Fekete J. József, Matuska Márton és Csorba Béla (fotó: Oberajter Dávid)
Vidékünkön a „razzia” szó névátvitel nyomán az 1942-es, a magyar karhatalom által Újvidéken és a Sajkás-vidéken végrehajtott tömeges kivégzések szinonimájává vált, a szerbekkel és más nemzetiségűekkel (köztük magyarokkal is) szemben elkövetett atrocitásokra gondol szinte mindenki a szó hallatán. Így rögzült a hatalmilag (politikailag) manipulált köztudatban, amihez az ezt alátámasztó információk mellett nem jutott el annak híre, hogy a megtorlást egy sokkal nagyobb véráldozatot követelő viszont-megtorlás követte, ennek következtében a vajdasági magyarok 20–60 ezer főre becsült népességét irtották ki a partizánok, illetve az akkori hatalom. Újvidéken eleve sokkal több volt a három és fél évvel későbbi, második razzia magyar és német áldozata, mint a „Razziaként” elhíresült gyalázatos események elszenvedőié. A megtorlás mindig a mindenkori hatalom eszköze, és a történelem alakítását irányzó célja.
Erről a második, elhallgatott razzia újvidéki eseményeiről szól Matuska Márton Elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944–45) című könyve, amelynek első vajdasági bemutatójára április 22-én került sor Bezdánban, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület nagytermében.
A vendégeket és a közönséget a házigazdák nevében Neveda Ferenc köszöntötte. Csorba Béla egyetemi tanár bevezetőjében hangsúlyozta Matuska Márton évtizedekre visszanyúló tevékenységének fontosságát az 1944–45-ös események föltárásában. Kiemelte, hogy a magyar nemzet nevében 1942 januárjában az újvidéki razzia során gaztettek történtek, amit nem szabad elfelejteni, és mindig ki kell mondani. Azt sem szabad elfelejteni azonban, ami velünk történt, nem csupán az 1942-es események miatti bosszú, hanem a nemzetek közti ellentétek miatt is. És végül azt sem szabad elfeledni, hogy aki bűnös, az bűnös, aki ártatlan áldozat, az ártatlan, mindkét oldalon.
Fekete J. József irodalomtörténész megköszönte a budapesti Keskenyúton Alapítvány vezetőjének, Cseresnyésné Kiss Magdolnának az 1944–45-ös vajdasági eseményeket taglaló könyvek, emlékezések publikálásának támogatását, majd a nevesített és névtelen áldozatok kapcsán az isterbáci mártírokról is szólt. Kiemelte, hogy az ellenrazzia vezérelve ugyan a fizikai megsemmisítés, és a szabadrablás volt, de volt ezenkívül egy sokkal távolabbra mutató célja is, nevezetesen a magyar lakosság félelembe taszítása, és ennek a félelemnek a tartós és hathatós fenntartása, ami lám, hetven év után is működő stratégiának bizonyult.
– Legnagyobb inspirációt éppen itt kaptam munkámhoz, Bezdánban, amit nagyon kevesen tudnak. Nagyon jó kapcsolatba kerültem vagy harminc évvel ezelőtt az akkori plébánosukkal, Kecskés Ferenccel, akivel halászlé mellett beszélgettünk a partizánmegtorlásról, és fölvetettem, hogy az a baj, hogy a föltáráshoz hiányoznak a dokumentumok. Erre a plébános áthozta a plébániáról a halotti anyakönyvet, amelyben a korábbi pap följegyezte az isterbáci áldozatok nevét. Kifényképeztem a névsort, és ez volt a kezemben az első írott dokumentum arról, hogy mi történt velünk, amikor legutóbb fölszabadítottak bennünket: lelkileg meg akartak bennünket törni, nemzeti mivoltunkból kivetkőztetni. Ezt a célt szolgálták a tömeges kivégzések – mondta egyebek közt a könyv szerzője. Matuska arról is beszélt, hogy az események föltárásán nagyon sokan dolgoznak, de a részmunkák nincsenek egybefogva, ezt kellett volna a Magyar és a Szerb Tudományos Akadémiának megtenniük. Kérdésre válaszolva azt is kifejtette, hogy a kutatásba újabb és újabb emberek kapcsolódnak be, korántsem beszélhetünk lezárult folyamatról.
A rendezvény végén ft. Sztrikovics János nyugalmazott újvidéki főesperes szólt a közönséghez, megerősítvén, hogy az ártatlan áldozatok szedésével a megtorlók lefejezték a magyarságot, meggyilkolták értelmiségét, tehetős rétegét és papjait, hogy a kétségbeesetteknek hitükben se legyen módjuk vezetőjükbe kapaszkodni.
