Mivel az ország anyagilag egyre szorultabb helyzetbe került, úgy tűnik, hogy belátható időn belül kénytelen lesz hozzányúlni a „családi ékszerhez”, vagyis azokhoz az állami vállalatokhoz, amelyek még profitot termelnek. Ezúttal mindenekelőtt a Telekomról van szó, hiszen a Srbijagas és a villanygazdaság esetleg a NIS sorsára juthat, ugyanis, mint tudjuk, a kőolajipar mindaddig veszteséges volt, amíg az oroszok potom pénzért, pontosabban 400 millió dollárért meg nem vették, s villámgyorsan, azaz egy év alatt olyannyira „gatyába rázták”, hogy tizenkét hónap alatt nagyjából a vételárnak megfelelő hasznot hozott a Gaspromnak.
A jelenleg uralmon lévők azóta is a demokraták orra alá dörgölik, hogy elprédálták az ország egyik legértékesebb vállalatát. Sajnos igazuk van, de aligha valószínű, hogy a haladók és a szocialisták jobban jártak volna, hiszen a hatalmon, s korábban ellenzékben is azt szajkózták, hogy Oroszország Szerbia egyetlen igazi jó barátja. Vagyis Koszovó elismerésének Moszkva részéről történt megtagadásának ára van.
A Telekom minden bizonnyal már a közeljövőben végrehajtandó eladásából származó bevétel szó szerint létfontosságú az ország számára, ezért a Vučić-kabinet nem szeretné a véletlenre bízni a dolgot. Ezért külföldi tanácsadó cégből „kér kölcsön” szakembert, aki majd végrehajtja ezt a műveletet. A kormány ezzel lényegében beismerte, hogy nem rendelkezik egy ilyen feladatnak megfelelő szakemberrel.
A kiírt pályázatra, nem kis meglepetésre, csupán egy francia tanácsadó cég jelentkezett, amelynek élén, végrehajtó igazgatói rangban, az a Božidar Đelić áll, aki annak idején Szerbia pénzügyminisztere volt, és akire éppen a jelenlegi uralkodó garnitúra kígyót-békát kiáltott.
Kérdés azonban, hogy vajon Đelić miért vállalja (vállalta) fel ezt a munkát azoktól, akik róla a legrosszabbakat mondták? A válasz igen egyszerű: nem kevés pénzért. Ugyanis nem a jelenlegi az első szerbiai kormány, amely külső segítséget vett igénybe a privatizációs folyamatokban, hiszen elődei, pontosabban a 2001 és 2011 között regnáló pártok negyvenhat alkalommal fizettek azért, hogy külföldiek segítsék a magánosítás minél sikeresebbé tételét. Ezért összesen 55 millió euró ütötte a markukat. Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy megérte, hiszen a tervezettnél 1,8 milliárd euróval többet sikerült inkasszálni.
Mindebből (az alábbiakból pláne!) kiderül, hogy igencsak kifizetődő magánosítási tanácsadónak lenni.
A bármelyik kormány által történő felkérés ugyanis biztos pénzt hoz ezeknek a szakembereknek, tekintet nélkül arra, hogy vevőre talál-e az eladásra kijelölt vállalat vagy sem. Ha az ügylet sikerrel zárul, a tanácsadó a bevételből külön százalékot kap.
Sietünk leszögezni, hogy ez nem balkáni találmány. Az egész világban alkalmaznak eladási tanácsadókat. Esetünkben csupán az szolgáltat okot a töprengésre, hogy a mindenkori hatalom évtizedek (-századok?) óta azzal dicsekszik, hogy a világ e térségében élnek a legjobb szakemberek. A külső segítség igénybevétele azonban ennek éppen az ellenkezőjét támasztja alá.
Az sem mellékes, hogy a költségvetésből a foglalkoztatási alapnak munkahelyteremtő céllal átutalt eszközök összegét véve alapul, az említett tanácsadói díjakból 36 000 munkahelyet lehetett volna nyitni. Ha azt a pénzt nem kellett volna külföldieknek kifizetni.
Az elmondottak alapján nyugodt lélekkel nyugtázhatjuk, hogy a magánosításra szakosodott tanácsadói tevékenység igen jó szakma.
