2024. április 19., péntek

A cenzúra győzött

Körkérdésünkre válaszoló olvasóink egyértelmű választ adtak a dilemmára, amely számukra szemmel láthatóan nem dilemma: a válaszadásban a cenzúra győzött, méghozzá cenzúrázatlanul! Fogalmazzunk egyértelműbben! A túlnyomó többség azon a véleményen van, hogy Szerbiában gyakori a cenzúra, és sok helyen tiltott az ellenvélemény: nekik megvan a sima „kétharmaduk”, mi több a háromnegyedük is, ha pedig azokat is hozzájuk számítjuk, akik úgy vélik, részben jellemző a cenzúra a szerbiai médiaszíntérre, akkor arányuk kilencven százalék fölötti. A másik oldalról is nézhetjük, alig több, mint minden huszadik válaszadó karikázta be azt a lehetőséget, hogy nincs cenzúra. Ezzel a hat százalékkal épphogy átcsúsznának a parlamenti küszöbön.

Ön szerint van-e cenzúra a szerbiai médiában?

Igen, gyakori a cenzúra, sok helyen tiltott az ellenvélemény: 211 (78%)

Részben jellemző: 41 (15%)

Nem, a sajtó Szerbiában szabad és demokratikus: 17 (6%)

Rögtön hozzá kell tenni, ez nem reprezentatív fölmérés, mindössze egy internetes körkérdés nem is túl sok válaszadóval. Ennek ellenére nagy hibát követnénk el, ha semmibe vennénk az eredményt, az így is világosan rámutat valamire: arra, hogy a válaszadókban erős kétely él a szerbiai sajtóban uralkodó véleményszabadsággal kapcsolatban, és akárhogy is nézzük, ez rossz hír mind a szerbiai médiának, mind a szerbiai politikumnak, amelyek – legalábbis a hirdetett demokratikus alapelvek szerint – a véleményszabadság védelmezői és őrei.

A kérdésföltevés módjából adódóan ennél több nem igazán olvasható ki az internetes körkérdés eredményéből. Nem tudhatjuk meg bizonyosan, hogy a válaszadók mettől fogva számították a cenzúra jelenlétét, illetve hiányát, bár vélhetően többségük a legutóbbi időszak alapján alkotott véleményt. Azt is jó volna tudni, hogy mit értenek a szó alatt: politikai cenzúrát vagy gazdaságit, rejtetten megnyilatkozót vagy nyílt elnyomást. A körkérdés műfaja az ilyen részletek felfedésére nem alkalmas.

Az internet korszakában a szó hagyományos értelmében vett cenzúráról – amely egykoron a szövegrészek kihúzását, illetve könyvek betiltását jelentette – nem igazán van értelme beszélni. A cenzor Rómában egy, a közerkölcsök fölött őrködő állami köztisztviselő volt. A könyvnyomtatás és a modern kori, bürokratikus államberendezkedés tette lehetővé a cenzúra megjelenését: fő feladata a húzás és a törlés volt. A huszadik században, amely egyszerre volt a véres diktatúrák és a szabadságjogok kiteljesedésének a százada, a törlésnek és a tiltásnak ezt a nyílt módszerét már nem lehetett alkalmazni a magát szabadnak és demokratikusnak nevezett társadalmakban. A szándék, a közvélemény, pontosabban mondva a többségi vélemény alakításának a törekvése ettől még megmaradt, de rejtettebb formákat kellett fölvennie. Egy példa: az újságok többsége reklámból él, adja tehát magát a lehetőség, amit még csak ki sem kell mondani, mert a médiumok vezetői tudják enélkül is, hogy azt a céget nem kritizáljuk, amely nálunk hirdet, mert lemondhatunk a tőle származó reklámbevételekről. Ezt neveztem az imént gazdasági cenzúrának, amely könnyen elvegyülhet a politikaival is, és nem csak azért, mert sok országban az állam a legjelentősebb hirdető. Sokkal inkább azért, mert a gazdasági és a politikai szféra – nyugaton is és nemcsak keleten – összefonódik a politikaival. Puszta tőkehalmozási érdekből az adott nagyvállalatnak vagy tőkecsoportnak nem mindegy, hogy melyik politikai formáció jut választásokkor hatalomra. Az egyiket éppen ezért támogathatja, a másikat pedig támadhatja az általa birtokolt, megvásárolt médium(ok)ban.

Cenzorként mindeközben ő a háttérben marad, az adott médiumot uraló nyílt kiállást az egyik oldal mellett szerkesztéspolitikaként lehet feltüntetni, amire a véleményszabadság jegyében elvitathatatlan joga van. Ez a (poszt)modern cenzúra perfid és cinikus: a véleményszabadság nevében hazudtolja meg a véleményszabadságot, és mivel gyáván rejtőzik, a háttérből irányít, ezért gyakorlatilag nincs is lehetőség a bebizonyítására.

Hetekkel ezelőtt Szerbiában Johannes Hahn, az EU szomszédságpolitikai biztosa azt találta mondani, hogy a sajtószabadság szerbiai veszélyeztetésére vonatkozó vádakat bizonyítékokkal kell alátámasztani. Mit tudott erre válaszolni a megszólított szervezet, a Riporterek Határok Nélkül ügyvezető igazgatója? Christian Mir fölsorolt néhány esetet műsorok megszüntetéséről, internetes oldalak blokkolásáról, beszélt a reklámokon keresztül történő nyomásgyakorlásról, de nyilván maga is érezhette, hogy ezek könnyen kétségbe vonható állítások, végül is azzal zárta a gondolatát, hogy Szerbiában valószínűleg nincs közvetlen cenzúra, ehelyett a közvetett nyomásgyakorlás módszere érvényesül.

Véleménykorlátozás a véleményszabadság nevében?