2024. április 19., péntek
Túszszabadítás török módra

A műtét sikerült, a páciens meghalt

Bizonyos fokon a címbeli közhellyel jellemezhető az isztambuli túszdráma kedd esti epilógusa, amelyet a kormányfő parancsára a rendőrség speciális egységei hajtottak végre. Vagy fogalmazhattam volna úgy is: a türelem elfogyott – mindenki meghalt.

A hivatalos változat szerint a túsz – Mehmet Selim Kiraz ügyész – és két túszejtője akkor vesztette életét, amikor – lövéseket hallva – a rendőrség akcióba lépett és behatolt a Çağlayan igazságügyi palota azon irodájába, ahol a szélsőbaloldali Forradalmi Népfelszabadító Párt-Front (DHKP-C) két tagja több mint hat órán keresztül tartotta fogva az ügyészt, aki egy tinédzser halála ügyében vezette a vizsgálatot. Recep Tayyip Erdoğan elnök gratulált a rendőrségnek a sikeres akcióért, és közölte, Kirazt öt golyó sebesítette meg halálosan, ebből három a fején érte. Ahmet Davutoğlu kormányfő a túszejtést a török igazságszolgáltatás, a demokrácia és minden török ember elleni támadásnak minősítette... Na, igen.

Az egész eset a török sorozatokra (is) oly jellemző melodrámai elemektől sem mentes. Kezdve a DHKP-C akció-tervétől, hisz nevetségesen naiv módon szerettek volna tiszta vizet önteni a pohárba a 15 éves Berkin Elvan halála ügyében. A túszejtést elkövető duett, képletesen szólva, az igazságot akarta kierőszakolni a hatóságoktól azzal, hogy ügyvédi köntösbe álcázva beosont az épületbe, majd túszul ejtette az ügyészt, pisztolyt szegezve a halántékának, és előállt követelésével, hogy a tinédzsert halálosan megsebesítő rendőr a televízióban, a nyilvánosság előtt tegyen vallomást, úgymond állítsák „népbíróság” elé, az Elvan halála miatti tüntetések során letartóztatottakat pedig engedjék szabadon. Ekkora csodák még a szappanoperákban sincsenek, hát még a valós világban.

Bármilyen a hivatalos változat, igen valószerűtlen, hogy a hosszas alkudozás során a túszejtők türelme fogyott el, aligha siettek bárhová, hiszen eleve világos lehetett előttük, hogy – bármilyen irányt vegyenek is az események – túlélési esélyeik minimálisak. A hatóság ezzel szemben nem kockáztathatta reputációját, hogy a „nép szemében” esetleg puhánynak tűnjék, így aztán némi vacillálás után jött a parancs: behatolni, lelőni...

Logikus fejlemény, lévén Ankara is azon (amerikai) álláspontot képviseli, hogy terroristákkal nem tárgyal, márpedig a DHKP-C-t – akárcsak az Egyesült Államok és az EU – terrorszervezetként tartja nyilván. Extra súllyal bír, hogy a szélsőbaloldali csoport kíméletlen bírálója és ellensége a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP), azaz Erdoğannak és „lieblingjeinek”, hovatovább egyenesen az AKP-t tartja felelősnek a 15 éves fiú haláláért, továbbá számos ellenzéki tüntetés áldozatáért és bebörtönzöttéért. A kormánypárt felé ki-kilőtt méregnyilak már eleve főben járó bűnnek számítanak, terrorakció sem kell(ett volna) hozzá, hogy bármely leftista hosszú áristomot „érdemeljen ki”.

Hogy a hatodik emeleti irodában pontosan mi történt, amikor a első fény- és füstbombákat behajították, csak az tudja, aki ott volt. Végül is a részletek nem változtatnak a lesújtó tényálláson; a vaskezű „mindennek a rend a lelke” árát (még) két forrófejű rebellis és egy szerencsétlen jogász fizette meg életével.

Csakhogy a rend ettől nem lesz nagyobb. Sőt!