Indokolatlanul fordult el a világ érdeklődése Latin-Amerikától. Volt ugyanis egy korszak, amikor a társadalomtudományok valamennyi művelője úgy foglalkozott vele, mintha az emberi társadalom egyik kísérleti laboratóriuma lenne, amelyben a fejlődés különféle modelljeit próbálják ki. Ezen a földrészen ugyanis a katonai diktatúrák hosszú időszaka után a baloldal különféle áramlatai kerültek hatalomra. A sorozatot Hugo Chávez indította el 1999-ben Venezuelában aratott győzelmével és a „XXI. századi szocializmus” meghirdetésével. A baloldal más irányzataival győzött 2003-ban Brazíliában Luiz Inácio Lula da Silva és Argentínában Néstor Kirchner, hogy mindkettő a gazdasági fellendülésnek és az erős középosztály megteremtésének korszakát nyissa meg. Majd jöttek a többiek, hogy a sort 2006-ban Evo Morales zárja Bolíviában. Akkoriban igazán tanulmányozni lehetett a baloldal megannyi kísérletének a sikerét.
Azóta, ha a világ Dél-Amerikával foglalkozik, már csak azt jegyzi fel, hogy milyen bajba jutottak ezek a baloldali kísérletek. Venezuelával kapcsolatban már nyíltan emlegetik a „chavizmus kudarcát”, mert az ország súlyos gondokkal küzd, élelmiszer- és gyógyszerhiány sújtja az országot, Chavez utódjának, Nicolás Madurónak (aki még 55 százalékkal az első fordulóban megszerezte az elnöki széket) a támogatottsága 13 százalékra zuhant. A hatalom a bürokrácia martalékává vált. (A kőolaj-kitermelés egyharmadára esett, ugyanakkor a társaság alkalmazottainak száma háromszorosára nőtt.)
Mint ezen a hasábokon egy másik cikkben részletezzük: Brazíliában elhalványult Lula rendszerének sikere, (40 millió ember kiemelése a szegénységből, a reálbérek 70 százalékos emelése, a munkanélküliség 5 százalékra leszorítása), és utódjának, Dilma Rousseffnek csak nehezen sikerült másodszorra újraválasztatnia magát, mert nőtt az elégedetlenség a romló életszínvonal, az elburjánzó bűnözés és korrupció miatt. Argentína – azután, hogy a 2001. évi csődje a baloldalt segítette hatalomra – most Kirchner özvegyének elnöksége alatt ismét csődbe jutott, sőt az elnök asszony, Cristina Fernández de Kirchner abba a gyanúba keveredett, hogy szerepe volt Alberto Nisman államügyész meggyilkolásában, mert az elfogatási parancsot készített ellene. A többi baloldali rendszer kínlódásáról pedig egyszerűen hallgat a világsajtó.
A „társadalmi laboratórium” korszakából így már csak Evo Morales, Bolívia elnöke tartja magát. Az ő „társadalmi kísérlete” viszont nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelne. Mint mondtuk: őt is az a baloldali hullám segítette hatalomra, amely végigsöpört Latin-Amerikán. Ő azonban sajátosan módosította e hullám alapvető jelszavát: fogjuk szaván a demokráciát, ha a szegények vannak többségben, akkor legyen az övék a hatalom, ha már a demokrácia a többség hatalmát jelenti. Az ő módosításában ez a jelszó így hangzik: Bolíviában a lakosság nagyobb hányada indián (indios), miért ne ők lennének tehát a hatalom birtokosai is.
A fenti elv diadalához szükség volt arra, hogy az őslakosok politikai öntudatra ébredjenek, és áthidalják a törzsi feldaraboltságból (Bolívia indiánjai 18 törzshöz tartoztak) eredő megoszlást. Főleg arra, hogy ez a két tényező Morales pártjában, a Mozgalom a Szocializmusért pártban megkapja a maga politikai megnyilvánulásának a formáját.
A demokráciát Moralestől is számon kérik. (Amikor a Pánamerikai Emberjogi Bizottság bírálta, odavágta: miért nem a guantanamói kínzásokkal foglalkoznak?) Elsősorban azért, mert az alkotmány módosításával kiverekedte, hogy harmadszor is indulhasson az elnökválasztáson. Ám a rendszerváltás országaiban is – a kommunista múlt hatására – él az „örökös hatalom” kényszerképzete, és régebbi demokráciákban is jelentkezik a végrehajtó hatalom erősítésének szándéka, hogy enyhítsenek a bajon: a demokrácia csak addig hatékony, amíg nem a többségnek kell fájdalmas áldozatokat hoznia. Morales harmadjára az első fordulóban a szavazatok 61 százalékával négy ellenjelölttel szemben nyert, mert a kontinens egyetlen, jelenleg is sikerekkel büszkélkedő országává tette Bolíviát. Az országban 8 év alatt a nemzeti jövedelem háromszorosára, a 2005 évi 9,6 milliárd dollárról 2013-ban 30 milliárdra ugrott, és 5,2 százalékkal 2014-ben is Bolívia tartotta a növekedési reformot Latin-Amerikában.
Mindez most azért került reflektorfénybe, mert március 29-én helyhatósági választásokat tartanak. Ezek a választások az eddigi legnagyobb erőpróbát jelentik Morales számára. Könnyen megeshet ugyanis, hogy ellene fordul egyik vívmánya: a helyi önkormányzatok hatalmának és autonómiájának megerősítése. A most nagyobb önállósághoz jutott régiók között ugyanis nagyok a különbségek. Az igazi baj onnan ered, hogy ezek a különbségek a lakosság összetételében is megnyilvánulnak. Két ilyen régióban – Santa Cruzban és Tarijában – ugyanis jelentős fehér többség él, ami azt jelenti, hogy nagyon erős az, amit Bolíviában „fehér burzsoáziának” neveznek. Santa Cruzban (innen származott az ország katonai puccsal hatalomra került diktátora, Hugo Banzer) – a helyi kormányzó, Rubén Costas 85 százalékkal nyert a régió önállóságának növeléséről szóló népszavazáson. Most az a veszély fenyeget, hogy a helyhatósági választások az elszakadási mozgalmakat erősítik.
