2024. március 29., péntek

A költő és a regény

Böndör Pál: Bender & Tsa. Egy vers végjegyzetei. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2014

Az „Ahol nevemet…” című, az 1990-es évek elején keletkezett költeményhez írt láb-, illetve végjegyzetekből szerveződött – a szerzői meghatározás értelmében – „családnévregény”-nyé Böndör Pál, az elő- és az utószóval együtt 112 bejegyzést (töredéket? fragmentumot? kisprózát?) tartalmazó prózakötete. A költemény az Eleai tanítvány című 1997-es verseskötetében látott napvilágot, s a Bender & Тsa. 24. lábjegyzetében teszi közzé ismét a szerző. A 23. jegyzet szól keletkezési körülményeiről, létrejöttéről és recepciójáról. Címszerűen a 107., a Jó napom van! (Royal Flush) címet és alcímet viselő jegyzet reflektál rá ismét, amelyben azt az élményét mondja el a lírai beszélő (narrátornak mégsem nevezhetnénk!), amikor az Interneten szörfözve beírta a költemény címét, amelyhez „lábjegyzeteket ír… már hónapok óta” (165). A keresés nyomán a szerbiai (magyar) általános iskolák hetedik osztályának szánt ajánlott irodalomjegyzék „jött elő”, amelyben József Attila Karóval jöttél… és Tandori Dezső A 65. mező című vallomásversei mellett saját költeményére, az „Ahol nevemet…”-re lelt, mellette az „ironikus költői önarckép” meghatározással.

„Royal Flush! – kiáltottam fel, mire Aranka beszaladt a szobába megnézni, hogy mi bajom.

Royal Flush, magyaráztam neki, a lehető legjobb lapok, amit pókerben kaphatsz. Elment az eszed, állapította meg Aranka tárgyilagosan, legkevesebb harminc éve nem volt a kezedben kártya. Verset sem írtam már két éve, válaszoltam erre, de úgy tűnik, mégis költő maradtam, most már úgy is halok meg” (165).

A versre vonatkozó műfajtípus-besorolás jelzői („ironikus” és „költői”) és maga a műfaji hovatartozásra vonatkozó utalás („önarckép”) is teljes egészében érvényes a róla szóló prózai beszéd jellegére és a könyv (a Bender & Тsa.) műfaji mibenlétére. Az így létrejövő prózát az önreflexív iróniának az a változata „görgeti”, viszi előre, amely a jelentéktelen és a kisszerű felnagyításából, túlzást tartalmazó kifejtéséből következik: pl. sikerélményként mutatja be, ha egy korty víz hatására elmúlik a mellkasi fájdalom, ha az ember nem visszájáról felhúzott pólóban megy el a boltba, tehát nem válik köznevetség tárgyává. De ebből a „nagyvonalúan” ironikus látószögből sikertörténetnek látszik a tűzhelyen felejtett, de áramkiesés miatt le nem égett babfőzelék éppúgy, mint az általános iskolai olvasmányjegyzékben talált saját vers. „[…] mégis költő maradtam, most már úgy is halok meg” – mondja az idézett jegyzetben, amivel e sorok írója – aki azt az ominózus olvasójegyzéket is összeállította és verset „ironikus költői önarckép”-nek minősítette a szerbiai minisztériumi tanterv lapjain – maradéktalanul egyetért, már amennyiben a „meghalás”-t egy jó költő esetében csak fizikai értelemben gondoljuk el. És amennyiben a „költőként halok meg” nem vonatkozik a regényírásra. Mert azt azért nem hinném, hogy ez, a fizikai nemlétet mindenképpen érvénytelenítő szellemi értelmű maradandóság Böndör regényírói opusára is vonatkoznék. (Azt mellékesen mondanám el, hogy annak, miszerint az „Ahol nevemet…”-verset bármely vajdasági általános iskolában valaha is kézben vették volna irodalomórán, olvasták és értelmezték volna, utaltak volna rá, vagy ajánlották volna, soha, semmilyen, még a legkisebb jelét sem tapasztaltam. Kivéve saját szerény és kudarcos kezdeményezéseimet; viszont már régen és még a vonatkozó olvasmányjegyzék megírása előtt tanítottam általános iskolában. Szomorú vigasz, hogy a másik két, a szövegben említett remekművet, a József Attila- és a Tandori-verset sem. De ez nem irodalmi, hanem – nem elhanyagolható – oktatásügyi probléma.)

A Bender & Тsa. „kistörténetek”, lírai töredékek, kommentárok, naplójegyzetek, más epiko-lirikai kisműfajok sorából szerveződik, amelyek egy központi anekdotát bonyolítanak – a beszélőt idézve: „böndörítenek” – tovább. Az anekdota a szerző két rövid ö-t tartalmazó neve (át)írásának ex-jugoszláv (később szerbiai és „etc.” – minthogy az országot, „ahol él” [valódi nevétől megfosztva: inkognitó] a beszélő, számos néven nevezték már legújabb kori története során) és szocialista (burkoltan, később nem titkoltan asszimiláló és kisebbségellenes) gyakorlatán alapul, nevezetesen, hogy a név két „ö”-jét a hivatalos bejegyzések automatice e-re váltották, miáltal a szerző a világirodalom egyik legnagyobb szélhámosának, Osztap Bendernek lett a névrokona. Mondhatnánk, nem rossz intertextuális vonzat a Tizenkét szék, Ilija Ilf és Jevgenyij Petrov regénye, amelyre a beszélő a 83., Ilf és Petrov a padláson című jegyzetében reflektál – ha ez ugyanakkor nem hozná felszínre a névelemzés és -vesztés, illetve a belőle fakadó identitásválság – egyébként a Vajdaságban több százezer (a kelet-európai diktatúrákban több millió) kisebbségi embert érintő – traumáját. A csattanóra kiélezett kistörténetek mögött egy egész évszázadot és négy generáció történetét átívelő nagyelbeszélés vázlata, egy történeti válságmodell húzódik, amely – családtörténeti értelemben – a szerző nagyapja (még Böndör Pál), apja, a „boltos Pali bácsi” és a végérvényesen Benderré lett fiai sorsa között kiteljesedő 20. század történetét foglalja magában. Ez, a névről és identitásról képződött (történet)mozaikot két sajátos – a család- és a keresztnév személyiségjelölő, máskor, pl. véghelyzetekben mégis lényegtelen mivoltát dokumentáló – „tárgykép” vonja keretbe: egy dögcédula és egy névjegykártya. Az előbbin a Galíciában, 1916-ban, a vidéki értelmiségi habitushoz képest mindenképpen „idegen” csatatéren elesett nagyapa neve (Paul Böndör), míg az utóbbin a szerző hazát váltani kényszerült fiáé (Bender Csaba) olvasható. Mindkét történetbe egy, a szerzőtől független beszélő hangja „szól bele”: az előbbit harctéri katonák beszélik el és egy kívülálló beszélő kommentálja, az utóbbit az ugyancsak vajdasági származású Sebők Zoltán jegyzi. A harctéri történet paradoxona, hogy az elesett katona emlékét mégsem az itt egyébként (németül) helyesen leírt családnév, hanem a tettei, cselekedetei és habitusa jelöli: „Ott is vannak ketten, lejjebb, mondta a magasabb katona. Menjél te, én elszívok egyet, mondta a másik, és leült a kidöntött nyárfára. Nem sok maradt belőlük, kiáltotta vissza a magas, mikor odaért a két hullához. Emez rágyújtott: Ismerősök, kérdezte, a mi ezredünkből valók? Az egyik a hallgatag szerb kovács, de a másiknak még a dögcéduláját sem találom, felelte a magas. Valami kaptártervrajzok estek ki a zsebéből, közvetítette tovább a látottakat. Akkor az a péterrévei tanító, szögezte le a cigarettázó, az szeretett a méhekről beszélni. Igazad van, kiáltotta a magas, meglett a dogcédula: Paul Böndör. Levette a sapkáját, lehajtotta a fejét: Ennyi lett, tanító bácsi, az egyszeregy!” (55) Valójában a „névmizéria”, ami az író-unoka sorsát formálja, már itt kezdetét veszi, hiszen már a nagyapa is tőle nyelvileg és – feltehetően – ideológiailag is távol álló birodalmak hatalmi törekvéseiért ontja vérét: Pál helyett Paulként jegyezve.

Az egymást váltakozva – nem kronológiai rendben – követő, a múltból az aktuális jelenbe, a fél- és közelmúltba, sőt, saját és más irodalmi művekbe, sorstörténetekbe és anekdotákba tekintő kommentárok és reflexiók nemcsak időbeli, de kulturális értelemben is kitágítják a rálátás (mondhatnám: az elbeszélés, de itt nem arról van szó!) keretét: az Ilf–Petrov-regénytől József Attila Curriculum vitaején (hiszen köztudott, hogy Öcsödön neki is „elvették” a nevét, s ő is egy másik történetben, a hun Attiláról szóló legendában nyer igazolást nevének valódiságára!) át az amerikai Nobel-díjas és paranoid skizofrén John Forbes Nash Jr. egy évig névtelen gyermekének történetéig: az édesanya nem adott nevet neki, míg az apa kórházban volt; végül a John Charles Nash nevet kapta, Forbes betegségében képzelt egyetemi kollégája után nevezték el, ami azért érdekes, hiszen ezáltal az ifjabbik Nash nevét egy „nem létező” identitás legitimálja.

A Pál/Pavel/Pavao, illetve a Böndör/Bender/Bondor névváltozatok indukálta identitáskérdés (és válság) mozaikkockái a(z) (regény)írásra történő reflexiókkal, a mindennapi élet „névtörténeteivel”, traumatikus és anekdotikus eseményeivel, asszociációival együtt alkot egészet. Böndör Pál, aki – születésétől a mű (a Bender & Tsa.) megírásáig terjedő „kétszeri krisztusi kor” ideje alatt – egyszer sem képes azonosulni a Bender név jelölte alakmással („csak a Tsa.” – de nem azonos vele), és ezért folyamatos küzdelmet folytat a „névvesztés” szétzilálta integritása megőrzése és önidentitása felépítése érdekében. A trauma feloldását akár a szerző által „családnévregény”-nek nevezett mű befejezése is jelenthetné. A 104. jegyzetben: „Ha ez egy kitalált történet lenne, de nem az, akkor tudnám, hogy mikor lesz vége. Így azt tudom, hogy mi lesz a vége. Élethosszig skizofrén helyzetben is lehet kávéval kezdeni a napot, konyakkal befejezni. Egyedi is, és példány is, naná: kicsiny életünkbe nagy dolgok nem férnek, szemcseppek, pirulák, kenőcsök még igen, és sok stb. Satöbbi, ahogyan a satöbbivel lepaktál: az életemnek van neve, sőt kettő, minimum: Társ és társa.” (160). (Csak érdekességként: a 19. századi magyar irodalomban létezik egy, címében a Böndör-kötethez hasonló argumentumokat tartalmazó regény; Beöthy László Goldbach & com. fűszerkereskedés „A Kék Macskához”. Ez sem rossz cím ám! Családtörténeti aspektusai és identitáskérdéseket tematizáló összefüggései révén akár még távoli kapcsolódási pontként is viszonyíthatjuk a Böndör-prózához..)

Böndör Pál Bender & Tsa. című könyve érdekes, tartalmas, szellemes könyv. Jó könyv. Ami zavaró benne, hogy egy meghívásos regénypályázat díjnyertes pályamunkájaként kellene olvasnunk és értékelnünk. Regényként. Holott – meglátásom szerint – nem az. Nyomát sem lelni benne (vagy csak az általam háttérvázlatnak nevezett formában) a mai értelemben vett regénystruktúrának, sem e narratív struktúra létrehozásáért ténykedő elbeszélő jelenlétének. Persze már Mihail Bahtyin megmondta, hogy „a regény az egyetlen keletkező, még nem kész műfaj”, kanonizálatlan és formátlan. Csakhogy Bahtyin ezt 1941-ben mondta, s nem biztos, hogy ma is érvényes, miközben az elmúlt évtizedek során mégiscsak kialakult egy, a regény műfajára (vagy valamilyen alternatív, ma még megnevezetlen formára) vonatkozó közmegegyezés. Valahogy mégis tudjuk, hogy mit tekinthetünk regénynek („nagyelbeszélésnek”) – vagy nem.

Böndör Pálnak 2011-ben már megjelent egy regénye A holdfény árnyékában címmel Budapesten. A költő A vidra jó hír címet szerette volna adni könyvének – de hallgatott a kiadójára. Pedig ez lett volna a jobb változat. A könyv – a szerző megfogalmazása szerint (a Bender & Тsa. 95. jegyzete tematizálja) – kapott „hideget-meleget”. Meglátásom szerint inkább „hideget”, s nem gondolom, hogy a közhelyes cím miatt elsősorban. A 95. jegyzet arról is szól, hogy „véletlenül írta”, mert kéziratot kért tőle egy magyarországi kiadó: „Kérdezték, van-e egy kötetre való új versem. Mondtam, nincsen. Válogatott versekben, gondolkodom-e? Mondom, nem vagyok olyan hangulatban, hogy hetekig, hónapokig Böndör-verseket olvassak. Valami más? Az íróasztalra pillantottam, éppen nagytakarítást csináltam, egy halom megkezdett kézirat, fecni, jegyzet, akármi állt ott nagy halmokban. Egy regénybe kezdtem, mondtam, hirtelen ihlettől vezérelve. Hát így.” (145) A holdfény árnyékábant egyértelműen kiváló regénynek csak az a kritika minősítette, amely az írót és a kritikust is főmunkatársként jegyző folyóiratban jelent meg. Mindezek után furcsa, hogy Böndör Pál, a költő, besétált egy „meghívásos” regénypályázat zsákutcájába, ami egyébként a kiadó szegénységi bizonyítványát is erőteljesen bizonyítja: a színvonalas regény létrejöttét ösztönző nyitottság és vonzerő helyett az önkörben mozgás kizárólagosságát, „a mi kutyánk kölyke” elismerésének lehetőségét biztosítja. Különösen, ha a bírálóbizottság mindhárom tagja az adott klikkben ténykedő „főmunkatárs”; egyikük a díjazott „regény”-ben név szerint szerepel. Az eredmény felemás. Jó kisprózák. Regénynek vérszegény kísérlet.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.