2024. április 25., csütörtök

Tavaszi vizek

Hóvirágok.

A kert végében a kerítésnél dugták ki fejüket a hótakaró alól már február végén, az első melegítő napsugár ölelésére. Már megroggyant a hó, piszkos is volt, és foltokban kibukkant alóla a vizes, fekete föld. Ahova odasütött a déli nap, kigombolt kabátban, hajadonfővel lehetett ácsorogni. Ez még nem a tavasz, de az ígérete ott bujkált a hóvirágok remegésében. Nejlonpapucsban, kinőtt piros pulóverben guggolt a fiú a kerítés tövében.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

Leste a hóvirágokat. Ujjaival óvatosan fejtette le róluk a maradék kásás havat, számolta a kicsi harangokat, egy-kettő-három-négy... ez kevés... öt-hat-hét... még mindig kevés, több kell, még több... És ahogy a hóvirágok feje búbja szaporodott, a fiú úgy ásott egyre gyorsabb iramban a havas-vizes kerti földben. Ujjai már vörösen és görcsösen kapartak, de még nem hagyta abba a gyűjtést. Csak amikor távolról meghallotta, ahogy öreganyja a nevén szólongatja, akkor rezzent meg alig észrevehetően a keze, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, de aztán számolt tovább... huszonhat-huszonhét-huszonnyolc... Most már közelebbről hallotta öreganyja hangját, aztán már csak azt vette észre, hogy valaki ott áll mögötte. Kell még hóvirág, harminckettő kell! Kiabálta volna, de nem volt hangja. A karjánál fogva emelték föl a tavaszi latyakból, a papucs zoknistól beleragadt a havas kerti földbe, mezítláb cuppogott a házig öreganyja néma kíséretében. Csak amikor odabenn csöndesen megkérdezték, miért tépte le a hóvirágokat, akkor kezdett folyni a szeméből a könny. Hogy mondja el, hogy harminckettő kell, anyának harminckettő kell, mert harminckét éves volt, amikor elment, föl a felhők közé. Hogyhogy erre öreganya nem emlékszik, kérdezte volna, de nem szólt semmit, csak állt, és szorongatta a markában levő hóvirágokat.

Aztán este lett, és ismét reggel. A felhőtlen égről néhány napsugár bekúszott a szobába, és a fiú szeme fölcsillant, amikor meglátta az asztalon egy üvegtálkában a virágokat. Kicsit megtörve itt-ott, mégis friss tavaszi vizeket árasztottak maguk körül.

Nem volt harminckét szál.

Rigók.

Pirkadatkor arra ébredek, hogy fújja a nótáját a feketerigó. Fölszáll a diófa legfölső ágára, és fütyül. Sok éven át figyeltem, ahogy mondja a magáét, ahogy végigénekli a párja költési idejét, hogy a még tojásban levő madárka is megtanulja a régi dalokat. Ősi hagyomány lehet ez náluk? Így adják tovább generációról generációra népük tapasztalatát, tudását? Általában húsvét táján kezdődik a rigódáridó. A tavasz, az újrakezdés, a megújulás időszaka vizeket áraszt emberben, madárban, virágban? Mert kell a tavasz, a remény, a hit, a fény, a feltámadás és az új élet.

Most nem nótáznak a feketerigók, számukra korán jött az idei húsvét. A hóvirágok már elnyíltak, de még nincs itt az ideje a rigófüttynek. Foga van a napnak.

Földközeli gyerekkorom emlékei között azonban fölsejlik egy-egy tavaszi kép. Gólya húz el a kémény fölött, galambok turbékolnak a közeli csatorna peremén, kipattannak a barackfa virágai. A tavasz ígéretét mégis az első hóvirág hozza meg számomra. Amikor megérzem a párolgó föld szagát, a meginduló ereket a járda szélén, a határban sorjázni kezdő vetéseket, érzem, hogy visszafordíthatatlanul elkezdődött az új élet.

Ünnep.

Az ünnepek mindig fontos eseményt jelölnek. A közös ünnepek nem egy, hanem sok embert emlékeztetnek. Mégis csak akkor élhetjük meg teljességében, ha egyedüli emberként is képesek vagyunk átadni magunkat az ünnepnek. Ha kezünkben virágzó ággal, megszentelt barkával, egy csokor tavaszi virággal várjuk a megújuló életet. A húsvét az ember megváltásának története, történelmi esemény, világtörténelminek is mondhatnám, ezért az egész emberiség ünnepe. Isten üdvakarata vált valóra Krisztus kereszthalálával és feltámadásával. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, ahogy János evangéliumában olvashatjuk.

De egyben ősi hagyományt is éltetünk húsvétkor, amely a téli csönd és fagy és szűkös létezés után, a napsütést és változást és bőséggel teli reményt hozza az embernek. És ez a reményteli várakozás benne van népdalainkban, táncainkban, terített asztalainkon, rejtett hagyományainkban és fölidézett emlékeinkben. Ahogy apámtól tanultam a mező állataira figyelni, ahogy dédanyám esti altatójára hajtom a takarót fiamra, ahogy kalácsot dagasztok, úgy viszem egyik generációról a másikra a tudást és az új életbe vetett hitemet.

Talán ezért van az, hogy bármennyi halál, szenvedés és keserűség fejeződik is ki a húsvéti történetben, úgy érezzük, hogy újraéledünk, telítődünk szépséggel, jósággal, reménnyel, miként a természet. Csoóri Sándor fölsóhajtásával: „A mélyhűtött lélek egyszer még fölengedhet, fölcsöngetik majd lármás, tavaszi vizek.”