Három körülmény játszott szerepet abban, hogy az utóbbi másfél évtizedben csökkent a baloldal hatása, a baloldali pártok – még a mérsékeltek is – nehezebben jutottak hatalomra, a gazdasági válság idején pedig teljesen instabillá vált, elvesztette választótestületét ott is, ahol hatalmon volt.
Az első körülmény: a Szovjetunió letűnése nemcsak a nemzetközi viszonyokban jelentett tektonikus változást, hanem azzal is járt, hogy az emberiség jövőkép nélkül maradt. Márpedig nemcsak olyan korszak volt, amelyben ezt a jövőképet elfogadó eurokommunizmus volt hatalmon egész Dél-Európában, hanem ennek a jövőképnek a megléte befolyásolta az egész baloldal helyzetét, még azokét is, amelyek a meglévő társadalom keretében képzelték el a politizálást. (A világgazdaság történelme kimutatta, hogy a Szovjetunió létrejötte mennyiben befolyásolta a kapitalista társadalmat.)
A másik körülmény: válságba került az a jóléti állam, amely a baloldal évszázados harcának eredményeként alakult ki, a társadalomnak egy „baloldalibb” változatát is jelentette, és ez a válság elbizonytalanította az egész baloldalt. (Nem véletlen, hogy a recesszió első következménye az volt, hogy a franciák lemondtak a nagy baloldali vívmányról, a 35 órás munkahétről, és a munkások elfogadták a „többet dolgozni kevesebbért” elvet.)
A harmadik kedvezőtlen körülmény a baloldal számára az volt, hogy a jobboldal átvette, illetve kisajátította céljainak, elveinek jelentős részét. Ma már hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Hitler pártja Nemzeti Szocialista Párt volt, és a hatalomra jutás után vérfürdőt kellett rendezni, hogy leszámoljanak a pártnak azzal a szárnyával, amely komolyan vette ezt a baloldaliságot. De még Szálasi is a Horthy-rendszer megdöntését indokló kiáltványában nemcsak a „nemzeti érdekek elárulásával”, hanem „a szocializmus akadályozásával” is vádolta azt. A gazdasági válság napjaiban is természetesnek tűnt, hogy a jobboldal emlegeti a munkások védelmét, jó ideig még a megszorítások elleni harcot „a Brüsszel elleni szabadságharc” szellemében is csak a szélsőjobb képviselte.
A fordulat csak újabban következett be. Már a tavalyi EP-választásokkal kapcsolatban Európa annyira el volt foglalva azzal a meglepetéssel, hogy mennyire előretörtek a szélsőjobboldali pártok, hogy nem figyelt fel egy jelentősebb tényezőre: ezeknek a választásoknak az igazi győztese a baloldal volt. Nem csak a szocialisták erősödtek ellenlábasukkal az Európai Néppárttal szemben. (A Néppárt 54 képviselőt veszített, a szocialisták 21-et nyertek.) Az igazi siker az volt, hogy az Európai Egyesült Baloldal nevű szélsőbaloldali frakció 34-ről 53-ra növelte képviselőinek számát. Így azt, hogy valami új történik, a közvélemény csak akkor ismerte fel, amikor a Sziriza kormányra került Görögországban, amivel a figyelem reflektorfényébe került, hogy politikát befolyásoló tényező lett a szélsőbaloldal, sőt az egyik következő választásnak az eredménye az lehet, hogy egy másik szélsőbaloldali párt, a Podemos alakít kormányt Spanyolországban.
Így e fordulat vizsgálata is csak ez után kezdődött meg. A vizsgálat legelőször is kimutatta, hogy a baloldal még nem talált, s nem is keres jövőképet, de már el tudja képzelni, sőt – javarészt a mostani válság hatására – tömegeket mozgató tényezővé tudja tenni a meglévő társadalom emberibbé alakításának elképzelését. A marxi utópia valószínűleg soha többé nem tér vissza, biztos, hogy az emberiség még sokáig (talán soha többé) nem fog hinni a jövőképben: a társadalom törvényszerű fejlődése a kapitalizmus helyébe elhozza a szocializmust, majd a kommunizmust. De a mostani rendszer átalakításának koncepciója már megvan.
Elméletben is. Világszerte nagy érdeklődésre talált (nemrégiben szerb nyelven is megjelent) Thomas Piketty francia közgazdász, párizsi egyetemi tanár A Tőke a XXI. században című műve. (A New York Times már nemzetközi bestsellernek nyilvánította.) A könyvet bemutató ismertetések egyértelműen azt emelik ki, hogy Marxszal szemben nem a társadalom megváltoztatását, hanem átalakítását tűzi ki célul. Célja nem „a kisajátítók kisajátítása”, hanem csak a „kisajátítók megadóztatása”. Vagyis a megoldást a progresszív adóban, a gazdagok fokozottabb megadóztatásában látja.
Ebből az elképzelésből már korábban tömegmozgalom lett. Ahogyan a flamand De Standaard fogalmaz az „utca dühe” már korábban az eddigi megoldások helyében mást követelt. A lap megfogalmazásában: „Az utca embere tudja, hogy fizetni kell... Meggyőződése azonban, hogy a szabályt nem neki címezték, hanem az érinthetetlenek kasztjának, azoknak, akik kevés adót fizetnek, továbbra is hatalmas vagyont és hatalmat halmoznak fel, és visszautasítanak minden felelősséget a mi Jóléti Államunk támogatásában.”
A mai szélső baloldal ebből a meggyőződésből, még inkább a szegénységtől (meglepő adat: a franciák 66 százaléka fél az elszegényedéstől) és a munkanélküliségtől (ma már a dolgozók többségének rémálma, hogy elveszíti munkahelyét) való félelemből csinált politikát. (Még a nacionalizmus jelszavát is átveszi a szélsőjobbtól a „brüsszeli terror” elleni harccal.) A Sziriza már demonstrálta is ezt az újdonságot: visszahelyezett állásába 600 takarítónőt, visszaadta az áramot azoknak, akiket a tartozás miatt lekapcsoltak. Csak éppen „a nem létező pénzt nem lehet elkölteni”-re nincs megoldása. De ez már egy másik téma.
