2021. augusztus 4., szerda
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Vicc = 3 K – Klipa, Kozlina, Krgin

Ha már a múltkor Ćiro Blaževićtyel kapcsolatban a viccről, a futball különleges tehetséggel megáldott játékosairól regéltem, hadd mondjam el felnőttcsapatom első éveinek három viccmestere történetét. Azzal kezdeném, hogy egy sem a mi iskolánkból nőtt ki! Nem nőhetett, mert amikor én átvettem az első csapat edzését, a sárga-kék csapat négyéves volt. Majdnem azt mondhatnám, még pelenkában járt, ami a saját játékosok nevelését illeti. A klubvezetőség azonban nagy dolgokról álmodozott, lévén a másodosztályban… Innen csak a nagy Jugoszlávia első ligájába lehetett felkerülni – amelyben a Patizan, a Dinamo, a Hajduk, a Sarajevo meg a piros-fehérek, innen, Vajdaságból a Vojvodina meg a Spartacus játszott. Rusevlyanin Hugó szakvezető szerint ott volt a helyünk! Az én dolgom csak az volt, hogy a csapat ezt megcsinálja. És mindenki legnagyobb meglepetésére: megcsináltuk! A bennfentesek, a mindentudók mind a Budućnostot várták oda, de valami történhetett a Fekete-hegyekben, mert a már előre elkönyvelt meccset elveszítették Nikšićben!

A Novi Sadnak a nagyok közé való készülése nem volt egyszerű. Még a helyi kisistenek sem akarták ott látni, ahol mi mindenáron büszkélkedni akartunk. Ragyogó futballt játszott a csapat előttem, de csak akkor, amikor a nagyok jó napot fogtak ki, s amikor minden összejött. A játék hordozója a három K volt: Klipa, Kozlina és Krgin. Hogy a többieket nem említem, annak a következő az oka: Ha ezek nem játszottak jól, mi nem nyertünk! Punktum. Kozlina védő volt, olyan tehetséges, hogy a Hajduk elvitte tőlünk, pont akkor, amikor az I. osztályért harcoltunk. Bűvöletes dolgokat tudott csinálni a labdával. Magas, elegáns, hihetetlenül mozgékony, szinte szemtelen volt egy az egyben az ellenféllel. Amikor aztán „megrágta” a tököt – ahogy azt Öcsi mondta volna, mármint Puskás –, s bolonddá tette az ellenfelet, jött a gólpassz! S olyankor ott volt Klipa, akit mindenki Klipszonnak vagy Flekkesnek hívott (májflekk fedte az arca egyik felét), s akit Krgin is tömött labdával. Ő jobbszélső volt. Talán a legidősebb játékos a csapatban, de mindenki meghökkenésére a leggyorsabb és hihetetlenül mozgékony, akit az ellenfél hátvédjei utáltak. Sosem lehetett tudni, hogy mit kezd a labdával, milyen irányba tart, mikor áll meg oly hirtelen, mintha kőfalnak ütközött volna. Beadásait csak Klipszon értette meg! Szinte sose mentek oda, ahova kellett volna. Ebben volt a szépség, meg abban, hogy a flekkes, mármint Klipszon viszont „oda” kérte! A védők sosem tudták, melyik oldalt kell zárni, a flekkeset vagy a „tisztát”. Nagyon sokszor az sem volt elég, ha mindkét oldalt fedezték, leginkább „agyon akarták ütni”! Na, ez aztán nem volt egyszerű! Klipszon lábszárai valami természetellenes módon kilengtek a rúgás irányába, s a csukák nem találkoztak sem a térdével, sem a sípcsontjával. Nem egyszer akartam megtanítani a többieket erre a mozgásra, de amikor kértem, hogy mutassa meg a többeknek, csak mosolygott, és azt mondta: Azt a lábaim tudatlanul csinálják! Száz szónak is egy a vége, a lábszárak tudták, hogy jön valami, amire az a másik valami a megoldás, hogy a láb egyben maradjon… És maradt.

Mondjam azt, hogy mindez beletartozik a „viccbe”, a játékossal született képességbe, amit bárhogy akartam másokba átplántálni, nagyon kis sikerrel jártam. Ennek ellenére azt kell hogy mondjam, sok minden megváltozott az utóbbi két évtizedben. Maga a játék hihetetlenül gyorsabb, tehát a fizikai felkészültségük lényegesen jobb, a csapatok a labdatartásra alapoznak szinte mindent… Persze ide tartozik, hogy a pályák sokkal jobbak, a labdák, de a cipők is… A felkészülésekről és az étkezésről talán szólni sem kell, hát még a játékosok fizetéséről!

Az egykoriak ma csak annyit tudnak mondani: abban az időben mi kutya kevés kenyeret (azt is szárazat) kaptunk, kérem!

Klipáról írva nem egyszer készültem már írni unokájáról, a srác 18 felé jár, és focista. Ha hazajövök Ausztráliából, elmegyek egy meccsére, hogy meglássam, mi ragadt rá az utolérhetetlen Flekkesből.