Hetven évvel ezelőtt alakult meg az Arab Liga. A II. világháború világtörténelmi folyamatai hozták létre. Ez a háború nemcsak a hadseregek eddigi legnagyobb összecsapása, a katonák legszörnyűbb megpróbáltatása és a „hátországok” legembertelenebb szenvedése volt, hanem a népek öntudatra ébredésének korszaka is. Mert évszázadokig az emberi történelmen kívül élő tömegek léptek be a történelembe, ébredtek öntudatra. Mivel Németország majdnem egész Európát, Japánt és Ázsia jelentős részét megszállta, ez a háború a felszabadulás eszméjének kibontakozása és diadala is volt. Az arab országokat is ez az eszme hozta össze, bírta együttműködésük intézményesítésére: a felszabadulás vágya, a múlt lezárásának közös óhaja.
Az arab összefogás eszméje a legnagyobb és legaktívabb arab országban, Egyiptomban született meg, hogy mindvégig ez az ország maradjon ennek az eszmének a legjelentősebb hordozója, így sorsalakulása befolyásolja az Arab Liga történelmét is. Az egyiptomi kormány alakított egy munkacsoportot az arab összefogás kimunkálására, ennek eredményeként az 1944. szeptember 25-én tartott értekezlet meghatározta az arab összefogás célját: létrehozni az arab egységet, a tudatos közös erőfeszítések koordinálását valamennyi arab állam függetlenségének kivívására és közös érdekvédelmére. (A pánarabizmus ideológusai még ma is azt hirdetik, hogy az arabokat csak a „Nyugat uralmával szembeni ellenállás” fogja egységbe.) Ezzel az eltökéltséggel alakította meg 1945. március 22-én Kairóban hét arab ország (Egyiptom, Észak-Jemen, Irak, Jordánia, Libanon, Szaúd-Arábia és Szíria) az Arab Ligát, hogy a tagok száma mára 22-re bővüljön. (A palesztinoknak még nincs államuk, de 1976-tól a Palesztin Felszabadítási Szervezet is tag, Szomália pedig az egyetlen nem arab, hanem csak „arab eredetű” ország.)
A megalakuláskor az arabokat csak a dicső múlt emléke fűzte össze. Mert volt egy ragyogó korszakuk, amelyben nemcsak ők formálták Európa történelmét, hanem a fehér népek „sötét középkorában” ők testesítették meg a térség legmagasabb műveltségét-kultúráját. Közismert, hogy a fehér ember a XVI. századig még kultúrájának egyik pillérét, a görög filozofiát is csak az arab fordítások révén ismerte. (A krónika feljegyezte, hogy a XIII. században Párizsban pogromot rendeztek a zsidók ellen, mert az a hír terjedt el róluk, hogy arab könyveket fordítanak le más nyelvekre.) Ők képviselték a felvilágosultságot is abban a korban, amikor az európaiak még embereket égettek el, akik azt hirdették, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. Különben még az egyes országokban beszélt nyelvek között is nagyobb a különbség, mint a szerb és a horvát között a függetlenség utáni nagy „nyelvújítás” előtt volt. Az „arab identitás” pedig bármelyik országban kérdésessé válhat, mint ahogyan Libanonban történt az egymással szembe kerülő csoportok 1975 és 1990 közötti polgárháborújában.
Az összefogás igazi hajtóereje azután, hogy az arabok elveszítették az Izrael elleni első (1948-49. évi) háborút, sokáig az Izrael elleni harc lett. Az arabok nagy államférfiai azonban próbáltak ezen túlmenő értelmet adni neki. Ilyen kísérlet volt Nasszer, egyiptomi elnöké, aki egy sajátos arab nacionalizmust akart megteremteni, hogy azt tegye összetartó erővé. Bár a nasszeri forradalom mozgatóereje is az elkeseredés volt, amelyet ez a vereség váltott ki: a tehetetlen rendszer helyébe egy erőset akart állítani. Képes is volt olyan fegyvertényre, mint az Szuezi-csatorna 1956. évi államosítása, amely oda vezetett, hogy Egyiptom szembeszállhatott még az államosítással kiváltott brit–francia–izraeli invázióval is. (Diadalát azonban inkább annak köszönhette, hogy az USA visszarendelte szövetségeseit, abban a korszakban, amikor Magyarország szovjet megszállásával egyidejűleg érvényt kellett szerezni az új világrendnek, amelyet a két szuperhatalom határozott meg.)
Ez a nacionalizmus később még két kudarcot élt meg. Az egyik a kezdeti sikerként megteremtett egyiptomi–szíriai államszövetség felbomlása. Az igazi fordulatot azonban az hozta, hogy Nasszer elveszítette a következő (1967. évi) arab–izraeli háborút is, amelyet azért indított, mert azt hitte, már elég erős a visszavágáshoz. Végül ez a vereség hozta meg az arab nacionalizmus dicső korszakát. Két felismeréssel szolgált Nasszernak. Az egyik, hogy modern társadalmat kell kiépíteni, mert a katonai fölény nem jelenthet igazi sikert, ha nem áll mögötte egy modern társadalom. Tehát nem katonai győzelemre, hanem modernizálásra kell törekedni. A másik, hogy a kötődés a Szovjetunióhoz nem szavatolja a sikert, helyette az „el-nem-kötelezettségben” kell a nemzetközi szerep lehetőségét keresni.
Az arab világban azonban e nacionalizmus helyét gyorsan felváltotta egy törekvés, amely már nem az összefogásban látta a felemelkedés útját, hanem vallási alapon egy szélesebb közösségbe fűzi őket össze. 1969-ben megalakult az Iszlám Államok Értekezlete, amely 2011-ben szervezetté formálódott. Az arab államok között vallási alapon ma olyan ellentétek feszülnek, amelyek szembeállítják őket egymással. Az Arab Liga megalakításához vezető eszme pedig feledésbe merül.
