2024. április 20., szombat

Lovaskocsis locsolkodás

Óbecsén új húsvéti hagyományt teremtettek muzsikusok és vödrösök

A locsolkodási szokások klasszikus formája eltűnőben van vidékünkön: a hagyomány a férfiak számára sok helyütt rutinturné, a nőknek terhes pacsulihadjárat, a gyerekeknek pedig puszta pluszbevétel lett. Módosabb közegben sokan vannak olyanok is, akik a hosszú hétvégén inkább elutaznak, azok közül pedig, akik maradnak, sokan lehúzott redőnyök mögött „vészelik át” a számukra nemkívánatos hétfői kölnipermetes körmenetet.

Óbecsén néhány fiatal fiú pár évvel ezelőtt úgy döntött, nem hagyják veszni a hagyományt, azóta lovaskocsin, zeneszóval házalnak. Vagy harminc kapuban csendül fel ilyenkor a dal: Ma van húsvét napja.

A tradíció ápolása apa-fiú családi programként már gyerekkorban megkezdődik, majd ahogyan a gyermek kezd érni, egyedül vagy a haverokkal vág bele a piros tojásokért folyó hadjáratba. Nem volt ez másként az óbecsei Szerda családnál sem.

– Apu vitt magával először az óvodás társaimhoz, majd a táncos lányokhoz, a program pedig a szokásos volt: egy kis parfüm meg egy locsolóvers. Azóta sem hagytam fel ezzel a szokással, csak az idők során kissé megváltozott a szokásrend. Kamaszkorunkban az osztálytársakkal biciklivel, szódásüveggel házaltunk, mert akkoriban jó poén volt a lányokat csuromvizessé áztatni, meg persze a piros tojás mellett az a kis pálinka is tartogatott a számunkra némi izgalmat. Közös járművet először talán 15 éves koromban vetettünk be, ami akkor egy motokultivátor volt, amelyen legalább tízen szorongtunk. Ez volt a rockzenekaros korszakunk, igaz, a tagok közül szinte mindenki néptáncolt is – idézi fel a kezdeteket Szerda Balázs.

Sok nő ki nem állhatja az orrfacsaró pacsulikat, pedig ez mind semmi ahhoz képest, amit egyes vidékeken ki kellett állniuk az asszonyoknak a húsvéti locsolkodáskor. Már a vizesvödörrel való locsolkodás is elég kellemetlenül hangzik, de talán még annál is rosszabb a vízbevető hétfő: a legények az udvarra invitálták a lányokat, akiket belenyomtak a vízzel telített itatóvályúba. Némelyik magyarországi faluban viszont vesszőzéssel, más néven villőzéssel ünnepeltek. Leginkább a Dunántúlon volt elterjedt, hogy a fiúk fűzfából font vesszőkkel – sibával – jártak utcáról utcára és csapkodták a lányokat. Persze nemcsak jókedvükből mérték az ütéseket a hölgyekre, hanem azért, mert ez a termékenységet szimbolizálta. Miután az ellenkező nem tagjai kicsapkodták magukat, a lányok szép szalaggal díszítették a vessző végét, és borral kínálták meg a férfiakat. Szlovákia néhány térségében, valamint egy-egy kisebb magyar faluban húsvéthétfő után a lányok, asszonyok élhettek a visszavágás jogával: megöntözték a férfiakat, legényeket, amit vidám nevetés és közös lakoma kísért.

Az egyetemista fiú szerint az igazi „áttörést” a lovaskocsis locsolkodás bevezetése hozta meg a számukra: kibővült a társaság, elkezdték vinni magukkal a hangszereket is – kellett hát a tágasabb fuvarhely, közlekedésbiztonsági okokból pedig a biztos fuvaros…Balázs ekkor már letette a rockgitárt, brácsázott és tamburázott a Csikós zenekarral, belőlük lett később a Fokos. Az egyik kocsin – a „zenészkocsin” – ők, azaz a zenészek meg az énekesek, a másikon – a „vödrösön” – a többiek ültek. A menetet természetesen a muzsikusok vezették. Az idén több mint húszan lesznek, és nagyjából harminc házhoz mennek el.

– Volt arra is példa, hogy nem szívesen vagy egyáltalán nem fogadtak bennünket, de nem ez a jellemző, a nagy többség örömmel lát bennünket, és ünnepként tekintenek a locsolkodásra is. Mára már nagyjából kialakult egy állandó útvonal és csapat, ebben a táncos lányok biztosan szerepelnek, de locsolkodókból is, lányokból is mindig vannak újak – állítja Balázs.

A forgatókönyv pedig általában a következő: a muzsikusok a kocsin maradnak, a vödrösök leszállnak, és körbeveszik a kaput, majd becsöngetnek. A zenészek a Ma van húsvét napja című népdalt húzzák, azzal várják ki a lányokat, ez a nóta szól egészen addig, amíg a lányok teljesen el nem áznak. Balázs szerint kezdetben sok egész vödörnyi víz zúdult a lányokra, mert úgy hitték: minél több a vödör, annál jobb – ma már kevesebb munícióval is el tudják érni ugyanazt a hatást. A lányoknak csak dermesztő hidegben van kegyelem, olyankor mindössze némi vízpermettel szórják meg őket.

– Kezdetben kissé furcsálkodva néztek ránk, nagyon új volt akkor még ez nálunk. Azóta megismertek bennünket. Általában az egész család fogad bennünket, de különösen az apák meg a nagyszülők élvezik a felhajtást. Zeneszóval vonulunk be, aztán megállunk egy kicsit, megiszunk egy kis pálinkát és röviden elbeszélgetünk, olykor táncolunk is egy keveset. Van, ahol sonkával, kaláccsal is megkínálnak bennünket a házban, máshol csak a kapuban fogadnak bennünket, de mi ezt egyáltalán nem vesszük rossz néven – állítja.

Balázs annak külön örül, hogy a lovaskocsis locsolkodás hagyománya nem szorult be néptáncos berkekbe, hiszen olyanok is csatlakoznak hozzájuk, akik egyáltalán nem foglalkoznak hagyományápolással. Ő maga úgy van ezzel is, mint a tánccal meg a népzenével: addig csinálja, ameddig csak bírja. Abban is biztos, hogy az elmúlt évek alatt sikerült olyan hagyományt teremteniük, hogy húsvét hétfőjén mindig lesz újabb és újabb lovaskocsi Óbecse utcáin. A fiatalabb táncosokból máris van utánpótlás, és ha Balázs egyszer leteszi a brácsát, az ő lovaskocsijukról akkor is biztos felcsendül majd a dal: Ma van húsvét napja.