E címbeli mondatba sűríthető a két éjjelbe nyúló, s szerdán is folytatódott lausanne-i tárgyalássorozat hozadéka. A vitatott atomprogram számos pontjában sikerült ugyan közös nevezőre jutni, ám két sarkalatos kérdésben még nem. Nevezetesen abban, hogy Teherán továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy azonnal oldják fel az olajszállításra és pénzügyekre vonatkozó szankciókat, és továbbra is igényt tart a Natanzban működő több ezer centrifugához, amelyek az uránizotópok szétválasztásához és nukleáris fűtőanyaggá történő átalakításához szükségesek.
Képletesen is sokatmondó: Egy iráni újságírónő a lausanne-i Beau Rivage Palace Szálloda kertjében levő kültéri sakktáblán sétál (Fotó: Beta/AP)
Ezzel szemben a hatok – elsősorban Washington – a szankciófeloldást a felmutatandó eredményekhez kötné, azaz csak akkor oldaná fel azokat, ha meggyőződne arról, hogy a perzsa állam bizonyíthatóan lemondott atomprogramja azon elemeiről, amelyek hadi célokra is felhasználhatók. Idevágó garanciák nélkül hiába is írnának alá most bármit, az amerikai kongresszus bizonyosan elvetné azt, márpedig az egyezség életre hívásához a kongresszus jóváhagyása (is) kell.
Ebből eredően a keretszerződés határidejének lejárta után is jobb híján csak tippelni lehetett arra, mekkorák a megegyezés esélyei. Több külügyminiszter elhagyta a tárgyalóasztalt, igaz, valamennyien közölték; ez nem jelenti azt, hogy befejezettnek – és sikertelennek – tekintik a fordulót. Valamennyi diplomáciai forrás haladásról beszélt, ki derűlátóan, ki kevésbé derűlátóan, és arról, hogy a határidő lejárta miatt még nem dől össze a világ; a június 30-ai végső határidőig még születhet életképes kompromisszum.
Úgy legyen!
