A délelőtti órákban, lovaskocsin, egy rekesz szódával felszerelkezve, vagyis teljes mértékben felkészülve, vágott neki a hagyományos húsvétfői locsolkodásnak egy jókedvű zentai társaság. A zentai legények minden bizonnyal osztatlan sikert aratnak majd a szebbik nem képviselőinek körében.
A húsvét hétfőjét egyébként vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték, ugyanis még ötven évvel ezelőtt is elterjedt formájában vödörnyi vízzel locsoltak, vagy az itatóvályúba dobták a lányokat, akik a nemes alkalomra a legszebb ruhájukban pompáztak. A szokásról Magyarországon már 17. századi írásos emlékek is fennmaradtak. 1736-ban Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása című művében ezt írta: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben."
A locsolás az emberiséggel csaknem egyidős termékenységkultusszal is kapcsolatban van, de a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára. A szokás arra a legendára is visszavezethető, amely szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat, illetve vízzel öntötték le a Jézus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
