A húsvétot (peszah) a zsidók Niszán hónap 15-én ünnepelték. Ez volt az ünnep kezdő napja és eredetileg az aratás kezdetének az ünnepe. Ennek az emlékét őrizte meg az a szokás, amely szerint az ünnep szombatját követő napon mindenkinek egy marok friss gabonát kellett Hahvénak felajánlania. Később az ünnep az Egyiptomból való kivonulás emléknapjává vált. Innen a neve is: peszah = elmenni, mert az öldöklő angyal elvonult az izraeliek hajléka előtt anélkül, hogy bántotta volna első szülötteiket, és mert az izraeliek kivonultak az egyiptomi szolgaságból.
Az ünnep két részből állt: a kovásztalan kenyér ünnepéből és a húsvéti bárány ünnepéből.
A kovásztalan kenyér ünnepe (maccóth) elnevezést onnan kapta, hogy a hét napig tartó ünnep tartama alatt nem volt szabad mást, csak kovásztalan kenyeret fogyasztani, annak az emlékére, hogy az Egyiptomból való kivonulás alkalmával is kovásztalan kenyeret ettek, mert a sietség miatt nem volt idejük a kenyeret megkeleszteni.
Húsvéti bárány ünnepének pedig azért nevezték el, mert ezen az ünnepen – ismét csak az egyiptomi kivonulás emlékére – bárányt áldoztak fel Hajve tiszteletére (húsvéti bárány). A húsvéti báránynak, amelyet a családfő Niszán hónap 14-én, az előkészületek napjának délutánján a templomban feláldozott, egy esztendősnek, hibátlannak és hímnek kellett lennie. Vérét és belső szerveit a papok elégették, a többi részét pedig, amelyben nem volt szabad csontot törni, megsütötték és kovásztalan kenyérrel, meg keserű salátával, családi körben, szertartásos körülmények között elfogyasztották. Az ünnep első és utolsó napján szombati munkaszünetet tartottak.
A zsidók két nagy ünnepét, a húsvétot és a pünkösdöt a keresztények is megtartották, azonban már igen korán új tartalommal töltötték meg. Húsvét Krisztus feltámadásának, pünkösd pedig a Szentlélek eljövetelének az ünnepe lett.
Húsvét megünneplése nem volt egészen egységes. Általában az volt a szokás, hogy a feltámadás napját Niszán hónap 15-e utáni vasárnap tartották, előtte való pénteken pedig Krisztus halálára emlékeztek. Jeruzsálem eleste után (70-ben) szokásba jött a zsidóságnál, hogy a tavaszi napéjegyenlőség napján (azaz március 21-én) tartották meg a peszahot (húsvétot). A keresztények egy része követte ezt a szokást. Ily módon meglehetős eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének az időpontja körül, s ez a keresztények között szakadáshoz is vezetett. A húsvéti vitát végül is a niceai zsinat (325) határozatai zárták le, amely előírta, hogy a húsvétot egyöntetűen vasárnap kell ünnepelni, ez a vasárnap a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen. Ha a holdtölte vasárnapra esik, akkor a húsvétot a következő vasárnap kell megtartani. Ezzel a döntéssel a keresztények húsvétja teljesen elkülönült a zsidók húsvétjától és új tartalmat kapott. Mozgó ünneppé vált, mert minden évben más dátumra esett. E rendelkezésnek hosszú ideig nem mindenütt vetették alá magukat a keresztények. Csak a VIII. század végén lett általános a niceai zsinat rendelkezése szerinti ünneplés.
A IV. századtól kezdve általános lett az a szokás, hogy a húsvéti nagy ünnepre negyvennapos böjttel készültek (nagyböjt), mivel az evangéliumok leírása szerint Jézus is negyven napig böjtölt a pusztában. Az első időben a húsvét előtti böjt rendkívül szigorú volt. Bizonyos ételektől (elsősorban hústól) tartózkodniuk kellett a keresztényeknek és napjában csak egyszer volt szabad étkezni.
A nagyböjt kiemelkedő időszaka a húsvét előtti hét, az úgynevezett nagyhét. Ennek első napja a virágvasárnap (pálmák vasárnapja, az Úr szenvedése). Nyomai már a IV. században megvannak, általánosan pedig a VIII. században terjed el. Lényege: szentelt pálma, illetve olajágakkal (barkával) körmenetet tartanak Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére.
VIRÁGVASÁRNAP – JÉZUS BEVONUL JERUZSÁLEMBE
Mint ahogy az evangéliumok elbeszélik, miután Jézus elvégezte mindazt, amit a Messiásnak el kellett végeznie, húsvét közeledtével Jeruzsálembe, szenvedésének és halálának a színhelyére ment. Mielőtt azonban halálra adta volna magát, még egyszer kimutatta isteni dicsőségét és végleg szakított a zsidó vallási vezetőkkel.
Jézus tehát Jeruzsálem felé tartott tanítványaival. Mikor az Olajfák hegyéhez értek, előre küldött két tanítványt a szemközti faluba azzal a megbízással, hogy az ott talált megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült, vezessék elébe. Amikor ez megtörtént, Jézus felült a szamárra és nagy tömeg kíséretében, szamárháton vonult be Jeruzsálembe. A tömegből egyesek ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a datolyapálmákról és azokat szórták elébe. Mindnyájan hozsannát kiáltottak neki, vagyis örömkiáltással üdvözölték őt, mint Dávid fiát, mint Messiást. Jeruzsálem lakói ámulattal tekintettek az ünnepélyesen bevonuló prófétára. (Mt 21, 1–11)
Az eseménysorozat azért kezdődik az Olajfák hegyénél, mert a korabeli elképzelések szerint itt kell a Messiásnak megjelennie. A bevonulás pedig azért történt szamárháton, a sokaság ujjongásának közepette, mert Zakariás jövendölése szerint ezen a módon kell a Messiás-királynak megérkeznie. (Zak 9,9–10)
A datolyapálma ága a diadalmas makkabeusi szabadságharc óta – amikor i. e. 165-ben a zsidók kivívták szabadságukat a szír Szeleukidák zsarnok uralmával szemben – a zsidó szabadságtörekvések jelvénye volt.
A jeruzsálemi ünnepélyes bevonulásról szóló evangéliumi elbeszélések célja tehát nyilvánvalóan nem az, hogy pontos leírást adjanak, hanem hogy a próféták messiási jövendölésének Jézusban való beteljesülését illusztrálják.
Ebben az elbeszélésekben feltűnő, hogy a messiási forrongások és lázadások időszakában egy ilyen jellegű és méretű tüntetést a rómaiak tétlenül szemléltek.
A TEMPLOM MEGTISZTÍTÁSA
Jézus, miután bevonult Jeruzsálembe, egyenesen a templomba ment. Kiűzte onnan azokat, akik adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig fölforgatta. Nem engedte azt sem, hogy bármit is átvigyenek a templom területén. Tettét azzal magyarázta, hogy az Írások szerint az ő háza az imádság háza minden nép számára, és nem tűrheti, hogy rablók barlangjává tegyék azt. Mikor a főpapok és írástudók erről értesültek, tanakodni kezdtek, hogy hogyan pusztítsák el őt. Féltek ugyanis tőle, mert sokan hallgatták tanítását. (Mt 21, 12–16)
A templom megtisztításáról, arról, hogy Jézus kötélből ostort font és kiűzte onnan az árusokat, János evangéliuma is beszámol. János azonban nem Jézus működésének a végére – mint a többi evangélium –, hanem fellépésének időszakára helyezi az eseményt. (Jn 2, 14–16)
A jeruzsálemi templom külső udvarában valóban folyt kereskedés és pénzváltás: itt árulták az áldozatokhoz szükséges állatokat és itt váltották át az idegen pénzeket zsidó pénzre, amellyel a templomadót megfizették. A kereskedők és pénzváltó jelenléte tehát szükséges és természetes volt, különösen húsvét előtt, amikor az ország minden részéről nagy számú zarándok érkezett Jeruzsálembe, az ünnepi áldozatokra. Ezek „kiűzése” a templomi szertartások rendjét zavarta volna meg oly feltűnő módon, amely beavatkozásra késztette volna a templom őrségét.
Vagyis úgy tűnik, hogy a templom megtisztításáról szóló leírások jelképes értelműek. Szembeszökő céljuk úgy bemutatni Jézust, mint Messiást, akinek hatalma van a templom fölött. De meghúzódik itt a korai kereszténységnek az a felfogása is, amely szerint a templomi áldozatok és az ótestamentumi szertartások kora Jézus megjelenésével lejárt.
AZ UTOLSÓ VACSORA
Két nappal a zsidók húsvétja előtt a vallási vezetők összegyűltek és tanácsot tartottak, hogy miként tudnák Jézust csellel elfogni és korábbi elhatározásuk szerint megölni. Cselhez azért kell folyamodni, nehogy zavargás támadjon az ünnepre összegyűlt és Jézussal szimpatizáló nép között. Ezért kapóra jött nekik, hogy a tizenkét tanítvány közül az egyik, karióti Júdás elment a főpapokhoz, hogy megtudakolja tőlük, mit kap, ha a kezükre adja Jézust. Azok harminc ezüstöt fizettek neki.
Mindez azonban nem Jézus tudtán és akaratán kívül történt. Hiszen egyidejűleg közölte tanítványaival, hogy két nap múlva az elérkező húsvéton kereszthalálra adják ellenségei. Halálát azzal is előkészítette, hogy megengedte egy asszonynak (János szerint Máriának, Lázár testvérének), hogy drága olajat öntsön a fejére és ezzel mintegy előre megkenje testét a temetésre. (Mk 14, 1–11)
Vagyis az evangéliumok szerzői úgy mutatják be Jézust közvetlenül a szenvedése és halála előtt, mint aki nem kiszolgáltatottja, hanem előre tudója és elrendezője az elkövetkezendő eseményeknek.
Több bibliakutató is úgy véli, hogy Júdás Jézus utasítására cselekedett, amikor őt elárulta. Az árulás föltétele az lehetett, hogy a tanítványoknak ne essék bántódása. És valóban, annak dacára, hogy Jézus elfogásakor Péter kardot ránt és levágja a főpap szolgájának a fülét, mégsem fogják le, ölik meg, hanem szabadon távozhatott a többi tanítvánnyal együtt.
A zsidók minden esztendőben megülték az Egyiptomból való szabadulás emlékére a hét napig tartó pászkabárány és kovásztalan kenyér ünnepét, a húsvétot. Az ünnepi lakomán, amelyet Jeruzsálemben kellett megtartani, egy előzőleg a templomban leölt bárányt fogyasztottak el (húsvéti vagy pászkabárány) kovásztalan kenyérrel, keserű salátákkal és borral. E vacsorát, amelyet Lukács szerint Péter és János szerzett be és készített elő, Jézus elköltötte tanítványai körében. (Mk 14, 12–21)
Vacsora közben Jézus egyszer csak fölkelt, levetette felső ruháját, maga elé kötött egy vászonkendőt, majd fogott egy mosdótálat és sorba megmosta tanítványainak a lábát, hogy példát adjon nekik az alázatosságra. A lábmosás a rabszolgák feladata volt János evangéliuma keletkezésének az idején (amely egyedül beszéli el a történetet – 13, 1–11). Az evangélium szerzője ezzel az epizóddal arra akar rámutatni, hogy Jézus maga alázta rabszolgává magát, így elkövetkező keresztre feszítésén, amely a rabszolgák kivégzésmódja volt, senkinek se szabad megbotránkoznia.
Vacsora közben Jézus közölte a tanítványaival azt is, hogy egy közülük elárulja őt. Amikor a tanítványok sorra kérdezték, hogy ki lesz az, így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot és Júdásnak nyújtotta. Júdás ezután nyomban eltávozott. (Jn 13, 21–27)
Miután Júdás elment, Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, majd odanyújtotta tanítványainak ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Majd fogta a kelyhet, hálát adott és szintén odanyújtotta tanítványainak ezekkel a szavakkal: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Mt 26, 26–29)
Az utolsó vacsora e jelenete nem Jézus és a tanítványok húsvéti lakomájának a pontos leírása, hanem az őskeresztény liturgiának a visszavetítése. E liturgiát az evangéliumok szerint maga Jézus alapította, egyben azt is világossá téve, hogy a zsidók pászkavacsorájának nincs tovább értelme és létjogosultsága. Jézus a zsidó pászkavacsorát a saját halálát meghirdető búcsú és emlékező vacsorává alakította át. („Ezt tegyétek az emlékezetemre.” – Lk 22,19)
János evangéliuma szerint Jézus az utolsó vacsorán búcsúbeszédet mondott, amelyben megvigasztalta és bátorította tanítványait. Közölte velük, hogy bár egy kis időre el kell távoznia, ahova most nem követhetik őt, majd vissza fog jönni és magával viszi őket, hogy ismét együtt lehessenek. Addig is más vigasztalót küld maga helyett, a Szentlelket, aki elvezeti a tanítványokat a teljes igazságra.
A vacsora végeztével dicséretet énekeltek, majd kimentek az Olajfák hegyére. Útközben Jézus arról beszélt, hogy az elkövetkező nehéz órákban tanítványai megbotránkoznak rajta és cserbenhagyják őt. Péter azonban erősködött, hogyha mindnyájan megbotránkoznak is, ő nem teszi, Jézus ekkor megjövendölte, hogy mielőtt a kakas kétszer szól, Péter háromszor is megtagadja őt.
Az utolsó vacsora időpontját eltérő módon közlik az evangéliumok. A szinoptikusok szerint (szinoptikus = együtt látó, egybehangzó, ezek: Márk, Máté és Lukács) húsvét első napján (Niszán hónap 15-én, este 6 órakor kezdődött) történt az utolsó vacsora, majd Jézus elfogatása és keresztre feszítése – míg János egy nappal előbbre, az előkészület napjára (Niszán 14.) helyezi az eseményeket. Az ellentmondás az evangélium-szerkesztők eltérő céljával áll összefüggésben. A szinoptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az új korszakban a húsvéti bárányvacsora helyébe a Jézus szerezte (Úr-) vacsora lépett, ezért ők a húsvéti vacsora rendes idejével kapcsolják össze az eseményeket. János evangéliuma ezzel szemben azt tanítja, hogy Jézus az igazi húsvéti bárány, az igazi áldozat, ezért egy nappal előbbre helyezi az utolsó vacsorát, hogy Jézus halála az előkészület nap délutánjára essék, amikor a pászkabárányokat a templomban levágták és föláldozták.
JÉZUS ELFOGÁSA ÉS ELÍTÉLÉSE
Az utolsó vacsora után Jézus tanítványaival az Olajfák hegyére, a Getsemáne-kertbe ment, hogy ott megvívja haláltusáját, és végleg felkészüljön elkövetkező szenvedésére. Míg Jézus virrasztott és imádkozott, a tanítványok álomba merültek. Halálfélelmében egy mennyből leszállt angyal erősítette meg. Ekkor felébresztette tanítványait, és közölte velük, hogy elérkezett az óra, amikor az Emberfia a bűnösök kezébe kerül. A szenvedéstörténet (a „passió”) e nyitányával az evangéliumok kidomborítják, hogy Jézus tudatosan, küldetésszerűen, a helyzet uraként nézett szenvedései elébe. (Mt 26, 36–46; Mk 14, 32–42; Lk 22, 39–46)
Jézus még beszélt, amikor megérkezett Júdás egy csapat fegyveres katonával és szolgával. Júdás abban egyezett meg velük, hogy akit megcsókol, azt kell elfogniok. Ezért Jézushoz lépett, üdvözölte és megcsókolta őt. Erre körülfogták Jézust, és foglyul ejtették. Péter kirántotta kardját, és levágta a főpap szolgájának a jobb fülét. Jézus azonban nem engedte, hogy fegyverrel keljenek védelmére, mert akkor nem tudná beteljesíteni az Írást, amely szerint mindennek így kell történnie. (Mt 26, 47–54)
A megkötözött Jézust előbb Annás, majd Kaifás főpap házába vitték, ahol a nép vallási vezetői, a főtanács tagjai azért gyűltek össze, hogy előzetes elhatározásuk szerint ítélkezzenek Jézus fölött. Bizonyítékot kerestek ellene, de nem találtak. Végül a főpap megkérdezte, hogy vajon valóban ő e a Messiás, az Isten fia. Mikor Jézus igenlő választ adott, a főpap megbotránkozása jeléül megszaggatta ruháit, és így kiáltott: „Káromkodott! Mi szükség van még tanúkra?” A jelenlevők pedig egyhangúlag úgy ítélkeztek, hogy méltó a halálra. Aztán arcul köpdösték, ököllel ütlegelték, csúfot űztek belőle, és szitkokkal illették. (Mt 26, 57–68)
Eközben a tanítványok mind elhagyták Jézust, és elmenekültek. Péter azonban messziről követte őt egészen a főpap udvaráig, ahol leült a szolgák közé, és velük melegedett a tűznél. Mikor rászóltak, hogy őt is a názáreti Jézus tanítványai között látták, Péter kétszer is tagadólag válaszolt. Mikor pedig bizonygatni kezdték tanítványi mivoltát, esküdözni kezdett, és kijelentette, hogy nem is ismeri azt az embert, akiről beszélnek. Még beszéltek, amikor megszólalt a kakas. Péternek ekkor eszébe jutott, hogy Jézus mindezt előre megmondta, és keserves sírásra fakadt. (Mt 26, 29–75)
A főtanács határozata értelmében Jézust a római helytartó, Pilátus elé állították. Azzal vádolták, hogy magát Messiás királynak állítva, lázadást szított a császár ellen. Pilátus erre kihallgatta Jézust, s bár az királynak vallotta előtte magát (akinek az országa azonban nem e világból való), semmi vétket sem talált benne, ezért el akarta őt bocsátani. Annál is inkább, mert miközben ítélőszékében ült, felesége, álmára hivatkozva azt üzente neki, hogy ne vállaljon részt Jézus elítélésében. (Mt 27, 11–19)
Mikor Pilátus megtudta, hogy Jézus Galileából, Heródes országából való, elküldte Heródeshez, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott. (Itt nem Nagy Heródesről van szó, aki i. e. 4-ben meghalt, hanem Heródes Agrippáról, aki az idő tájt Galilea katonai parancsnoka volt). Heródes igen megörült, mert sokat hallott Jézusról, és már régóta szerette volna látni. Azt remélte, hogy valami csodát is tesz a szeme láttára. Jézus azonban kérdéseit feleletre sem méltatta. Heródes ekkor csúfságból fehér ruhába öltöztette, és visszaküldte Pilátushoz. (Lk 23, 8–12)
Pilátus ekkor újabb tárgyalást tartott, amelynek eredményeként ismét el akarta Jézust bocsátani. Az volt a szokás, hogy húsvétkor a helytartó szabadon bocsátott egy foglyot a nép kívánsága szerint. Volt akkor egy hírhedt rab a börtönben, akit Barabásnak hívtak, s akit egy zendülés alkalmával gyilkosság vádjával fogtak el. Pilátus megkérdezte az egybegyűlteket, hogy kit bocsásson szabadon: Barabást vagy Jézust. A főpapok és a vének fölbujtására a nép Barabás elengedését kérte, Jézusra pedig halált követelt. Pilátus hiába tudakolta választásuk okát, azok egyre hangosabban kiáltoztak: „Keresztre vele!” Pilátus ekkor vizet hozatott, és a nép szeme láttára megmosta kezeit ártatlanságának bizonyságául. Aztán szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta a zsidóknak („Ecce homo – íme az ember!”), hogy feszítsék keresztre. (Lk 23, 13–25; Jn 19, 1–3)
Hasztalan próbálnánk Jézus perének pontos lefolyását helyreállítani és időrendi sorrendbe helyezni az evangéliumi közlések alapján, amelyek számos ponton ellentmondanak egymásnak. Máté és Márk szerint a főtanács két ülést tartott Jézus perében, Lukács szerint Pilátus tartott két tárgyalást, és Heródes is részt vett a perben. János szerint előbb Annáshoz vitték Jézust – itt történt Péter tagadása –, s csak ezután került a tényleges főpap, Kaifás elé stb. A többszöri hosszadalmas tárgyalás nem is helyezhető el egy éjszaka és egy délelőtt keretei közé (este fogták el Jézust, másnap kora délután pedig már ki is végezték).
Mindebből az következik, hogy a szenvedéstörténet írásba foglalói előtt részben nem voltak ismertek a pontos események, részben pedig nem is azokra fordították a figyelmet, hanem sokkal inkább a teológiai mondanivalóra. Eszerint Jézus tudatosan vállalta szenvedéseit elégtételül a bűnös emberekért. Így kap értelmet a kardot rántó Péter leintése és hangsúlyt a Barabás-epizód, ahol egy gyilkos helyett ítélik el Jézust.
JÉZUS HALÁLA ÉS TEMETÉSE
A keresztre feszítésről szóló evangéliumi elbeszélések jelentik a szenvedéstörténet, sőt az egész Jézus-életrajz csúcspontját. Az evangéliumok szerzői e halált úgy értelmezik, mint ahol nyilvánvalóvá vált, hogy Isten megkönyörül a bűnös emberiségen. Azáltal, hogy küldötte (fia) a kereszthalál vállalásával azonosult a bűn következtében elesetté vált emberekkel, egyben fel is emelte az emberi nemet, és megszabadította az elesettségtől, a bűntől.
A katonák, miután csúfot űztek Jézusból, vállára tették a keresztet, és elvezették a Golgotára (latinul a Kálváriára), a kivégzés helyére, hogy ott keresztre feszítsék. Vittek vele két kivégzésre ítélt gonosztevőt, „latort” is. Útközben találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel, akit arra kényszerítettek, hogy vigye a keresztet Jézus után.
Mikor kiértek a Golgotára, mirhával kevert bort kínáltak neki, amit csak megízlelt, de nem ivott belőle. Aztán keresztre feszítették. Ugyanígy a két latort is – az egyiket jobbról, a másikat balról. Ruháit a katonák szétosztották maguk közt, köntösét pedig, amely egy darabból volt szőve, és sajnálták eldarabolni, kisorsolták. A keresztre – Pilátus parancsára – feliratot is erősítettek, amelyen héberül, görögül és latin nyelven feltüntették kivégzésének az okát: „Názáreti Jézus, a zsidók királya.” (Latinul: Iezus Nasanenus Rex Iudaeorum, rövidítve: INRI.)
A főpapok, az írástudók és a nép szidalmazták, kigúnyolták. Erre Jézus csak ennyit mondott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Az egyik megfeszített lator is szidalmazta, és azt kérte gúnyosan, hogy mint Messiás, szabadítsa meg magát és őket is. A másik azonban feddő szavakkal illette a gyalázkodót, Jézust pedig arra kérte, hogy ne feledkezzék meg róla, ha elérkezik az ő uralma. Jézus megígérte, hogy még azon a napon vele lesz a Paradicsomban.
A kereszt alatt állt Jézus anyja és a szeretett tanítvány, János is. Mikor Jézus megpillantotta őket, mintegy végső rendelkezésül anyját János gondjaira bízta, aki ennek alapján házába fogadta Máriát.
A Jézus halálát leíró evangéliumi részletek a világ végéről szóló apokaliptikus irodalom szimbolikus elemeinek a felhasználásával adják elő a mondanivalójukat, értelmezik az eseményeket.
Mikor Jézust, a hatodik óra táján (déli 12 óra) keresztre feszítették, sötétség borult az egész földre. (A sötétség az apokaliptikában a világ végének és Isten négy ítéletének az előjele.) Ez a sötétség a kilencedig óráig (du. 3 óra) tartott, amikor Jézus meghalt. (Jézus halála tehát legyőzte a bűnt, megmentette a világot ettől az ítélettől.) A kilencedik órában Jézus hangosan felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Néhányan a körülállók közül azt hitték, Illést hívja, és várakozással figyelték, vajon eljön-e Illés, hogy megszabadítsa őt.
Később azt mondta Jézus: „Szomjazom!” Valaki erre nádra tűzve egy ecetbe mártott szivacsot nyújtott fel neki. Jézus megízlelte az ecetet, majd így szólt: „Beteljesedett!” Aztán ismét hangosan kiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (A hangos kiáltás az apokaliptikában a győzelem kifejezése, annak hangsúlyozása, hogy Jézus halála legyőzte a bűnt.) Aztán lehajtotta fejét és kilehelte a lelkét.
Ekkor a templom kárpitja kettéhasadt, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt feltámadt. (Ezek ismét apokaliptikus vonások, amelyeknek a jelentése az, hogy vége a templomi kultusznak és vele a megelőző, a bűn rabsága alatt nyögő érának.) A keresztnél álló százados a történtek láttára így szólt: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt!” (Mt 27, 45–56; Mk 15, 33–41; Lk 23, 44–49; Jn 19, 25–47)
Estefelé aremateai József, egy tekintélyes tanácsos, Jézus titkos tanítványa, elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus, miután értesült a századostól Jézus haláláról, odaajándékozta a holttestet Józsefnek, aki halotti leplet vásárolt, levette Jézus testét, fűszerekkel együtt begöngyölte a lepelbe, és sziklasírba helyezte. A sírbolt bejárata elé követ hengerített. A temetésnél a szintén titkos tanítvány, Nikodémus segédkezett neki.
Másnap a főpapok és a farizeusok elmentek Pilátushoz, és arra kérték, hogy őriztesse a sírt harmadnapig, nehogy a tanítványok ellopják a holttestet, és azt mondják, feltámadott, amint előre megmondotta. Pilátus azonban megtagadta kérésüket. Ezért saját őrségüket állították a sírhoz, miután a követ lepecsételték.
A temetés e részletes leírása azzal a korai keresztény irányzattal száll szembe, amely szerint Jézusnak csak látszólagos teste volt, így halála is csak látszólagos lehetett.
FELTÁMADÁS
Ha Jézus halála a hit szerint nem egy kudarcba fulladt élet szomorú lezárása, hanem – mint a keresztény hit alapján az evangéliumok megfogalmazzák – a bűn váltságdíja, és így egy új élet, a megváltott élet kezdete, akkor ez a halál nem végződhetett a sírban. Ezért mind a négy evangélium nagy gondot fordít a feltámadás elbeszélésére, ezek az elbeszélések azonban – annak következményeképpen, hogy itt nem történeti elbeszélésről, hanem hittanításról van szó – lényeges pontokon ellentmondanak egymásnak.
Abban mind a négy evangélium megegyezik, hogy az ünnep elmúltával, a hét első napján, kora hajnalban asszonyok mentek Jézus sírjához. A cél megfogalmazásában már eltérően nyilatkoznak az evangéliumok: Máté és János szerint csupán kegyeletből mentek oda, Márk és Lukács szerint pedig azért, hogy megkenjék Jézus testét.
A Márk-evangélium – a legrégibb evangélium – a továbbiakat a következőképpen foglalja össze: mikor az asszonyok a sírhoz értek, meglepődve tapasztalták, hogy a kő el van hengerítve a sír bejáratától. Mikor beléptek a sírboltba, nem találták ott Jézus testét. Megpillantottak viszont egy fehér ruhás ifjút, aki közölte velük, hogy Jézus, akit keresnek, feltámadott. Az ifjú felszólította őket, hogy a hírt vigyék meg a tanítványoknak. Ők azonban annyira megrémültek, hogy elmenekültek a sírtól, és senkinek semmit sem mertek elmondani. (Mk 16, 1–8) Ezzel az epizóddal fejeződik be Márk evangéliuma.
Máté úgy tudja, hogy amikor az asszonyok a sírhoz értek, nagy földindulás támadt, miközben egy angyal leszállt az égből, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete fényes volt, ruhája, mint a hó. Az őrök ennek láttán, félelmükben halálra rémültek. Az angyal itt is felszólította az asszonyokat, hogy vigyék meg a feltámadás hírét az apostoloknak. (Mt 28, 1–10) Lukácsnál két ifjút találnak az asszonyok a sírnál, akik ugyanazt az utasítást adják, mint Máté angyala. (Lk 24, 1–12) Márk szerint elhallgatták azt, amit láttak, Máté és Lukács szerint azonban teljesítették a parancsot, és megvitték a feltámadás hírét a tanítványoknak.
Jánosnál Mária Magdolna egyedül ment a sírhoz, s amikor észrevette, hogy a követ elmozdították, elfutott Péterhez és Jánoshoz, a szeretett tanítványokhoz, azzal a hírrel, hogy Jézust ellopták, és nem tudni, hová vitték. (Jn 20, 1–3)
Máté elbeszélésében a tanítványokhoz siető asszonyok az úton találkoztak Jézussal. Leborultak előtte, átkarolták lábait. Jézus azt üzente a tanítványoknak, hogy térjenek vissza Galileába, ott viszontláthatják őt. Lukácsnál a tanítványok nem hittek az asszonyoknak, csak Péter futott a sírhoz, amelyben csak az ottmaradt lepleket találta.
Jánosnál Péter és egy másik tanítvány futva igyekezett a sírhoz. Meglátván az üres sírt, megértették az Írást, amely szerint Jézusnak fel kellett támadnia.
Máté arról is beszámol, hogy a sír mellé kirendelt őrök közül néhányan jelentették a főpapoknak a történteket. Ezek tanácsot tartottak, aztán sok pénzt adtak az őröknek, és meghagyták nekik, hogy mindenkinek azt mondják: éjnek idején, amíg ők aludtak, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták a holttestet. Az őrök elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy kioktatták őket. (Mt 28, 11–15)
Az ellentmondásos híradásokból nyilvánvaló, hogy azok kevésbé alapulnak a tényeken, inkább a feltámadáshit szükségszerű következményei.
Ha Jézus a hit szerint feltámadt, akkor a sírjának is üresnek kellett lennie.
