Nagybecskerek több évszázados ipari fejlődésében óriási szerepe volt a kisiparosoknak, vállalkozóknak. Az utóbbi két évtized megpróbáltatásai és a jelenlegi gazdasági válság ellenére is vannak még, akik továbbviszik ezt a hagyományt. A nagybecskereki magyar vállalkozók egy évvel ezelőtt egyesületet is létrehoztak.
János bácsi napi hat órát ma is ledolgozik (Fotó: Kecskés István)
Simon Ferenctől, az egyesület elnökétől hallottuk, hogy Nagybecskereken és környékén jelenleg több mint negyven magyar kisiparos és vállalkozó van. Egyesületükbe eddig 24-en tagosodtak be. Megalapításának egyik célja, hogy a vállalkozók segítésével befektetőket vonzzanak a régióba, hogy együtt lépjenek fel a nemzetközi piacon, kiállításokon és a nemzetközi pályázatokon. Egy magyar vállalkozó célja elsősorban, hogy sikeres legyen, de az is, hogy új munkahelyek teremtésével és egyéb módon, az itteni magyarság megmaradását szolgálja.
Manapság már szinte elenyésző azoknak a száma, akik a hagyományos értelemben vett kisiparosként dolgoznak. A Béga menti város egyik ilyen családja a Losonci család, amely évtizedek óta a cipőgyártásból él. A legnagyobb bánáti városban egykor negyven cipőgyártó is volt – ma már csak ők maradtak. A műhelyben ma is mindennap dolgozik a 88 éves Losonci János bácsi, a műhely alapítója. Unokájával, Istvánnal havonta 20-30 pár egyedi lábbelit készítenek nagybecskereki műhelyükben. Mindent kézzel csinálnak, a megrendelő igénye szerint, ha kell, méretre. A munkába besegít István édesanyja is.
A családi hagyományt István folytatja, aki nem tervezi azt, mint oly sokan mostanában, hogy külföldön keressen jobb megélhetést. Mint vallja, a cipészműhelyben nőtt fel. Még az általános iskolába járt, amikor megboldogult apjának azt mondta, hogy cipész akar lenni. Amikor pedig befejezte az iskoláztatását, mindjárt ment is a műhelybe dolgozni.
János bácsi három évig inaskodott – a második világháború alatt – napi 14 órás munkaidővel. Mint mondja, nem volt se iskola, se szabadság. 54 ledolgozott munkaév után ment nyugdíjba. 88 évesen is több órán át dolgozik a műhelyben. Falun nevelkedett, és azzal kísérték ki inasnak, hogy „a cipészet jó szakma, nyáron hűvösön van az ember, télen a melegen – a cipő meg mindig kell”.
István a cipészműhelyben nőtt fel (Fotó: Kecskés István)
A katonaság után Nezsényből Nagybecskerekre költözött, ott vállalatokban dolgozott, majd a mestervizsga letétele után 1953-ban önállósult. Az első három-négy év nehéz volt, de mindig arra törekedett, hogy előbbre lépjen a szakmában – sose volt megelégedve annyival, amennyit addig tudott. Szerinte ugyanis mindig van jobb és szebb. Az elsők között kezdte el a női sarkos cipők készítését Nagybecskereken. Mint emlékszik, volt, hogy sorban álltak az üzlete ajtajában.
A sok megrendelés mellett persze nem volt mindig könnyű időben eleget tenni a kuncsaft elvárásának.
– Volt olyan vevő, aki megharagudott, azt mondta, soha többé nem jön az üzletembe, mert annyit csalogattam, hogy mikor lesz kész a cipője. Azt mondta: még egyszer eljövök, és ha nem lesz kész, akkor soha többé ajtót nem nyitok magára. Emiatt még nagyobb figyelmet fordítottam a termék elkészítésére. Mikor készen volt, eljött, felpróbálta, s azt mondta: „Mester úr, mindent megbocsátottam” – meséli János bácsi, aki ma is szigorú szemmel ellenőrzi a műhelyükben készült cipőket.
Ha valaki jó minőségű, egyedi és tartósabb cipőt akar vásárolni magának, az betér Losonciék nagybecskereki üzletébe, ahol István felesége, Violetta dolgozik. De akár megrendelésre is készíttethet magának lábbelit.
