Verőfényes tavaszi napsütésben érkeztünk Bácsra. A költészet világnapját ünnepelte aznap ország-világ, így ez a szebb napokat megélt bácskai kisváros is. Annak ellenére, hogy a diákok szervezetten, buszokkal érkeztek a környező településekről a főtérre szavalni, a középkori várba senki sem akart felmenni, hiába noszogatták őket a turisztikai központ munkatársai. Lehet, már tudták, hogy a középkori vár távolról sincs kihasználva kulturális és idegenforgalmi célokra.
Fotó: Molnár Edvárd
Ha nem jelentkeztünk volna be interjúra Vesna Glavočević archeológusnál, a Bács Századai Alapítvány igazgatójánál, akkor mi sem tudtunk volna bejutni a bácsi várrom lakóbástyájába, ahol a vár történetét bemutató állandó kiállítást lehet megtekinteni. A donjont egy ideje már lakat alatt tartják, és csak a szervezett kirándulók kedvéért nyitják meg. Nem csoda, hogy zárják, hiszen a helyi fiatalok többször is itt tettek tanúbizonyságot a tesztoszteron-túltengésükről, (lerombolták a turisták részére épített mellékhelyiséget, elvágták a vár megvilágítását szolgáló vezetékeket, egy alkalommal pedig magát a bástyát is felgyújtották. Viszont így nem sok hasznot hoz a városnak, hogy nincs állandó nyitvatartási ideje a látványosságnak. Vesna azt mondja, a turisztikai központnak kevés alkalmazottja van, nem tudnak biztosítani egy embert, aki állandóan a várban tartózkodna. Annak ellenére, hogy sem pénz, sem ember nincs az állandó jellegű nyitva tartáshoz, önkormányzati pénzből éjjeli őröket kell alkalmazni, hogy a romot ne rongálják tovább. A legutóbb nyert európai uniós pályázati támogatást is kénytelenek a vár védelmére költeni, kamerákat fognak vásárolni a vandalizmus visszaszorítására.
Fotó: Molnár Edvárd
A bácsi vár, valamint Bács és annak környéke szerepel Szerbia javaslati listáján az UNESCO Világörökségi listájára. A felterjesztésben szerepelniük kell a helyszín megóvását és kezelését tartalmazó részletes terveknek is, ezeknek a dokumentumoknak az összegyűjtése van most folyamatban. A helybeliek abban reménykednek, ha egyszer a bácsi várat világörökségi helyszínné nyilvánítják, akkor majd egy csapásra megoldódik minden gondjuk, pénzforrásokhoz juthatnak a rom fenntartásához, kezeléséhez és annak promóciójához is. Talán akkor nem csak arra tudnak majd összpontosítania, hogyan védjék meg az örökséget a vandáloktól.
Míg az archeológussal beszélgetek és a fotósunk megmássza a romokat, hogy megpróbálja befogni az építmény falait egyetlen képbe, addig több turista is kíváncsiskodik a romok között. Majd mikor a zárban kattan a kulcs, mind elkezdenek rohanni a lakóbástya bejárati ajtaja felé, mintha csak újabb török horda rohanná meg az erődítményt.
Fotó: Molnár Edvárd
Kísérőnk egészségügyi okokra hivatkozva nem hajlandó megmászni a kicsit túlméretezett lépcsőfokokkal megépített csigalépcsőt, amely olyan izmokat is mozgat, amiről azelőtt azt sem tudtuk, hogy léteznek, így nagy sajnálatunkra a kiállítás bemutatása is elmaradt. A Bácsi vár elnevezésű kiállítást egyébként a Szerbia–Magyarország határon átnyúló IPA pályázaton keresztül sikerült megvalósítani több mint két évvel ezelőtt. Sajnos kísérő nélkül nem túl meghatározó élmény, viszont az erődítményből nyúló látkép kárpótol minden izomlázat. No, nem a rom közvetlen szomszédsága, a rendezetlen parasztudvarok, a kacsaúsztató vagy a gazos legelő, hanem a végeláthatatlan, a Mosztonga föld alatti erei táplálta termékeny szántóföldek, amit kikockáznak szorgos, de egyre fogyatkozó földműveskezek, azoké a bácsiaké, akik még megmaradtak ezen az egykor virágzó, ma már gazdaságilag teljesen tönkretett településen.
