2024. április 24., szerda

Egy ideológiai roncs utolsó játéka

Pontosan ettől féltem. Hogy Vojislav Šešelj, a Szerb Radikális Párt elnöke éppen akkor lendül a leginkább mozgásba, amikor már érzi, szerbiai itt-tartózkodása a vége felé közeledik, s hogy nehéz egészségügyi problémáit, a hágai törvényszék előtt zajló folyamatot, valamint a jelenlegi hazabocsátásának a következményeit figyelembe véve joggal eszmél rá arra, hogy ezen itt-tartózkodása könnyen lehet az utolsó is egyben. A mozgásba lendülés a politikai aktivizmus egyik legundorítóbb módján következett be tegnap Belgrádban, amikor Šešelj nagy magabiztossággal felgyújtotta Horvátország zászlaját. Rettenetesen felháborítottak ezek a képek, s még inkább felháborított az, hogy ilyesmire, egy ilyen politikusra, annak tetteire ma, 2015 áprilisában még bárki is odafigyel. Dühös vagyok amiatt, hogy a szerb társadalom az elmúlt évtizedekben nem tudott előrelépni annyit, hogy jelentőséget se tulajdonítson az ilyen cirkuszmestereknek. Gyűlöletet, szélsőséges nacionalizmust, politikai szadizmust jelenítettek meg ezek a képek, a kilencvenes évek szele lobogtatta az égő zászlót. Az átélt fájdalmak, mészárlások, leszámolások hangulatát hozták a látottak. Bánom, hogy ott azonnal nem tartóztatták le. Hogy nem üzente meg egy ilyen lépéssel senki: Szerbia ma még csak nem is hasonlít ezekre a képekre. Hogy nincs helyük az ilyen társadalomszennyező, minden undort és felháborodást kiváltó eszméknek ebben a térségben. Nem érdekel, ha máshol is vannak ilyenek. Az érdekel, hogy itt ne legyenek.

A hágai törvényszék is megtett mindent annak érdekében a Šešelj-ügy kapcsán, hogy alaposan lejárassa magát, és csorbát ejtsen saját tekintélyén. Az első probléma maga annak a ténye, hogy egy bő évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a csetnik vajda esetében megszülessen egy épkézláb ítélet. Šešelj elérte az addigi bíró eltávolítását, s most egy új bíró vette át az ügyet, amire mellesleg a korábbiakban nem volt példa. A lényeg: egy ideig még nem is lesz ítélet, ameddig az új bíró át nem tekinti az elmúlt évek iratait, kép- és hanganyagait. S ki tudja, akkor mi következik, ítélet vagy egy eddig nem feltételezett újabb kacskaringó. Amikor tavaly szóba került annak lehetősége, hogy ideiglenesen szabadlábra helyezzék a szélsőséges politikust, Hága először feltételeket szabott. Šešelj került ki győztesen ebből a játékból is, mert végül saját feltételei mellett hagyhatta el novemberben a scheveningeni fegyházat, s ahogyan azt be is ígérte, jócskán szerepelt a médiumokban, nagygyűléseket szervezett, már fogadása is valóságos radikális hisztériát váltott ki, ami állítólag még a parlamenti küszöb alatt vergődő párt népszerűségét is növelte néhány százalékkal. A hisztéria idővel csökkent, Šešeljt még látni lehetett itt-ott, de öt hónappal hazaengedését követően már sehol sem számított első hírnek az, amit mondott vagy csinált.

Ekkor döntötte el a hágai törvényszék fellebbviteli tanácsa, hogy amolyan „meggondoltuk magunkat” módon most visszarendeljék Šešeljt. Ez a visszarendelés azonban korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. A radikális pártvezér ugyanis már rég eldöntötte, hogy másodszor esze ágában sem lesz visszaruccanni Hágába, s mivel korábbi párttársai állnak az állam élén, a világ minden kincséért sem mulasztaná el azt a jelenetet, amikor ezek letartóztatják és kiadják. Számára ugyanis mindvégig csak játék és móka volt az, ami generációk egész életét tette tönkre. A mostani jelenet már egy elkeseredett, milliók támogatása nélkül maradt ideológiai roncs utolsó játéka lehet.

A szerb államnak, a minden kérdésben illetékesnek számító miniszterelnöknek a reakciója meglehetősen szánalmas volt. Az egész kérdésből most sokadszorra is azt a végkövetkeztetést levonni, hogy „íme, megint Vučićot támadják nyugatról” meglehetősen együgyű, a végletekig leegyszerűsített hozzáállás. Az állásfoglalás hiányzik igazán belőle. Ha minden alkalommal el lehet mondani azt, hogy Hága mennyire szerbellenes, haladóellenes és Vučić-ellenes, akkor talán azt is el lehetne mondani, hogy Szerbia pedig a nemzetközi jog tisztelője, hogy Šešelj ideológiájának ádáz ellensége, s hogy bár kritikai szemmel néz a törvényszék kísérletezéseire, nem vonja kétségbe a döntések megalapozottságát, s eleget tesz azoknak. Ez ennyire egyszerű ott, ahol tisztázták a múltat és komolyan gondolják a megbékélést.

Kevésbé jelentős az, hogy egy nagy nemzetközi összeesküvés-e, hogy a szerb kormány újabb tesztje-e, európai szurkálódás-e az újabb kori Šešelj-ügy. Szerbiának tudnia kell, hogyan kell eljárnia, ha jót akar magának. Dölyfös megjegyzések nem segíthetnek. Šešelj visszaküldése pedig egyáltalán nem nagy tragédia.