdés hát, ez mennyire befolyásolja a választási eredményt, lehet-e unióellenes programmal győzni?